Bf.40/2018/9 – Pécsi Ítélőtábla

(1)bekezdésében meghatározott és a

(2)bekezdés k) pontja szerint minősülő emberölés bűntettében állapította meg. Ezért 12 év szabadságvesztésre és 10 év közügyek gyakorlásától eltiltásra ítélte. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatát fegyházban, míg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját a szabadságvesztés kétharmad részének kitöltését követő napban határozta meg. A vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt a szabadságvesztésbe beszámította. Rendelkezett emellett a lefoglalt bűnjelekről, továbbá az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről is. A törvényszék fenti ítélete ellen a Tolna Megyei Főügyészség a vádlott terhére, hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabása végett fellebbezett. A vádlott és védője felmentésért jelentettek be jogorvoslatot. A Pécsi Fellebbviteli Főügyészség átiratában az ügyészi fellebbezést visszavonta, a nyilvános ülésen az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására tett indítványt. A nyilvános ülésen a védő jogorvoslati nyilatkozatával egyező tartalommal szólalt fel. Az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetését követően, 2018. évi július hó 1. napján hatályba lépett a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.), melynek rendelkezéseit a 868.§

(1)bekezdése értelmében - bizonyos kivételekkel a hatálybalépésekor folyamatban lévő eljárásokban is alkalmazni kell. Hangsúlyozni szükséges azonban, hogy a Be. 870.§

(1)bekezdése alapján a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő büntetőeljárásban az ezt megelőzően, a korábbi jogszabályok szerint végzett eljárási cselekmény akkor is érvényes, ha ezt e törvény másként szabályozza. Ennek megfelelően a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság fellebbezéssel sérelmezett ítéletét a Be. 590.§

(1)bekezdése alapján a megelőző bírósági eljárással együtt bírálta felül, mely a

(2)bekezdése értelmében kiterjedt az ítélet megalapozottságára, az ítéletnek a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezéseire, az indokolás helyességére és az eljárási szabályok megtartására, illetve a Be. 590.§

(7)bekezdése szerint hivatalból kiterjedt az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekre is. E felülbírálat során a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a Be. 593.§

(1)bekezdésének a) pontjára figyelemmel - az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma alapján - akként egészítette ki, hogy a vádlott által az ölési cselekményhez használt eszköz egy balta volt. Az így kiegészített tényállás immár mentes a Be. 592.§

(2)bekezdésében felsorolt megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól, az a vádlott védekezésével szemben álló részében is a bizonyítékok indokolt és okszerű mérlegelésén alapul. Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a büntetőeljárásról szóló

1. évi XIX. törvény rendelkezéseinek megfelelően, a tényállás pontos és hiánytalan felderítéséhez szükséges mértékben folytatta le. Az ennek során feltárt és mérlegelési körébe vont bizonyítékokat külön-külön, illetve együttesen is a logika szabályainak megfelelően értékelte, ténymegállapításairól számot adva pedig indokolási kötelezettségét is teljesítette. Ennek során az elsőfokú bíróság kiemelt jelentőséget tulajdonított a vádlott nyomozó hatóság előtt tett beismerő vallomásának. A másodfokú bíróság nem osztotta a vádlott védőjének e vallomás elfogadhatóságával kapcsolatban felhozott aggályait. A vallomást a nyomozó hatóság mindvégig védő jelenlétében, a kihallgatást kép- és hangfelvételen is rögzítve szerezte be. Jogszerűségét nem érintette, hogy a védőként kirendelt ügyvéd korábban a Tolna megye területén működő nyomozó hatóság tagja volt. Ez nem lehetett akadálya a bizonyítékként történő értékelésének. A kihallgatást a nyomozó hatóság
2. december
3. napján 11 óra 12 perckor kezdte meg. ügyvéd1 ugyanezen a napon kapott meghatalmazást a vádlottvédelmére. A meghatalmazást
4. december 23-án 12 óra 06 perckor faxolta át a rendőrségre (nyomozati iratok
5. kötet
6. oldal). Olyan időpontban tehát, amikor a kihallgatás már megkezdődött. A rendőrségen további időre volt szükség a meghatalmazás továbbítására. Az eljárás során nem merült fel adat arra, hogy a kihallgatást végző nyomozó már az eljárási cselekmény alatt tudomást szerzett a meghatalmazásról. Erre figyelemmel nem sértett eljárási szabályt a rendőrség, amikor a vádlott kihallgatását nem szakította félbe és azt a kirendelt védő jelenlétében lefolytatta. Mindezekre tekintettel helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a vádlott beismerő vallomása bizonyítékként felhasználható. A vádlott beismerő vallomását az ügy egyéb adatai teljes mértékben alátámasztották. Egyrészt a vádlott részletesen előadta, miként bántalmazta az idős és mozgásában erősen korlátozott sértettet; ennek során részletesen beszámolt arról, hogy milyen eszközzel, mely irányból, milyen erővel találta el a sértettet, és a sértett milyen módon próbált védekezni. Vallomásának ezen részeit a sértett holttestének boncolásáról - időben egyébként később - készült igazságügyi orvosszakértői vélemény minden mozzanatában alátámasztotta. Az orvosszakértő által a sértett testén azonosított sérülések ugyanis - mind számukat, mind a keletkezési mechanizmusukat tekintve - megfeleltek a vádlotti nyilatkozatban foglaltaknak. Másrészt a helyszínelés során a fürdőszobában fellelt vérnyomok is alátámasztották a vádlott előadását, hiszen az ölést követően rajta kívül kizárólag a helyszínen eljáró háziorvos, valamint a polgármester használták a fürdőszobát, akik gumikesztyűt viseltek a sértett holttestének mozgatásakor. A kezük vérrel nem szennyeződött. A vádlottvallomása szerint a cselekmény elkövetése után véres kezét megmosta. Így kizárólag a vádlott kezéről kerülhetett a sértett fürdőszobájában lévő mosdókagylóba a vér, miután az orvosszakértők a sértett bántalmazását követő önálló helyváltoztatásának lehetőségét kizárták. Mindezekből azt a következtetést lehetett levonni, hogy a vádlott által az ölési cselekménnyel kapcsolatban előadott tényeket a védelem által vitatott beismerő vallomás megtételekor a büntetőeljárást folytató hatóság még nem ismerte, így ezeket kizárólag az a személy hozhatta a nyomozó hatóság tudomására, aki a bűncselekmény elkövetője volt (tettestudomás). Ebből a szempontból nincs jelentősége annak a védői érvnek sem, hogy a sértett az aznapi inzulinadagját még nem adta be magának, illetve annak sem, hogy a vádlott ruházatán nem találtak vért. Ez utóbbi önmagában is a vádlotti beismerő vallomás helyességére utal; nyilatkozata szerint ugyanis az elkövetéskor viselt ruházatát - röviddel a cselekmény után - elégette. Ezzel ellentétes adat az eljárás során pedig nem merült fel. A fentiekre figyelemmel helyesen került sor a törvényszék részéről a vádlott beismerő vallomásának elfogadására a tényállás megállapítása során. Az elsőfokú bíróság fentebb hivatkozott eljárása egyébként is összhangban áll az irányadó ítélkezési gyakorlattal is, amely szerint a bizonyítékok bíróság által történt értékelésének megszokott módja az, hogy a bíróság a vallomás egyes - általában más bizonyítékokkal is megerősített - részeit fogadja el irányadónak a történeti tényállás megállapítása során, míg a vallomásának olyan részeit, amelyek más bizonyítékokkal ellentétesek, figyelmen kívül hagyja (BH
7. 418.). Emellett szükséges megjegyezni azt is, hogy a vádlott beismerő vallomásának visszavonását az eljárás során egyszer sem tudta érdemben megindokolni; ekként adós maradt annak elfogadható magyarázatával. Nem értett egyet a másodfokú bíróság a védővel abban sem, hogy a vádlott Ganser-szindrómában szenvedne. Szakértő1 igazságügyi pszichológus szakértő nem diagnosztizálta, csupán felvetette a szakvéleményében annak lehetőségét, hogy a vádlott által előadottak esetlegesen e betegség fennállására utalnak. szakértő1 azonban nem igazságügyi elmeorvos szakértő, márpedig e betegség diagnosztizálására kizárólag utóbbi rendelkezik megfelelő kompetenciával. Ezzel szemben az ügyben eljáró és megfelelő kompetenciával rendelkező igazságügyi elmeorvos szakértők aggálytalan szakvéleményükben meg sem említették, hogy a vádlott esetében ez a betegség felmerülhet. Ugyanakkor a vádlottbeismerő vallomásának részletessége, életszerűsége és annak későbbi, más bizonyítékok általi megerősítése arra utal, hogy a vádlott egyáltalán nem szenved a védő által hivatkozott, az elmeműködést érintő megbetegedésben, hiszen az a fentiek során részletezett beismerő vallomás ilyetén történő megtételét teljes mértékben kizárta volna. Abban ugyanakkor egyetértett az ítélőtábla a védővel, hogy az eljárás során a cselekménnyel összefüggésben nem derült fény minden részletre. Ez a bírói gyakorlatban nem ritka jelenség; az ügyben feltárt és beszerzett bizonyítékok igen alacsony száma azonban nem jelenthette akadályát a büntetőjogi felelősség megállapításának; a védő érvelésével szemben így az elkövetés eszközének, illetőleg a cselekmény elfogadható indítóokának hiánya nem eredményezhette a vádlott felmentését. Törvényesen járt el ezért az elsőfokú bíróság a bizonyítékok értékelése és a tényállás megállapítása során. A másodfokú bíróság úgy látta, hogy az elsőfokú bíróság által az elkövetés eszközeként körülírt tárgyat pontosan meg lehetett nevezni, az egy balta volt. Ez az elsőfokú bíróság tényállásából hiányzik, melyet a másodfokú bíróság pótolt. A vádlott vallomásában kifejezetten baltáról beszélt, azzal bántalmazta a sértettet. Az orvosszakértői vélemény a sérülések vizsgálata után körül is írta a balta fizikai tulajdonságait, mint lehetséges elkövetési eszközt. Erre figyelemmel pontosítani lehetett az elkövetési eszköz megnevezését. A fentiek szerint kiegészített tényállás a Be. 593.§

(3)bekezdése értelmében a másodfokú eljárásban is irányadó volt. -----------------------E tényállásból az elsőfokú bíróság helyesen vont következtetést a vádlottbüntetőjogi felelősségére. A védő álláspontjával szemben a több évtizedes, töretlenül érvényesülő bírói gyakorlat szerint bűnösséget megalapozó tényállás megállapítására csak akkor kerülhet sor, ha a bizonyítékok olyan bizonyosság-erejűek, amelyek a bűncselekmény más által való elkövetésének a lehetőségét kizárják (BH

1. 164.). Az elsőfokú bíróság ítéletében pedig éppen azt fejtette ki, hogy kizárt a vád tárgyává tett bűncselekménynek a vádlotton kívül más személy általi megvalósítása; így nem merülhetett fel észszerű kétely sem afelől, hogy a bűncselekményt a vádlott követte el. Következésképpen megalapozottak. a vádlott felmentése céljából bejelentett fellebbezések nem voltak A cselekmény jogi minősítése is mindenben megfelel a büntető anyagi jogszabályoknak. Az ítélkezési gyakorlatban kimunkált elvekre (3/
2. Büntető jogegységi határozat I/
3. pontja) figyelemmel a vádlott által használt eszköz jellemzői, a vádlott által megtámadott testtájék (a koponya, mely a létfontosságú agyat foglalja magában), továbbá az elkövetésnél tanúsított erőkifejtés mértéke, többszöri megismétlése, valamint irányultsága alapján aggálytalanul megállapítható volt, hogy a vádlott tudata átfogta az élet kioltásának reális lehetőségét. Mindezek alapján nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlott cselekményét a Btk. 160.§

(1)bekezdésében meghatározott emberölés bűntette körében minősítette. Helytálló volt az elsőfokú bíróság részéről a

(2)bekezdés k) pontjában írt minősítő körülmény megállapítása is, ami objektív adatok által alátámasztható tényeken alapul. A sértett a 74. életévét már betöltötte, súlyos sorsszerű megbetegedésekben szenvedett, amely miatt mozgásában nagy mértékben korlátozva volt és állandó gondozásra szorult. Emellett a sértett egyedül élt, hozzátartozó vagy más személy segítségére nem számíthatott. Mindezen körülményekkel a vádlott maga is tisztában volt, hiszen gyermekkora óta szomszédok voltak, és a saját nyilatkozata szerint is többször járt a sértett házában, illetve a sértett háza körüli munkák elvégzésében is több alkalommal részt vett. Helytállóan került sor az elsőfokú bíróság részéről a cselekményre irányadó büntetési tételkeret, valamint a középmérték megjelölésére is. A büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket az elsőfokú bíróság hiányosan állapította meg, ezért szükségessé vált azok újbóli áttekintése. A vádlott terhére súlyosító körülményként kellett értékelni az elkövetés módját. A sértett életének kioltását célzó vádlotti magatartás egyes elemei nagyon közel állnak a Btk. 160.§

(2)bekezdésének d) pontjában meghatározott, különös kegyetlenséggel megvalósított emberölés elkövetési magatartásához. Ez pedig a vádlott személyében rejlő fokozottabb társadalomra veszélyességre utal, mely a cselekménye nagy fokú brutalitásában fejeződött ki. Terhére kellett figyelembe venni azt is, hogy a hasonló jellegű cselekmények a másodfokú bíróság illetékességi területén az utóbbi időben elszaporodtak; a falun egyedül élő, mások segítségére szoruló személyek sérelmére elkövetett erőszakos cselekmények száma növekedést mutat. A másodfokú bíróság - az elsőfokú bírósággal szemben - a vádlott javára enyhítő körülményként vette figyelembe, hogy büntetlen előéletű. Emellett enyhítő hatást tulajdonított annak is, hogy a vádlott egészségi állapota megromlott, több sorsszerű megbetegedésben szenved, ezek együttesen 50%-os munkaképesség-csökkenést okoznak. Igen nyomatékos enyhítő körülményként vette figyelembe továbbá a vádlott bűnösségére is kiterjedő, beismerő vallomását. Annak ellenére tette ezt az ítélőtábla, hogy a vádlott azt a nyomozás folyamán és a bírósági eljárás során is visszavonta, az abban foglaltakat következetesen tagadta. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni ugyan, hogy a beismerő vallomás a tényállás megállapításának alapjául szolgált; az feltáró jellegű volt, hiszen olyan adatokat hozott a nyomozó hatóság tudomására, melyek addig nem voltak ismertek, ekként mozdítva elő a büntetőeljárás eredményességét. A vádlott beismerő vallomásában foglaltak pedig kiterjedtek a bűnösséget megalapozó körülményekre is. Erre figyelemmel a beismerő vallomásának szükségképpen enyhítő hatást kellett tulajdonítani. Emellett a másodfokú bíróság enyhítő körülményként értékelte az idő múlását is, hiszen a cselekmény óta közel 4 év eltelt, és az elsőfokú bíróság eljárásának megismétlésére nem a vádlottnak felróható okból került sor. Ezen túlmenően a vádlott javára kellett figyelembe venni azt is, hogy az eljárás nagyobb részében előzetes fogvatartásban volt. Az így kiegészített és pontosított bűnösségi körülményekből a másodfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elsőfokú bíróság által kiszabott büntetés arányban áll a cselekmény tárgyi súlyával, valamint a vádlott személyében rejlő társadalomra veszélyességgel is. A törvényszék által alkalmazott jogkövetkezmény kellően szolgálja a büntetésnek a Btk. 79.§-ában rögzített céljait; az szükséges, de egyben elégséges is e célok eléréséhez, ezért a másodfokú bíróság nem látott törvényes lehetőséget a büntetés enyhítésére. Észlelte ugyanakkor a járulékos kérdések vizsgálata kapcsán, hogy az elsőfokú bíróság egy bűnjel (Bj.-VIII/143/2015/2.) tekintetében nem hozott érdemi rendelkezést. Ezért a vérgyanús szennyeződés lefoglalását a Be. 320.§

(1)bekezdésének a) pontja alapján megszüntette, és a

(2)bekezdésében írtak szerint megsemmisítése iránt intézkedett. Nem értett egyet az ítélőtábla a törvényszéknek a bűnügyi költség viselése körében elfoglalt álláspontjával. Az elsőfokú bíróság a vádlottat az eljárás során felmerült teljes bűnügyi költség megfizetésére kötelezte. Ezzel szemben a másodfokú bíróság álláspontja szerint a megismételt eljárásban felmerült bűnügyi költség a Be. 574.§

(3)bekezdése szerint nem eshet a vádlott terhére, mivel az nem a mulasztása miatt merült fel. Erre tekintettel a bűnügyi költség viselésével kapcsolatos rendelkezést úgy módosította, hogy a megismételt eljárás során felmerült 98.164 forintot az állam viseli. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság jogorvoslattal megtámadott ítéletét a Be. 606.§

(1)bekezdése alapján megváltoztatta, míg az egyéb törvényes rendelkezéseit a Be. 605.§

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. A Btk. 92.§

(1)és

(2)bekezdései alapján a másodfokú bíróság beszámította az elsőfokú bíróság ítéletének kihirdetésétől a mai napig letartóztatásban töltött időt is a büntetés végrehajtásába. Pécs,

1. november
2. Dr. Tóth Sándor s.k. a tanács elnöke, Dr. Hudvágner András s.k. előadó bíró, Dr. Bencze Beáta s.k. bíró A Szekszárdi Törvényszék 1.B.99/2017/
3. számú ítélete a Pécsi Ítélőtábla Bf.III.40/2018/
4. számú ítélete folytán - az abban írt változtatásokkal - a
5. évi november hó
6. napján jogerőre emelkedett és végrehajthatóvá vált. . Tóth Sándor s.k. a tanács elnöke