Pf.21270/2014/5 – Fővárosi Ítélőtábla

(3)bekezdése alapján mentesült a biztosítási szolgáltatás teljesítése alól. Az elsőfokú bíróság az ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 5.933.386 forint tőkét, és ezen összeg után

1. március 12-től a kifizetés napjáig járó törvényes mértékű késedelmi kamatot. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 639.400 forint perköltséget, valamint az államnak külön felhívásra 657.000 forint illetéket. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az államnak külön felhívásra 243.000 forint illetéket. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a felperes és az alperes között a Ptk.
2. §-ában és
3. §-ban körülírt vagyonbiztosítási szerződés jött létre, amely kiterjedt a tűzkár kockázatra is. A perben kihallgatott tanúk vallomásával bizonyítottnak találta, hogy Sz. J. folyamatosan, a káresemény bekövetkezésekor is az épületben lakott. Ebből azt a jogi következtetést vonta le, hogy a tűzkár biztosítási esemény bekövetkezett, ezért az alperes köteles megfizetni a biztosítási összeget a biztosítási szerződés szerint. Kifejtette, hogy az engedményezésre tekintettel a felperes jogosult a biztosítási összeg megfizetése iránti követelés perbeli érvényesítésére. Az ingókár összegét - egyéb bizonyíték hiányában - az alperes által kidolgozott 358.000 forintban, az épület helyreállítási költségét a perben kirendelt B. Z. igazságügyi szakértő szakvéleménye alapján 5.575.386 forintban határozta meg. Az ítélet ellen, annak megváltoztatása, a kereset teljes elutasítása, továbbá a felperes első- és másodfokú perköltségben marasztalása érdekében az alperes terjesztett elő fellebbezést. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a tanúvallomásokat tévesen mérlegelte, azokból és az egyéb bizonyítékokból iratellenesen és megalapozatlanul vont le következtetést az ingatlan lakottságára. Érvelése szerint a perben rendelkezésre álló, egymásnak ellentmondó bizonyítékok aggályossá teszik a felperesnek azt az állítását, hogy az ingatlan lakott lett volna. Fenntartotta azt az álláspontját, ami szerint az épület alkalmatlan volt a lakáscélú használatra, mert abba a biztosítási szerződés megkötésekor a villany nem volt bevezetve, fűtése pedig nem volt megoldott. Okfejtése szerint az ingatlan lakatlanságát támasztja alá az a szakértői megállapítás is, hogy a vízóra csupán 12 köbméter fogyasztást jelzett, továbbá az, hogy az ingatlanban lévő ingóságok közül egyesek a tulajdonos tanúvallomása szerint sem voltak soha használva. Álláspontja szerint életszerűtlen, hogy a felperesnek nem tűnt fel az ingatlan lakottsága. Hivatkozott arra, hogy a felperes nem tudta eredményesen bizonyítani az épület lakottságát, ezért a biztosítási esemény nem következett be, az alperes pedig nem köteles megfizetni a biztosítási összeget. Ismét hivatkozott arra, hogy a felperes az ajánlatban valótlan tartalmú nyilatkozatot tett az ingatlan lakottságára vonatkozóan, ezért mentesült a biztosítási összeg megfizetése alól. Rámutatott, hogy a tűzvizsgálói jelentés szerint a tüzet szándékos gyújtogatás okozta. A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását indítványozta, az ítélet helyes indokai alapján. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló bizonyítékok helyes mérlegelésével állapította meg a biztosított ingatlan lakottságát. Az alperes a fellebbezésében nem támadta az elsőfokú bíróság ítéletének a keresetet elutasító rendelkezését. Ez a rendelkezés fellebbezés hiányában a Pp.
4. §

(4)bekezdése alapján első fokon jogerőre emelkedett, ezért a Fővárosi Ítélőtábla kizárólag az elsőfokú ítélet fellebbezéssel támadott, az alperest fizetésre kötelező rendelkezéseit bírálta felül. Az alperes fellebbezése megalapozatlan. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat okszerűen mérlegelte, a tényállást helyesen állapította meg. A tényállásból levont jogi következtetéseivel, érdemi döntésével és a döntés ítéletben kifejtett indokaival az ítélőtábla is egyetértett. Az alperes fellebbezésében foglaltakkal kapcsolatban az ítélőtábla a következőkre mutat rá: A felperes mint szerződő fél és az alperes között nem vitásan létrejött vagyonbiztosítási szerződés értelmében a kockázatviselés helyeként megjelölt ingatlanon álló épület és a benne tárolt ingóságok az ingatlan lakottsága esetén minősülnek biztosított vagyontárgyaknak. Az alperes a perben az ingatlan lakottságát vitatta, ezért a perben nem a biztosítási esemény bekövetkezése volt vitás, hanem az, hogy a tűzben megrongálódott épület és a benne lévő ingóságok biztosított vagyontárgyak voltak-e; kiterjedt-e rájuk a vagyonbiztosítási szerződés hatálya. A Pp. 164. §

(1)bekezdése alapján a perben a felperest terhelte annak a bizonyítása, hogy az ingatlan életvitelszerűen lakott volt a tűzkár bekövetkezésekor. A tűzeset miatt lefolytatott tűzvizsgálati eljárásban és a rendőrségi eljárásban a felperes azt közölte, hogy az ingatlanban nem lakott senki, és ezeknek az eljárásoknak az irataiban nem merült fel az ingatlan lakottságára utaló adat. Sem az ingatlanon elhelyezett lakókocsiban lakó L. J., sem a tulajdonos szemközti ingatlanon élő édesanyja nem tett említést arról, hogy bárki lakott volna az ingatlanban. Ezeknek az eljárásoknak a célja azonban a tűz keletkezési okának feltárása volt, és ebből a szempontból nem volt különös jelentősége annak, hogy az ingatlan életvitelszerűen lakott volt-e. Az ingatlan tulajdonosa a perben tett tanúvallomásában elmondta, hogy a felperest nem tájékoztatta arról, hogy Sz. J. az ingatlanban lakik. Elmondta azt is, hogy a felperes egyébként az egyéb ingatlanairól sem tudott. A felperes a személyes előadásában úgy nyilatkozott, hogy a tulajdonos kifejezett kérése volt, hogy lakott ingatlanra kössön biztosítási szerződést. A tulajdonos tanúvallomásából és a felperes nyilatkozatából alappal lehet arra következtetni, hogy az ingatlan már a biztosítási szerződés időpontjában is lakott volt, vagy azt a tulajdonos rövid időn belül lakottá akarta tenni. A perben érdektelennek tekinthető Sz. J., V. L.-né, T. L., K. I. és M. F. tanúk vallomása alátámasztotta az ingatlan tulajdonosának azt az állítását, amely szerint az ingatlan életvitelszerűen lakott volt a tűzeset időpontjában. E tanúk mindegyike közvetlen, személyes tapasztalattal rendelkezett arról, hogy az ingatlan lakott volt. A tűzvizsgálati és a rendőrségi eljárás iratai alapján kétséges lehet az ingatlan lakottsága, de ezt a kétséget a perben kihallgatott tanúk vallomása eloszlatta. Az, hogy a felperes még a tűzvizsgálati és a rendőrségi eljárás során sem tudott az ingatlan lakottságáról, nem cáfolja a tanúvallomások alapján megállapítható tényeket, a felperes és a tulajdonos pedig megfelelő magyarázatot adott arra, hogy a felperesnek miért nem volt tudomása Sz. J. bentlakásáról. B. Z. szakértő nem rendelkezett közvetlen tudomással arról, hogy az ingatlanban lakott-e valaki vagy nem; ő csak a mérőórán mért vízfogyasztás mennyiségéből és az egyéb közművek, valamint a fűtési lehetőség hiányából következtetett az ingatlan lakatlanságára. Ez a következtetés azonban azon a feltételezésen alapul, hogy az ingatlan lakottságának szükségszerű feltétele a közművek és a fűtési lehetőség megléte, és szükségszerű következménye a magasabb vízfogyasztás. Az ítélőtábla álláspontja szerint az ingatlan lakottságnak nem feltétele sem a közművek megléte, sem az, hogy az ingatlan fűthető legyen, és nem szükségszerű következménye a vízfogyasztás sem. Sz. J. a tanúvallomásában előadta, hogy munkavégzés céljából időnként több napot is más településen tölt. Az alacsony vízfogyasztást ez a körülmény indokolhatja. Mindezek miatt a lakottság tényét a tanúvallomásokkal szemben sem a közművek és a fűtési lehetőség hiánya, sem az alacsony vízfogyasztás nem cáfolja eredményesen. A tanúvallomásokkal szemben a Pp. 164. §

(1)bekezdése alapján az alperesnek kellett volna bizonyítania, hogy az ingatlan nem volt lakott, vagy legalább kétségessé tennie a tanúk vallomásait. Erre vonatkozó bizonyítást azonban az alperes nem ajánlott fel. A bizonyítás sikertelenségét a Pp. 3. §

(3)bekezdése alapján a perben az alperes terhére kellett értékelni. A bizonyítékok Pp. 206. §

(1)bekezdésében foglaltaknak megfelelő, okszerű mérlegelése alapján tényként állapítható meg, hogy a vagyonbiztosítási szerződésben a kockázatviselés helyeként megjelölt ingatlan életvitelszerűen lakott volt a

1. június 18-án a tűzeset bekövetkezésekor. A felperes eredményesen eleget tett a bizonyítási kötelezettségének. A lakottság tényének jogi következménye az, hogy az ingatlanon álló épület és a benne tárolt ingóságok biztosított vagyontárgyak voltak, azokra kiterjedt a biztosítási szerződés hatálya. Az épület és az ingóságok tűz következtében károsodtak, ezért a biztosítási szerződésben meghatározott tűzkár biztosítási esemény bekövetkezett. A biztosítási esemény bekövetkezésekor hatályos Ptk.
2. §

(1)bekezdése szerint a biztosított a szerződéskötéskor köteles a biztosítás elvállalása szempontjából lényeges minden olyan körülményt a biztosítóval közölni, amelyeket ismert vagy ismernie kellett. A Ptk. 540. §

(3)bekezdése kimondja, hogy a közlésre, illetőleg a változás bejelentésére irányuló kötelezettség megsértése esetében a biztosító kötelezettsége nem áll be, kivéve ha bizonyítják, hogy az elhallgatott vagy be nem jelentett körülményt a biztosító a szerződéskötéskor ismerte, vagy az nem hatott közre a biztosítási esemény bekövetkeztében. Az alperes a biztosítási szerződésben meghatározta, hogy tűzkár esetén milyen különös feltételek mellett nyújt biztosítást az épületre és az abban lévő ingóságokra. Ha ezek a feltételek nem valósulnak meg maradéktalanul, akkor az alperesnek nem áll be a kötelezettsége a biztosítási szolgáltatás teljesítésére. Ezeknek a feltételeknek azonban nem a biztosítási szerződés létrejöttekor, hanem a biztosítási esemény bekövetkezésekor kell fennállnia, ezért a felperesnek lehetősége volt arra, hogy az alperes kockázatviselésének feltételeit a biztosítási szerződés létrejötte után teremtse meg. Erre figyelemmel a felperes terhére a közlési kötelezettség megszegése akkor sem lenne megállapítható, ha az ingatlan az ajánlattétel időpontjában nem lett volna lakott. Figyelemmel arra, hogy a biztosítási szolgáltatás teljesítésének valamennyi, a biztosítási szerződésben meghatározott feltétele megvalósult, az alperes köteles megfizetni a biztosítási összeget. A másodfokú eljárásban a biztosítási szolgáltatás összege nem volt vitás, és nem volt vitás az sem, hogy a biztosítási összeg megfizetését a felperes engedményesként a maga számára követelheti. Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján helybenhagyta. A másodfokú eljárásban az alperes pervesztes lett, ezért a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján kötelezte másodfokú perköltség megfizetésére. , 2015.április 23. Világhyné Dr. Böcskei Terézia s. k. a tanács elnöke Dr. Lente Sándor s. k. előadó bíró Dr. Csóka István s. k. bíró