Pf.20942/2018/7 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)-

(4)bekezdése alapján 2017 januárjában intézeten kívüli látogatófogadást kérelmezett, amely parancsnoki mérlegelés alapján elutasításra került. Megsértette továbbá az alperes a méltóságát azzal, hogy a gyermekekkel való intézeten kívüli kapcsolattartás lehetőségét elhallgatta. Kérte az alperes kötelezését 500.000 forint sérelemdíj és késedelmi kamatai, továbbá a perköltség megfizetésére. Keresete ténybeli alapjaként előadta, hogy

1. szeptember 19-e óta szabadságvesztés büntetését tölti,
2. december 12-től az alperesi bv. intézetben. Fogvatartásának időszaka alatt gyermekeivel személyesen 16 alkalommal, utoljára 2013-ban találkozott, mert az ehhez szükséges utazási költségeket nem tudják biztosítani. A gyermekeivel való kapcsolattartás megváltoztatása iránt kérelmére indult eljárásban az alperes az említett válaszlevelében azzal, hogy nem jelölte meg pontosan a látogató személyét, azt a hamis látszatot keltette, hogy a parancsnoki mérlegelés alapján visszautasított intézeten kívüli látogató alatt a gyermekeket kell érteni, holott a gyermekekkel való személyes kapcsolattartás céljából az alpereshez kérelmet nem is terjesztett elő. Az alperes a konkrét kérdésre nem válaszolt, nem nyújtott teljes körű tájékoztatást, mert a kapcsolattartás lebonyolításának helyére nézve csak a 16/
3. (XII. 19.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet) 101.-
4. §-ának rendelkezéseit jelölte meg, a látogató bv. intézeten kívüli fogadását szabályozó
5. §-át azonban nem. Álláspontja szerint az alperes a gyámhivatal döntését jelentősen befolyásolta, mert egyrészt olyan tényről számolt be, ami hamis színben tüntette fel a felperest, másrészt pedig a nem teljes körű tájékoztatással megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy a gyámhivatal mérlegelje az intézeten kívüli személyes kapcsolattartás engedélyezését. Ennek következtében a gyámhivatal a kapcsolattartást illetően téves következtetésre jutott. Az alperes a kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását kérte. Azzal védekezett, hogy a felperes személyiségi jogát nem sértette, a gyámhivatal általános kérdéseket tett fel a fogvatartottak és gyermekeik közötti személyes találkozás lebonyolításának lehetőségeire, amelyre megfelelően tájékoztatta az ezt szabályozó jogszabályi rendelkezésekről. Az intézeten kívüli kapcsolattartás lehetőségét nem hallgatta el, mert a gyámhivatal nem intézett olyan megkeresést az alpereshez, ami a kapcsolattartást a gyámhivatal hivatali helyiségére korlátozta volna. Erre egyébként csak a gyámhivatal ilyen irányú döntése esetén van lehetőség, de még engedélyezés esetében sem köteles az alperes a felperes eltávozását engedélyezni. Hangsúlyozta, hogy a felperes
6. óta az alperes felelősségi körén kívül eső okból, azért nem tartja gyermekeivel a kapcsolatot, mert ők a fogvatartás helyétől távol élnek. Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és kötelezte a felperest az alperes részére 50.000 forint perköltség 15 napon belüli megfizetésére, valamint rendelkezett arról, hogy a le nem rótt 60.000 forint kereseti illetéket és a felperes pervesztessége folytán pártfogó ügyvédjének munkadíját az állam viseli. Az ítélet indokolásában idézte a Polgári Törvénykönyvről szóló
7. évi V. törvény 2:
8. §

(1)bekezdését, 2:

1. § d) pontját, 2:
2. §

(2)bekezdését, 2:51-

1. §-ait. Abból indult ki, hogy a jóhírnévhez fűződő jog sérelmét a személyt érintő olyan közlés valósíthat meg, ami tényállást fejez ki, objektív valótlan és alkalmas az érintett értékelésének, társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására. A jóhírnév-rontás sajátos esetben elhallgatás útján is megvalósítható, ha a valóságot a tények megtévesztő csoportosítása, egyes tényállási elemek elhallgatása útján vagy rejtett utalásokkal, félreérthető megfogalmazással hamis színben tüntetik fel. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapította, hogy az alperes a sérelmezett válaszlevelében nem sértette meg a felperes jóhírnévhez és emberi méltósághoz fűződő személyiségi jogát. A felperesre sértő, bántó, lealázó kijelentést nem tett, objektív valótlan tényt nem állított, amikor a gyámhivatal megkeresésére arról tájékoztatta a megkereső hatóságot, hogy a Bvtv., illetve az IM rendelet rendelkezik a fogvatartottak intézeten kívüli, illetve intézeten belüli látogató fogadásának lehetőségéről. Az alperes a gyermekekkel való intézeten kívüli kapcsolattartás IM rendelet
2. §-ában szabályozott lehetőségének elhallgatásával sem sértette a felperes személyiségi jogát, mert a hivatal a Bvtv. és az IM rendelet megjelölése alapján tájékoztatást kapott a vonatkozó jogszabályokról, amelyek mindenki számára kötelezőek és azok ismeretének hiányára senki sem hivatkozhat. Az intézeten kívüli látogatófogadás elutasítására vonatkozó közlés a felperest a valóság meghamisítására alkalmas módon hamis színben nem tüntette fel. Kiemelte, hogy a gyermekekkel való kapcsolattartás megváltoztatása iránti kérelmet elutasító
3. március 14-i határozat szerint a hivatal abban az esetben sem szabályozhatta volna a felperesnek a gyermekeivel történő személyes kapcsolattartását, ha a felperes az alperestől engedélyt kapott volna az intézeten kívüli látogató fogadására, mivel a határozat indokolása értelmében a jogszabály a személyes kapcsolattartást ilyen esetben nem teszi lehetővé. A pervesztes felperest a polgári perrendtartásról szóló
4. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.)
5. §

(1)bekezdése alapján kötelezte az alperes jogtanácsosi munkadíjban álló perköltségének megfizetésére, míg a le nem rótt kereseti illeték és a felperest képviselő pártfogó ügyvéd munkadíjának viseléséről a felperes személyes költségmentességére tekintettel rendelkezett. A felperes az ítélet elleni fellebbezésében kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a keresetnek való helyt adást. Fellebbezése indokaként előadta, hogy az elsőfokú bíróság iratellenesen, illetve okszerűtlen mérlegeléssel állapította meg a tényállást és abból helytelen következtetésre jutott. A keresete alapjául előadott indokokat megismételve fenntartotta azt az álláspontját, hogy az alperes megsértette a jóhírnevét és a méltóságát. Az intézeten kívüli látogató fogadását elutasító kérelméről nem teljeskörűen adott tájékoztatást a gyámhivatalnak, ezzel olyan való tényt állított, amely a felperes jogi lehetőségeit hamis színben tüntette fel, mert az - egyebekben a gyámhivatal konkrét kérdésének hiányában - adott tájékoztatás nem tér ki arra a lényegi elemre, hogy az elutasított kérelem nem a gyermekeivel kapcsolatos kérelem volt. Az elsőfokú bíróság okszerűtlenül jutott arra a következtetésre, hogy az alperes előbbi magatartása a gyámhivatal döntésére nem volt kihatással. Megítélése szerint az alperes akkor járt volna el jogszerűen, ha közli a gyámhivatallal, mely jogszabályok biztosítanak lehetőséget a bv. intézeten kívüli látogató fogadására és ennek milyen konkrét követelményei vannak a felperes vonatkozásában. Az alperes tájékoztatásában ennek nem tett eleget, és az IM rendelet

1. §-ának elhallgatásával is megvalósította a személyhez fűződő jogai megsértését. Az elsőfokú bíróság a kapcsolattartás megváltoztatása iránti kérelmét elutasító határozat indokolásából okszerűtlenül következtetett a kereset alaptalanságára. A határozat elsőfokú bíróság által idézett megállapítása téves, az IM rendelet
2. §-a ismeretének éppen azért van relevanciája, mert a jogszabály lehetővé teszi a személyes kapcsolattartást. Érvelése szerint nyilvánvaló az is, hogy e jogszabályhely megjelölése esetén a gyámhivatal nem jutott volna arra a megállapításra, hogy a személyes kapcsolattartásra adott esetben nincs lehetőség, sőt ebben az esetben mérlegelési kötelezettsége lett volna. A fellebbezés indokainak kiegészítését tartalmazó beadványában kiemelte, hogy az Európai Börtönszabályok 21.
3. pontja szerint a fogvatartottak számára engedélyezni kell, hogy a lehető legnagyobb gyakorisággal érintkezhessenek családtagjaikkal, amihez a 24.
4. pont szerint a bv. intézetnek megfelelő szociális segítséget kell nyújtani. Hivatkozott a Bvtv.
5. §

(1)-

(8)bekezdésére, az Európa Tanács Miniszteri Bizottság R

(4)bekezdés]. Az ítélőtábla a felperes fellebbezését alaptalannak találta. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, azt azonban az ítélőtábla a következőkkel tartja szükségesnek kiegészíteni. A felperes

1. január 26-án terjesztett elő panaszt a bv. intézeten kívüli kapcsolattartási kérelmét elutasító parancsnoki döntés ellen, azzal az indokolással, hogy barátja - akivel találkozott volna - a találkozóra a gyermekeit is magával hozta volna, így őket lehetősége lett volna személyesen látni. Előadása szerint a
2. évben hozott gyámhivatali határozat a gyermekek személyes láthatását a bv. intézet falai között megtiltotta, ezért ahhoz, hogy láthassa a gyermekeit, ki kellene engedni őt a büntetés-végrehajtási intézetből. Kiegészíti továbbá az ítélőtábla a tényállást azzal is, hogy a felperes kapcsolattartás megváltoztatása iránti kérelmét elutasító
3. március 14-i határozat releváns jogi indoka az volt, hogy az anya a saját döntése alapján meglátogathatja a gyermekeivel együtt a felperest, de erre a gyámhivatal nem kötelezheti, valamint ha a felperes gyakorolja a meglévő kapcsolattartási jogait (telefon, levélváltás) - amivel egyebekben nem él -, úgy elősegítheti az esetleges későbbi személyes kapcsolattartás megvalósulását, elérheti, hogy gyermekei is meg kívánják látogatni. A kapcsolattartást szabályozó
4. évi határozattal szemben a felperes által előterjesztett keresetet elutasító ítélet nem találta jogszabálysértőnek a felperes és gyermekei közötti nem személyes kapcsolattartási módozatot engedélyező közigazgatási határozatot. Az ítélet releváns indokai szerint a gyerekek kicsi korára tekintettel nem alakult ki a felperes és gyermekei között olyan szoros érzelmi kapcsolat, amely a kapcsolattartás céljára tekintettel más kapcsolattartási módot indokolt volna és éppen a támadott határozat szerinti kapcsolattartási forma lett volna hivatott kialakítani azt a kötődést, ami majd a személyes kapcsolattartást megalapozhatta volna. Az alperes a B. Megyei Kormányhivatal
5. február 21-i megkeresésére adott válaszában azt is közölte, hogy mely jogszabályhely, nevezetesen a Bvtv. 178-
6. §-ai szabályozzák az intézeten kívüli látogatásra vonatkozó lehetőségeket. A felperes a kapcsolattartás megváltoztatása iránti kérelmét elutasító jogerős határozatot a bíróságon keresettel támadta meg, aminek tárgyában előadása szerint döntés még nem született. A kiegészített tényállás alapján az ítélőtábla az elsőfokú bíróság döntésével és annak releváns jogi indokaival is egyetértett, ezért azok megismétlése nélkül az indokokat csupán a fellebbezésben foglaltakra tekintettel egészíti ki a következőkkel. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes megkeresésre adott válasza nem tartalmaz olyan tényállítást, illetve nyilatkozatot, ami alkalmas lehetne a felperes jóhírnevének és méltóságának megsértésére. Nem vonható le a válaszból olyan következtetés, amely a felperes elleni támadás lehetne az alperes részéről, a személyiségi jogsértés alapja viszont minden esetben csak személy elleni támadás lehet, enélkül nincs személyiségi jogi jogsértés. A személy elleni támadás megállapításához adott esetben az lenne szükséges, hogy az alperes a felperes személyiségét adó lényeges tulajdonságok miatt, a felperes személyére tekintettel tesz valótlan tartalmú tényállítást vagy hallgat el tényeket arról tudva, hogy ezzel a felperest hátrányos helyzetbe hozza a gyámhivatal előtt folyamatban lévő eljárásban. Az, hogy az alperes a jogi lehetőségekről megfelelő vagy meg nem felelő tájékoztatást adott a megkereső hatóság részére, eleve alkalmatlan személyiségi jogi jogsértés megállapítására, hiszen a jogi lehetőségekre vonatkozó tájékoztatás - akár helyes, akár helytelen - nem lehet a felperes személye elleni direkt támadás. Ráadásul nem is lehet megállapítani, hogy az alperes tájékoztatása helytelen lett volna, mert a feltett kérdést szabályozó releváns jogszabályhelyek megjelölése megtörtént, az intézeten kívüli kapcsolattartást illetően a Bvtv. 178-
7. §-ainak megjelölése útján, a jogszabályi szöveg kiidézése és további jogszabályhelyek megjelölése szükségtelen. Az ítélőtábla szerint legfeljebb és csak elvileg a megkeresésre adott válasznak az a része minősülhetne személyiségi jogi jogsértésnek, ami az intézeten kívüli látogató fogadása tárgyában a parancsnokhoz intézett felperesi kérelem tartalmáról és annak elbírálásának eredményéről tájékoztatja a megkereső hatóságot. A felperes ugyanis az elsőfokú eljárásban és a fellebbezésében is sérelmezte, hogy a valós tényeket hamis színben feltüntetve tájékoztatta a hatóságot az alperes arról, hogy a gyermekek intézeten kívüli láthatásával kapcsolatos kérelmét utasította volna el korábban a parancsnok. A megkeresésre adott válaszból azonban a felperes által állított tartalmú tájékoztatásra következtetni nem lehet. A válasz mindössze arra utal - ami egyébként a megkeresés része is volt -, hogy a felperesnek nincs olyan alanyi joga, hogy az intézeten kívül fogadjon látogatót, mert az intézeten kívüli látogató fogadásához a parancsnok engedélyére van szükség és volt olyan eset, amikor a parancsnok ezt az engedélyt nem adta meg. Az alperes tehát csupán arra hívta fel a megkereső hatóság figyelmét, hogy ebben az esetben alanyi jogról nincs szó, mert a felperesnek a gyámhatósághoz intézett kérelméből az a látszat keletkezett egyébként, mintha lenne a fogvatartottaknak olyan alanyi joga, hogy a gyermekeiket intézeten kívül mindenféle engedély nélkül láthassák. Ehhez képest tény: ahhoz, hogy a büntetését töltő felperes a gyermekeivel, vagy bárkivel az intézeten kívül tudjon találkozni, a Bvtv. szerint a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokának engedélye szükséges, ezt a találkozási formát esetenként kell engedélyeztetni, a felperesnek tehát nincs alanyi joga arra, hogy a gyermekeivel intézeten kívül találkozhasson, és azt nem is a gyámhatóság engedélyezi neki. Tévesen tulajdonít továbbá a felperes a kapcsolattartásról 2016-ban hozott határozatoknak olyan tartalmat, hogy az megtiltotta volna a gyerekekkel való személyes kapcsolattartást minden formában, mert ilyenre nem került sor. A láthatás tárgyában hozott
8. évi határozat arról szólt, hogy a felperesnek a kapcsolattartás körében milyen alanyi jogosultságai vannak, (telefonbeszélgetés, levélküldés, fénykép fogadás), amiből egyáltalán nem vonható le az a felperes által levezetett következtetés, hogy más kapcsolattartási formát pedig a gyámhatóság tiltana. A gyámhatósági határozatokból is egyértelműen kiderül, hogy tiltásról, vagyis arról, hogy csak intézeten kívül fogadhatók a gyerekek nem volt szó, hiszen maga a határozat utal arra, hogy az anya saját döntése szerint látogathatja a gyerekekkel a felperest a bv. intézetben. Az előbbiekből következően a korábbi kérelemre és annak elutasítására utalás semmiféle olyan tartalmat nem hordozott, mint amit annak a felperes tulajdonít. Ráadásul a parancsnoki döntés elleni,
9. január 26-i a panaszának tartalmára figyelemmel alaptalanul állította, hogy az alperes téves tartalmú tájékoztatást adott volna, hiszen a panaszában - amely panasz a megkeresésre adott válasz időpontjában már nyilvánvalóan az alperes rendelkezésére állt - a felperes maga adta elő, hogy a barátjával való intézeten kívüli találkozás valódi indoka a gyermekeivel való találkozás lett volna, hiszen a barátja megígérte, hogy őket magával fogja hozni. Az előbbiekre tekintettel tehát az alperes megkeresésre adott válasza nem foglal magába olyan tartalmat, nyilatkozatot vagy tényállítást, amit a felperes személye elleni támadásként, személyiségi jogi jogsértésként lehetne értékelni. Annak a felperesi érvelésnek pedig nem lehet jelentőséget tulajdonítani, hogy a megkeresésre adott válasz a kapcsolattartás megváltoztatása iránti kérelmét negatív fényben tüntette fel, illetve hogy a gyámhatóság elutasító döntését a megkeresésre adott válaszra alapította volna. A gyámhatósági döntés önálló jogorvoslattal támadható, amivel szemben a felperes a saját előadása szerint a jogorvoslatot igénybe is vette, a kapcsolattartás megváltoztatása iránti kérelmét elutasító határozatot keresettel támadta meg a bíróság előtt. E per kimenetele ugyan nem ismert, de az bizonyos, hogy a megkeresésre adott tájékoztatásnak a döntésre való kihatása a jelen per elbírálása szempontjából irreleváns, mert önálló jogorvoslat eredményeként maga a döntés megváltoztatható, tehát az alperesnek a döntés tartalmát véglegesen befolyásoló hatást nem lehet tulajdonítani. Az ítélőtábla az indokok előbbi kiegészítésével az elsőfokú bíróság ítéletét a a Pp.
10. §

(2)bekezdése és 254. §

(3)bekezdése alapján helybenhagyta. A fellebbezés eredménytelensége miatt a felperes a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján köteles az alperes másodfokú perköltsége, a Pp. 67. §

(2)bekezdése és a 32/

1. (VIII. 22.) IM rendelet
2. §

(5)bekezdése alapján megállapított jogtanácsosi munkadíj megfizetésére. A le nem rótt fellebbezési illetéket a felperes személyes költségmentességére tekintettel a 6/

1. (VI. 26.) IM rendelet
2. §-a szerint az állam viseli és ugyancsak az állam viseli a felperest képviselő pártfogó ügyvéd másodfokú eljárásban kifejtett tevékenységgel felmerült munkadíját. ,
3. január
4. Dr. Czukorné dr. Farsang Judit s.k. a tanács elnöke . Matosek Edina s.k.. Benedek Szabolcs s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: bíró