Bf.234/2018/11 – Fővárosi Ítélőtábla

(1),

(8)bekezdés I. fordulat]. Ezért 2 év - végrehajtásában 3 év próbaidőre felfüggesztett - szabadságvesztésre ítélte azzal, hogy a szabadságvesztés végrehajtási fokozata börtön, és annak utólagos elrendelése esetén abból a vádlott legkorábban a büntetése kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. A törvényszék a vádlott szülői felügyeleti jogát kk. sértett gyermeke vonatkozásában megszüntette. Ellenben a vádlottat az ellene kiskorú veszélyeztetésének bűntette [Btk. 208.§

(1)bekezdés] miatt emelt vád alól felmentette. Határozott az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről is. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész a vádlott terhére, a kiskorú veszélyeztetése bűntette miatt bűnösségének megállapítása, és a próbaidő tartamának emelése céljából, míg a vádlott kirendelt védője - három nap gondolkodási időt fenntartva - okának és irányának megjelölése nélkül jelentett be fellebbezést. A védő a fellebbezésének írásbeli indokolásában mindenekelőtt hivatkozott az igazságügyi orvosszakértői véleményre, mely szerint a sértett sérülése keletkezhetett akár indirekt erőbehatásra is. Ezt a sértett nevelőapja megerősítette azzal a vallomásával, hogy a sértett sokat esett és kerékpározás közben is megsérült. Az a körülmény, hogy a vádlott küzdősportban élsportoló, az elsőfokú bíróságétól éppen ellenkező irányú következtetés levonását teszi indokolttá, hiszen pontosan emiatt tudhatta, hogy a rúgás milyen következményekkel járhat. Támaszkodott a szakértő1 azon véleményére is, mely szerint a sértett vallomását a tanú13 befolyásolta, és az élményszerűsége sem igazolható. Ehhez képest a gyermek is különböző módon írta le a bántalmazás megtörténtét, vele szemben a vádlott és a tanú1 ugyanakkor egyezően és következetesen nyilatkozott akként, hogy sem a bántalmazás módja, sem pedig annak ereje nem volt alkalmas az adott sérülés létrehozására. Mivel a többi tanú kizárólag a sértett elmondására támaszkodva tett vallomást, így azok a sértett nyilatkozatának sorsát osztják, vagyis nem fogadhatók el. A sértett felnőttekhez való viszonyára is figyelemmel álláspontja szerint nem zárható ki, hogy a gyermek eleséssel szerette volna felhívni magára a felnőttek figyelmét. Egyik orvos szakértő sem tudta megállapítani kétséget kizáróan a sérülés keletkezésének pontos mechanizmusát. Így a vádlott által is elismert, a sértett kis erejű fenéken rúgásában megnyilvánuló cselekménye és a bekövetkezett eredmény között oksági összefüggés nincs. Minderre tekintettel a vádlott felmentésére tett indítványt, kérve a szülői felügyeleti jog megszüntetésével kapcsolatos rendelkezés mellőzését is. A másodfokú eljárásban a vádlott védőt hatalmazott meg. A védő által előterjesztett beadvány - mint a fellebbezés indokolása - valójában a kirendelt védő érveit ismétli meg. Hivatkozott az elsőfokú bíróság ítéletének iratellenességből és téves következtetésekből eredő megalapozatlanságára. Álláspontja szerint az az ítéleti megállapítás, hogy a sértett sérülését a vádlott okozta, azért nem felel meg az iratok tartalmának, mert az orvosszakértői vélemény szerint akár indirekt erőbehatásra is létrejöhetett a lépsérülés, azaz kategorikusan a szakértői vélemény, és annak egyetlen kiegészítése sem cáfolta a másként keletkezés lehetőségét. Az ítélet 18. oldal 1. és 19. oldal 7. bekezdésében a vádlott küzdősportok terén való jártasságával kapcsolatos következtetéseket is tévesnek tartotta. Álláspontja szerint a vádlott e tapasztalatai pontosan a bántalmazás kontroll alatt tartásának bizonyítékaként értékelhetők. Kitért arra is, hogy a szakértő1 véleményének 2. oldalán kifejezetten szerepel, hogy a sértettnek feltett kérdések nagy részére a nagymama válaszolt, így az ezzel ellentétes bírósági következtetés is téves. A szülői felügyelet megszüntetése kapcsán a szakértő2 és a szakértő3 szakértők azon véleményét hangsúlyozta, miszerint a gyermek anyától távol tartása szakértőileg nem indokolt. Meglátása szerint ezt támasztja alá az elsőfokú bíróságnak a kiskorú veszélyeztetése kapcsán a vádlott szülői szerepre való alkalmasságát részletező érvelése is. Bár az elsőfokú bíróság a Be. 336. §

(1)bekezdése alapján levezetett érvelése helyes volt abban, hogy a törvény mérlegelést nem tűrt a szülői felügyelet megszüntetése kapcsán, ugyanakkor az időközben hatályba lépett új eljárási törvény 572. §

(1)bekezdése már nem teszi kötelezővé a gyermek sérelmére elkövetett bűncselekmény esetén sem a szülői felügyeleti jog megszüntetését. Mindezek alapján elsődlegesen a vádlott bizonyítottság hiányában történő felmentését, másodlagosan pedig a szülői felügyeleti jog megszüntetésére vonatkozó rendelkezés mellőzését indítványozta. A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a BF.174/2018/3-I. számú átiratában az ügyészi fellebbezést visszavonta, míg a vádlott javára bejelentett védői perorvoslatot alaptalannak minősítette. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a perrendi szabályok megtartásával folytatta le, törvényesen járt el, amikor a nyilvánosság kizárását elutasította, a gyermekorvos kihallgatása előtt az orvosi titoktartás alóli felmentést beszerezte. Az ügy megítéléséhez szükséges bizonyítékokat feltárta, széles körű szakértői bizonyítás mellett gondoskodott a gyermek kezelésével kapcsolatos iratok beszerzéséről is. A tényállás mindenben megalapozott, így az a másodfokú eljárásban is irányadó. Az elsőfokú bíróság a szükséges részletességgel eleget tett indokolási kötelezettségének. Részletes és logikus indokát adta annak, hogy mely bizonyítékot és miért fogadott el, illetve melyiket miért nem találta elfogadhatónak. Így kellően megindokolta, hogy a tényállást - a vádlott és élettársa által felkínált többféle védekezéssel szemben - miért főként a sértett és a tanúk vallomására, valamint a szakértői véleményekre alapította. A felmentést célzó fellebbezés valójában a bizonyítékoknak a törvényes és ésszerű értékelését támadja, így a másodfokú eljárásban nem vezethet eredményre. Az elsőfokú bíróság a megállapított tényállásból helytállóan következtetett a vádlott bűnösségére, a cselekmény jogi minősítése is törvényes. A büntetés kiszabása körében irányadó körülményeket számba vette, kellő súllyal értékelte. A kiszabott büntetés neme és mértéke megfelelő, végrehajtásának felfüggesztése nem kifogásolható. A kiskorú sértettel kapcsolatban fennálló szülői felügyeleti jogának megszüntetésére a Be. 572. §-ában foglaltak szerint került sor. Az elkövető személyiségére, a cselekmények tárgyi súlyára, valamint a különösen durva elkövetésre figyelemmel enyhítésre alapot nem látott. Mindezek alapján indítványozta, hogy a másodfokú bíróság a Be. 598. §

(2)bekezdése alapján tanácsülésen eljárva az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 605. §

(1)alapján hagyja helyben. A védő fellebbezése nem alapos. Bár a vádlott új meghatalmazott védője a fellebbezés indokolásának

1. október
2. napján történt előterjesztésével egyidejűleg az ügyben nyilvános ülés kitűzésére tett indítványt, a másodfokú bíróság erre törvényes alapot nem talált. Az ítélőtábla a főügyészi indítványra tekintettel a
3. szeptember
4. napján kelt végzésével tájékoztatta a vádlottat és a védőt arról, hogy az ügyben tanácsülést tűz ki, és hogy a Be.
5. §

(4)és

(5)bekezdése alapján az ügy nyilvános ülésen vagy tárgyaláson történő elbírálását kérheti. A vádlott e tájékoztatást

1. szeptember 10-én, kirendelt védője
2. szeptember
3. napján vette kézhez, így indítványt joghatályosan
4. szeptember
5. napjáig terjeszthettek volna elő. Minthogy azonban ilyen nem érkezett, és a Be.
6. §

(5)bekezdés utolsó mondata alapján a fent írt határidő elmulasztása miatt igazolásnak sincs helye, önmagában az a körülmény, hogy a meghatalmazott védő csak

1. október 16-án lépett az ügybe, a nyilvános ülés kitűzésének indítványozására nyitva álló határidőt nem éleszti fel. Ezért a másodfokú bíróság az ügy elbírálására ügyészi indítványra a Be.
2. §

(2)bekezdése alapján - minthogy az ügyészi fellebbezés visszavonása miatt a vádlott terhére fellebbezés nem volt - tanácsülést tűzött ki. Mindenekelőtt az ítélőtábla kiemeli, hogy a másodfokú tanácsülés időpontjára már új eljárási törvény (2017. évi XC. törvény, a továbbiakban: Be.) lépett hatályba, melynek 868. §

(1)bekezdése szerint a törvény rendelkezéseit - a 868-876. §-ban meghatározott eltérésekkel - a hatálybalépésekor folyamatban lévő büntetőeljárásokban is alkalmazni kell. Ennek megfelelően a védelmi - a tényállást is támadó - perorvoslatra figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét Be. 590.§

(1),

(2)és

(8)bekezdése alapján az azt megelőző bírósági eljárással együtt a fellebbezéssel érintett részében bírálta felül. A Be. 870. §

(1)bekezdése szerint a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő büntetőeljárásban az ezt megelőzően, a korábbi jogszabály (1998. évi XIX. törvény, a továbbiakban: régi Be.) szerint végzett eljárási cselekmény akkor is érvényes, ha ezt e törvény másként szabályozza. Ennek megfelelően a másodfokú bíróságnak a régi Be. alapul vételével kellett az elsőfokú eljárás törvényességét megítélnie, míg saját eljárására az új törvény rendelkezései voltak irányadóak. Az elsőfokú bíróság a perrendi szabályok maradéktalan megtartásával folytatta le az eljárását. A média érdeklődése mellett zajló tárgyalások során mindvégig biztosította a kihallgatott személyek - és kiváltképpen a vádlott - Be. 74/B. §

(1)bekezdésében foglalt hozzájárulási jogát. Noha a védő az ügyben tartott első tárgyaláson indítványozta zárt tárgyalás elrendelését erkölcsi okokra, valamint arra hivatkozással, hogy a vádlottat kellemetlenül érinti a sajtó jelenléte, ezt az indítványt a törvényszék indokolt végzéssel (6- I. sorszám) utasította el. Az itt kifejtett indokait a másodfokú bíróság messzemenően osztotta. Az Alaptörvény XXVIII. Cikke a vád nyilvános tárgyaláson történő elbírálását alapjogként rögzíti. Helytállóan hivatkozott arra az elsőfokú bíróság, hogy a nyilvánosság követelménye a garanciális jelentőségű alapelvek egyikeként biztosítja az igazságszolgáltatás működésének átláthatóságát és ellenőrizhetőségét, emellett az általános megelőzés szempontjából is kiemelkedő szerepe van. Sem az ügy tárgya, sem erkölcsi okok nem tették indokolttá a nyilvánosság kizárását, vagy korlátozását, továbbá a kiskorú gyermek érdeke sem alapozhatta azt meg, ugyanis a tárgyalási szakban a sértett kihallgatására az elsőfokú bíróság eljárási korlátok miatt nem kerített sort. A sajtó jelenlétével együtt járó esetleges kényelmetlenségek a régi Be. 237. §

(3)bekezdésében írt törvényes okok egyikét sem merítik ki, a magánérdek a már hivatkozott, társadalmi igényt megjelenítő közérdekkel szemben a büntetőeljárásban súlytalan, a nyilvánosság kizárását ezzel magyarázni nem lehet. Az elsőfokú bíróság a tanúkihallgatások során a régi Be. 82. §-ában írtakat körültekintően alkalmazta. A régi Be. 82. §

(1)bekezdés c) pontját megtartva titoktartás alóli felmentő nyilatkozat (

1. sorsz. jkv.
2. oldal) birtokában kerített sort a sértett háziorvosának a kihallgatására. A tanú1-t, a vádlott élettársát, a régi Be.
3. §

(1)bekezdés a) pontja szerinti mentességi jog illette meg, mellyel azonban - a törvényes kioktatás után - sem a nyomozás során, sem a tárgyalás időpontjában nem kívánt élni. Kk. sértett a nyomozás során is még csak 6 éves volt, kihallgatására a régi Be. 207. §

(4)bekezdése alapján nyomozási bíró előtt került sor, mégpedig a Be. 86. §

(1)bekezdésében foglaltak megtartásával, vagyis azért, mert a vallomásától várható bizonyíték mással nem volt pótolható. A nyomozási bíró előtti kihallgatása egyéb vonatkozásokban is megfelelt a Be. 86. §

(1)és

(3)bekezdésében foglaltaknak. A szabályos eljárási környezetben rögzített vallomásra figyelemmel az elsőfokú bíróság a régi Be. 280. §

(1)bekezdése szerint eljárva a még mindig csak 10 éves kiskorú sértettet tanúként nem idézte, hanem a régi Be.

1. §-ára figyelemmel a nyomozási bíró előtt tett vallomását tette ismertetés útján a tárgyalás anyagává. Az ügyészség vádiratban foglalt indítványa szerint eljárva a régi Be.
2. §

(2)pontjának alkalmazásával felolvasta a tárgyaláson a tanú2, a tanú3, a tanú4, a tanú5, és a tanú6 nyomozás során tett vallomását. Az elsőfokú bíróság a megidézett szakértőket a tárgyaláson kivétel nélkül a régi Be. 110.§

(1)bekezdésének megtartásával hallgatta meg, egyébként pedig a meghallgatni nem indítványozott szakértők véleményét a 299.§

(1)bekezdése értelmében ismertetés útján tette a bizonyítás anyagává. A régi Be. 116.§-a szerinti okiratokat a Be. 301.§ alapján a tárgyaláson az érintettek elé tárta. A régi Be. 258. §

(3)bekezdés f) pontjának megtartásával adott számot a bizonyítási indítványok elutasításának okairól is, magyarázatával (elsőfokú ítélet

1. oldal utolsó bekezdés) az ítélőtábla mindenben egyetértett. A gyámügyi eljárás során, azaz közigazgatási eljárás keretében került meghallgatásra a tanú7 és a tanú
2. Előbb nevezett családgondozóként csak a történtek után ismerte meg a vádlott családját, így a vád tárgyává tett cselekményről közvetlen érdemi információval nem rendelkezhetett. A tanú8 ismeretei ugyancsak hiányosak, hiszen nyugdíjasként tért vissza az óvodába, előtte évekig nem dolgozott. Éppen ezért az elsőfokú bíróság helyesen ítélte meg azt, hogy a gyámügyi eljárásban tett az elsőfokú tárgyaláson a Be. 116.§

(1)bekezdése szerinti okiratként felolvasott - nyilatkozataikon túl szükségtelen volt nevezettek tanúkénti kihallgatása. Mivel a tanú9 családgondozó és a tanú10 védőnő szintén csak a cselekményt követő időszakban került kapcsolatba a családdal, az e körben szerzett tapasztalataikra őket tanúként kihallgatni indokolatlan lett volna, mert a tőlük várható információk a vád keretein kívül esnek. Emellett megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat egyenként és összességében értékelte, tényből tényre is helyesen következtetett. Tényállása teljes egészében megalapozott, az a vádlott tagadásával szemben álló részében is a bizonyítékok okszerű mérlegelésén alapul, ekként a Be. 593. §

(3)bekezdése értelmében a másodfokú eljárásban is irányadó volt. Az elsőfokú bíróság indokolási kötelezettségének példásan eleget tett. Ennek során bemutatta a személyi bizonyítékokat és a szakértői véleményeket, kiemelt figyelmet szentelve a kiskorú sértett vallomásainak. Mérlegelését alapvetően az az elv vezérelte, hogy elfogadta a más bizonyítékokkal hitelt érdemlően megerősített sértetti vallomást a vádlott és a tanú1 sok tekintetben egyező, de egyes részletek tekintetében egymásnak ellentmondó, életszerűtlen, logikátlan, illetve az igazságügyi orvos szakértő által is megcáfolt vallomásával szemben. Nem fedi a valóságot az a védői érvelés, hogy a kiskorú sértett vallomása és nyilatkozatai változatosak, önellentmondásosak lettek volna. Az eljárás során is még igen fiatal, óvodáskorú a sértett szinte nyomban a sérülések elszenvedése után beszámolt arról a tanú12, majd másnap a kórházban a tanú6 ugyanúgy számolt be a vele történtekről, állítva, hogy őt a vádlott rúgta meg. Aligha vitatható, hogy ekkor még az anyai nagymama nem is tudott sérülésről, fel sem merülhet ezért, hogy kk. sértett a nagyszülő ráhatására a saját édesanyját ilyen súlyos vádakkal illette volna. Ezt követően a nyomozási bíró előtt is ugyanígy nyilatkozott, és noha a szakértő1 szerint ekkor a nagymama befolyásolása már egyértelmű volt, ezt az elsőfokú bíróság - helyeselhető módon - nem, illetve nem kizárólag a szakértői vélemény alapján ítélte meg. A kiskorú nyomozási bíró előtt foganatosított kihallgatásáról készült kép-és hangfelvétel az elsőfokú bíróság azon meggyőződését igazolja, hogy az ügy szempontjából lényeges kérdések megválaszolása során - így különösen abban, hogy ki és hogyan bántalmazta őt - a tanú önként adott egyértelmű következetes és adekvát válaszokat. A sértett vallomásának a hitelességét a szakértő4 megerősítette, azt élményszerűnek minősítve, a sértettnél a konfabuláció és a befolyásolás lehetőségét kizárva. Bár Pa tanú1-nél vallomásai alapján tetten érhető az a törekvés, mellyel élettársát menteni, felelősségét mérsékelni igyekezett, azonban különös módon két vonatkozásban mégis terhelő adatokat szolgáltatott reá nézve. Egyrészt azáltal, hogy a vádlottat hirtelen haragú, indulatos, lobbanékony természetűnek jellemezte, továbbá abban, hogy a sértettet a rúgás a vádlottól álló/felálló helyzetben érte, nem pedig guggoló helyzetben, ahogy azt a vádlott állította. A vádlott indulatosságát a tanú4 is megerősítette, beszámolt egy olyan korábbi esetről is, amikor a vádlott a gyermeknek „hatalmas" pofont adott. Bár a vádlott neki azt mondta, hogy a sértett egy általa cipelt kőre esett a szentendrei szigeten, a sértett a

1. karácsonyán történt találkozásuk alkalmával ezzel ellentétben úgy számolt be neki, hogy az október végi kiránduláson az anyja megrúgta őt. Közvetetten a tanú11 is igazolta a tanú1 és a tanú4 fenti nyilatkozatait a vádlott indulatkezelési problémáit illetően, hiszen a vádlott élettársa neki elmondta, hogy élettársa sokszor kiabál, ordítozik, „indokolt esetben" a keze is eljár. Az igazságügyi orvosszakértő azáltal, hogy a hasüregi vérzés intenzív tüneteinek megjelenését a sérülés elszenvedését követő 4, legfeljebb 12 óra elteltére tette, a vádlott azon védekezését gyengítette, mely szerint a gyermek egy-másfél héttel korábban is elszenvedhette a lépsérülést. Ezzel egyúttal az az érvelése is megdőlt, mely szerint akár az óvodában történt bántalmazás kapcsán is megsérülhetett a fia, hiszen a tanú11 tanúvallomása szerint a kiskorú sértett
2. október
3. napját követően már nem járt óvodába. A szakértő a sérülés okozásának pillanatában elfoglalt testhelyzet tekintetében ugyancsak kizárta a vádlott által állított „fenékbe billentés" lehetőségét is azzal a véleményével, hogy a sértett guggoló testhelyzetben, és a vádlottnak háttal nem érhette az az erőbehatás, mely a lépszakadással járt együtt. Végül valószínűtlennek minősítette azt a vádlotti felvetést is, hogy a sértett egy kőre esés útján szerezte volna sérülését, mert a testi adottságai mellett olyan tömegű követ, melyre ráesve indirekt módon az adott súlyos sérülést elszenvedhette volna, a gyermek nem tudott volna sem felemelni, sem cipelni. Az okozott sérülésből kiindulva az erőbehatást kifejezetten nagynak véleményezte. Kétségtelen, hogy a keletkezés módja tekintetében ugyan nem zárta ki az indirekt erőbehatás lehetőségét sem. Ugyanakkor téves az a felfogás, mely egyedül a szakértőre bízza a bűncselekmény történeti hátterének feltárását. A szakértő feladata mindössze az, hogy felvázolja a sérülés keletkezésének valamennyi lehetséges mechanizmusát, ezt követően ugyanakkor a bíróság feladata e lehetőségek közül azt kiválasztani, amelyet más bizonyítékokkal egybevetve kétséget kizáróan bizonyítottnak talál. A védelem szakértői véleménnyel összefüggő érvelésének hibája, hogy nem a fentiek szerint eljárva, hanem a szakvéleményben felvázolt egyik - a vádlott védekezésével összhangban lévő lehetőséget a bizonyítékok rendszeréből kiragadva értékelte, ez pedig nyilvánvalóan téves következtetésekhez vezethet. A védői okfejtés ellenében az elsőfokú bíróság valamennyi bizonyíték együttes, a törvény, a logika és az ésszerűség szabályainak egyaránt megfelelő, alapos és érzékeny mérlegelésével helyesen támaszkodott az ítéleti tényállás megalkotása során a kiskorú sértett a tanú12, a tanú6, a tanú11, kis részben pedig a tanú1 és a tanú4 vallomására, továbbá az igazságügyi orvosszakértői vélemény, és az igazságügyi pszichológus szakértő véleményével több oldalról megerősített vallomására. Mivel a védő felmentést célzó fellebbezése a kifogástalan mérlegeléssel megállapított tényállást támadja a vádlott védekezésének elfogadása érdekében, ez a felülmérlegelés tilalma folytán a másodfokú eljárásban sikerre nem vezethetett Az irányadó tényállásból az elsőfokú bíróság okszerűen következtetett a vádlott bűnösségére, cselekményének jogi minősítése törvényes, és az megfelel az élet és testi épség védelméről szóló 3/
4. Büntető jogegységi határozatban foglalt szempontoknak is. Helyesen értékelte a vádlott testi épség ellen irányuló magatartását egyenes szándékkal elkövetettnek. A küzdősportokban jártas vádlottnak az alig 6 éves, nála nyilvánvalóan sokkalta gyengébb fizikumú gyermekének nagy erejű megrúgásakor számolnia kellett a súlyos, sőt, akár életveszélyes sérülés bekövetkeztének reális lehetőségével. Nem értett egyet a másodfokú bíróság a védő ellentétes irányú érvelésével, azaz azzal, hogy pontosan e jártasság volt az, amely lehetővé tette a rúgás erejének kontrollálását. Az irányadó tényállás szerint az adott sérülést kifejezetten nagy erejű behatás okozta, így visszafogott, uralom alatt tartott magatartásról semmiképpen nem beszélhetünk. Emellett ez az érvelés tökéletesen ellentmond a tanú4, a tanú1-nek vallomásának, és az igazságügyi pszichológus szakértői véleménynek, melyek a vádlott indulatvezérlési problémáit, hirtelen kitörő agresszióját igazolták, amelyből megint csak nem következik a vádlott indulati cselekményeinek irányított végrehajtása. Az eredményért - vagyis az életveszély bekövetkeztéért - az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a vádlottat tudatos gondatlanság terheli. Ezt a másodfokú bíróság némi kiegészítéssel osztotta. A tudatos gondatlanságot jellemző „bizakodás" normatív mércéje a könnyelműség, ami azt jelenti, hogy az elkövető valamilyen konkrét körülményre alapozta az eredmény elmaradásáért való bizakodását, de ez a bizakodás nem alaptalan, vagyis éppúgy reális esélye van a következmények elmaradásának, miként bekövetkezésének is. A bizakodás elfogadható alapját a jelen esetben az általános élettapasztalatok teremthetik meg. A nagy erejű rúgás ugyanis általában - főként a sértett testi adottságait, a bántalmazás váratlanságát, és emiatt a védekezési mechanizmusok elmaradását is figyelembe véve - eleséssel, és ennek következményeként bizonyos sérülésekkel jár együtt. Ilyen jellegű bántalmazás esetén előre kell látni ugyanakkor azt is, hogy pontosan az adott körülmények között, a vádlotthoz képest sokkalta gyengébb fizikumú, sérülékenyebb csontozatú, komoly elhárító magatartást kifejteni nem képes sértett önmagában a rúgástól is elszenvedhet akár súlyos sérüléseket is (csonttörés, fontos belső szervek ütődéstől eredő sérülései). Mivel azonban nem ez a jellemző, a vádlott valóban bízhatott alappal az életveszélyes állapot elmaradásában, s mert az mégis bekövetkezett, a következményekért luxuria terheli. Az elsőfokú bíróság a büntetés kiszabása során irányadó tényezőket hiánytalanul és hibátlanul feltárta, és azokat messze a súlyuknak megfelelően értékelve szabott ki szabadságvesztés büntetést a vádlottal szemben, annak mértékét a törvényi minimumban határozva meg. A vádlott büntetlen előéletére, kóros elmeállapot szintjét el nem érő személyiségzavarára figyelemmel azt is helyesen látta, hogy a büntetési célok a szabadságvesztés tényleges végrehajtása nélkül is elérhetők. A próbaidő tartamát is arányosan, a törvényes keretek között határozta meg. Megfelel a törvénynek a végrehajtási fokozatra, a feltételes szabadságra vonatkozó rendelkezés is. Az elsőfokú bíróság a vádlott szülői felügyeleti jogát a kiskorú sértett vonatkozásában a régi Be.
5. §-a

(1)bekezdésének kötelező rendelkezése alapján szüntette meg. Helytálló az a védői hivatkozás, hogy az időközben hatályba lépett Be. már - a Ptk. és a Pp. rendelkezéseivel összhangban - bírói mérlegeléstől teszi függővé e jogkövetkezmény alkalmazását, a vizsgálandó körülmények terjedelme és jellege is eltérő a korábbi szabályozáshoz képest. A bíróságnak a szülői felügyeleti jog megszüntetésére a vádlott gyermeke sérelmére elkövetett szándékos bűncselekményért való bűnösségének megállapításán túl a Ptk. 4:

1. §-ban írt feltételek bármelyikének egyidejű fennállta esetén kerülhet sor. Így akkor, ha: - a szülő felróható magatartásával gyermeke javát, különösen testi jólétét, értelmi vagy erkölcsi fejlődését súlyosan sérti vagy veszélyezteti; vagy - a gyermeket más személynél helyezték el vagy nevelésbe vették, és az a szülő, akinek szülői felügyeleti joga szünetel, a gyermek elhelyezésére vagy a nevelésbe vételre okot adó magatartásán, életvitelén, körülményein önhibájából nem változtat; a bíróság a szülői felügyeletet a szülő valamennyi gyermeke tekintetében megszüntetheti, ha a szülőt a bíróság valamelyik gyermeke személye ellen elkövetett szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélte, és a bíróság rendelkezhet úgy, hogy a megszüntető határozat hatálya kihat a később született gyermekre is. Azt kell mérlegre tenni következésképpen, hogy az elkövetett bűncselekmény a Ptk. fenti rendelkezéseivel összhangban olyan súlyú-e, amely mellőzhetetlenné teszi a kiskorú gyermek védelme érdekében a vádlott szülői felügyeleti jogának megszüntetését. A másodfokú bíróság az eset összes körülményére figyelemmel látta úgy, hogy az elsőfokú bíróság által a törvény kötelező rendelkezése miatt alkalmazott joghátrány bírói mérlegelés mellett is maradéktalanul megállja a helyét. A jelen esetben az irányadó tényállás szerint a vádlott szándékosan életveszélyes sérülést okozott a gyermekének. E bűncselekmény önmagában is súlyos, és akár alapot adhat a szülői felügyeleti jog megszüntetésére. Ugyanakkor nem kerülheti el a figyelmet, hogy a polgári jog nem csak bűncselekmény esetén ad lehetőséget a szülői felügyeleti jog megszüntetésére, hanem más felróható, testi jólétet súlyosan veszélyeztető - és értelemszerűen a bűncselekményi szintet el nem érő magatartások esetén is. Jóllehet az elsőfokú bíróság nem rótta fel a vádlottnak a kiskorú veszélyeztetését, az egyáltalán nem kizárt az ítélőtábla álláspontja szerint, hogy a bűncselekményhez megkívánt súlyos kötelességszegésként nem értékelt előzmények, a sértett és a vádlott viszonya a szülői felügyeleti jog körében értékelést nyerjenek. Ekként nem mellőzhető körülmény, hogy a vádlott a gyermekkel hideg és elutasító módon viselkedett, fegyelmezetlenségére többször dühkitöréssel reagált, több esetben megrángatta, vagy ellökte kiskorú sértettet. Ennek következtében a gyermek az érzelmi frusztrációt nehezen viselte, az anya vonatkozásában traumatizáltság volt megállapítható. Jelenleg kk. sértett az anyai nagyszülőkkel él, a gyámhivatal keresete alapján az a náluk történő gondozásba helyezés iránt jelenleg is polgári peres eljárás van folyamatban. Mindezek alapján a másodfokú bíróság meggyőződése, hogy a vádlott magatartása kiskorú gyermeke testi jólétét és erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyezteti, és ezen nem változtat jelen pillanatban az sem, ha a magatartásán a vádlott a gyermek szempontjából pozitív irányban törekedne változtatni. Ez utóbbi magatartás legfeljebb ahhoz nyitja meg az utat, hogy a szülő a felügyeleti jog jövőre nézve történő visszaállítását kezdeményezze (Ptk. 4:
2. §, BH
3. 17.). Mindezek alapján a másodfokú bíróság a szülői felügyeleti jog megszüntetésére vonatkozó rendelkezést helyesnek és törvényesnek látta a megváltozott jogi környezetben is. Az elsőfokú bíróság járulékos kérdésekben hozott döntése is megfelel a jogszabályoknak. A fentiek alapján a Fővárosi Ítélőtábla a Budapest Környéki Törvényszék ítéletét a Be. 604.§

(1)bekezdés a) pontja és a Be. 605. §

(1)bekezdése alapján - alapvetően helyes indokainál fogva helybenhagyta. Budapest,

1. október
2. Máziné dr. Szepesi Erzsébet sk. a tanács elnöke dr. Halász Irén sk. előadó bíró dr. Fülöp Ágnes Katalin sk. bíró A Budapest Környéki Törvényszék
3. május
4. napján kihirdetett 16.B.54/2017/
5. számú ítélete a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 5.Bf.234/2018/
6. számú végzése folytán
7. október
8. napján jogerőre emelkedett. Budapest,
9. október
10. Máziné dr. Szepesi Erzsébet sk. a tanács elnöke A kiadmány hiteléül: Moncz Tímea tisztviselő