EBH.2013.B.6. – Kúria

(1)–

(2)bek.; 138. §

(3)bek.; BKv. 99.]. Az ítélőtábla a

1. július 18-án meghozott végzésével a -
2. április 17-étől
3. április 19-éig őrizetben,
4. április 19-étől
5. december 9-éig előzetes letartóztatásban, -
6. december 10-étől
7. május 24-éig óvadék ellenében házi őrizetben,
8. május 24-étől
9. november 3-áig lakhelyelhagyási tilalom alatt, -
10. november 3-ától ismét előzetes letartóztatásban lévő II. rendű vádlott – vádirat benyújtása után
11. november 3-án elrendelt - előzetes letartóztatása indokoltságát felülvizsgálta, s azt a Be.
12. §

(2)bekezdése szerinti okból továbbra is indokoltnak tartotta. A vádlottat kihirdetett 282/A. § az elsőfokú ítéletével

(1)bíróság kábítószerrel bekezdés IV. a 2011. november 3-án visszaélés bűntette [Btk. ford.,

(3)bekezdés], valamint lőfegyverrel és lőszerrel visszaélés bűntette [Btk. 263/A. §

(1)bekezdés a) pont] fegyházbüntetésre és miatt a halmazati közügyektől 7 büntetésül évi eltiltásra 7 évi ítélte. Egyidejűleg végzésével a vádlott előzetes letartóztatását a Be. 327. §

(2)bekezdése szerinti okból elrendelte. Jelenleg a II. rendű vádlott esetében – az ítélet ellen bejelentett kétirányú fellebbezések alapján – másodfokú eljárás van folyamatban; következő határnap:

1. január
2. Az ítélőtábla indokai szerint a büntetett előéletű II. rendű vádlottal szemben a nem jogerős ítélettel - kiemelkedő és jelentős tárgyi súlyú bűncselekmények miatt – kiszabott szabadságvesztés tartama önmagában megalapozza az előzetes letartóztatás Be.
3. §

(2)bekezdés szerinti okát. E körülményekre figyelemmel szabadlábra helyezése, vagy enyhébb kényszerintézkedés esetén a szökés, elrejtőzés és bűnismétlés veszélye egyaránt fennáll. A végzés ellen a II. rendű vádlott indokolás nélkül, valamint a védője jelentett be fellebbezést, utóbbi enyhébb kényszerintézkedés érdekében. A védő indokai szerint a végzés megalapozatlan. Kifejtette, hogy a Be. 327. §

(2)bekezdése az előzetes letartóztatás külön, a 129. §

(2)bekezdésen kívüli oka, aminek alapján kizárólag a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamának van jelentősége. Utóbbihoz képest – és nem absztrakt módon vizsgálandó a szökés, elrejtőzés veszélye, illetve az arra utaló adat. A végzés konkrétumként csupán a felrótt bűncselekmény kiemelkedő tárgyi súlyára és a kiszabott szabadságvesztés tartamára hivatkozik, melyek azonban önmagukban nem alapozzák meg a szökés, elrejtőzés és bűnismétlés veszélyének feltételezését. Ugyanakkor a II. rendű vádlott állandó bejelentett lakással rendelkezik, két kiskorú gyermek eltartásáról köteles gondoskodni, körülményei konszolidáltak, életkora idősebb, nincs kizárva a feltételes szabadság kedvezményéből, korábban az eljárás során az előzetes letartóztatása és házi őrizete szabályát nem szegte meg, s arra sincs adat, hogy kivonta volna magát, menekült volna a büntetőeljárás alól. Mindezek mérlegelésével – és a Be. 60. § főszabálya figyelembevételével - enyhébb kényszerintézkedés, házi őrizet alkalmazása is biztosítja az előzetes letartóztatással elérendő törvényi célt. A Legfőbb Ügyészség átiratában – egyetértve az ítélőtábla indokaival és jogi álláspontjával – a fellebbezéseket alaptalannak tartotta és a megtámadott határozat helybenhagyását indítványozta. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartama megalapozza az előzetes letartóztatás Be. 327. §

(2)bekezdése szerinti okát. A II. rendű vádlott és védőjének fellebbezése nem alapos. Törvényesen járt el az ítélőtábla, amikor a II. rendű vádlott előzetes letartóztatásának indokoltságát a Be. 132. §

(2)bekezdése értelmében felülvizsgálta, s megalapozottan következtetett a szökés, elrejtőzés veszélyére. Előrebocsátja a Kúria, hogy a Be. 132. §

(1)-

(2)bekezdése értelmében az előzetes letartóztatás indokoltságát legalább 6 havonta felül kell vizsgálni [EBH 2026.]. Az időszakos felülvizsgálat esedékessége szempontjából pedig a 6 hónapot meghaladó folyamatos, tényleges és a felülvizsgálat időpontjában is fennálló fogvatartásnak van jelentősége. A 6 havi folyamatosság szempontjából viszont közömbös (azt nem szakítja meg), ha az előzetes letartóztatást házi őrizet váltja fel, mivel a Be. 138. §

(3)bekezdése szerint házi őrizet esetében is alkalmazni kell a Be. 132. §

(1)és

(2)bekezdését. Ha azonban időközben az előzetes letartóztatás házi őrizet elrendelése nélkül, illetve az előzetes letartóztatást felváltó házi őrizet előzetes letartóztatás elrendelése nélkül megszűnik, akkor értelemszerűen a felülvizsgálat esedékességét is az előzetes letartóztatás ismételt elrendelésétől, illetve annak tényleges foganatosításától kell számítani. Az időszakos felülvizsgálat törvényi követelménye ugyanis az előzetes letartóztatásban (illetve házi őrizetben) töltött tartamra vonatkozik. Megjegyzi a Kúria, hogy az előzetes letartóztatás Be. 132. §

(3)bekezdése szerinti tartama szempontjából viszont a folyamatosság közömbös és a különálló tartamok összeszámításának van helye [4/

1. BKv.]. A II. rendű vádlott
2. május 24-étől
3. november 3-áig lakhelyelhagyási tilalom alatt állt és
4. november 3-ától van (ismét) előzetes letartóztatásban, tehát az időszakos felülvizsgálat esedékessége is utóbbi elrendeléstől számítandó. A fellebbezések kapcsán rámutat a Kúria arra, hogy a Be.
5. §

(2)bekezdés b)-d) pontja, valamint 327. §

(2)bekezdése esetében a bíróság – értelemszerűen - nem csak olyan körülményre, okra alapozhatja előzetes letartóztatást indokoltnak tartó döntését, amely bizonyosság erejével megállapítható. Elvárás azonban, hogy döntése olyan adaton alapuljon, melynek megléte (tényszerűsége) a döntés időpontjában más adattal alátámasztott, ésszerű érvvel indokolt, igazolt, s ezáltal okszerű következtetés vonható arra, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvény céljai érdekében – és az adott vádlott személyi szabadsága ellenében – szükséges, célszerű. Jelen esetben a 327. §

(2)bekezdése kapcsán mindez megállapítható és azt az ítélőtábla végzése tartalmazza is. Kétségtelen, hogy nem azonos az előzetes letartóztatás 129. §

(2)bekezdés b) pontja és 327. §

(2)bekezdése szerinti oka (EBH 842.). A Be. 129. §

(2)bekezdés b) pontja esetében az eljárási cselekményen való jelenlét biztosításához, míg a 327. §

(2)bekezdése esetében – attól függetlenül, hogy a vádlott jelenléte további eljárási cselekményeknél szükséges-e - önmagában a szökés, elrejtőzés veszélyének kiküszöböléséhez fűződik törvényi érdek. Nem jogerős ítélet után pedig a felrótt bűncselekmény tárgyi súlyával valóban nem indokolható a szökés, elrejtőzés veszélye. A nem jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés büntetéssel ugyanis a bíróság a - büntetési tételben kifejeződő - tárgyi súlyt személyre konkretizálta. Kétségtelen az is, hogy az előzetes letartóztatás elrendelése, fenntartása (meghosszabbítása) - ekként az ún. különös okai, közte a Be. 327. §

(2)bekezdése – kérdésében való döntés mindig mérlegelést igényel. A Be. alapján kizárólag az előzetes letartóztatás általános feltételeire, abszolút tartamára, valamint megszüntetése egyes eseteire vonatkozó törvényi előírás olyan, melynek kapcsán más körülmény eleve közömbös. Ehhez képest ha a kényszerintézkedés oka olyan jövőbeni nemkívánatos esemény veszélye, aminek alapjaként a törvény csupán példálózva sorol fel bizonyos körülményeket, akkor előbb azok tényszerűsége, igazolhatóságának ésszerűsége a mérlegelés tárgya. Amennyiben ez fennáll, akkor kell mérlegelni, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvényi célok érdekében és a vádlott személyi szabadsága ellenében szükséges, célszerű. Ha viszont a törvény szerint kifejezetten valamely konkrét bekövetkezett körülmény a jövőbeni nemkívánatos esemény veszélyének alapja, vagy önmagában a kényszerintézkedés oka (mint a 327. §

(2)bekezdése, vagy 129. §

(2)bekezdés a) pontja esetében), akkor az csupán megállapítást – és nem pedig mérlegelést - igényel. Ez azonban nem jelenti, hogy az adott körülmény megléte, illetve megállapítása kizárja a további, a kényszerintézkedés szükségességében való mérlegelés lehetőségét. Ilyenkor is - amint azt a védő helyesen kifejtette - az adott vádlott személyére konkretizált döntést kell hozni, ami pedig feltételezi nem csak a tárgyi, hanem az alanyi (ekként a védő fellebbezésében írt) szempontok egybevetett figyelembevételét. Bár a Be. 327. §

(2)bekezdése kétségkívül az előzetes letartóztatás önálló oka, rendszertani elhelyezéséből sem következik, hogy ilyenkor a bíróság mérlegelési szabadsága s ekként döntési jogköre – az előzetes letartóztatás más, így a 129. §

(2)bekezdése szerinti eseteihez képest – korlátozottabb lenne. Mindemellett a Be. 327. §

(2)bekezdése – eltérően a 129. §

(2)bekezdés a) pontjától – valójában nem tisztán objektív ténybeliségen alapuló törvényi ok, mivel a Be. nem határozza meg a szabadságvesztésnek azt a tartamát, melynek kiszabása elengedhetetlenné teszi a kényszerintézkedést. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a vádlottal szemben nem jogerősen kiszabott tartam - az ítélkezési gyakorlat szerint – alapot adhat arra a következtetésre, hogy a vádlott szökésétől, elrejtőzésétől kell tartani [BH 1977/319.]. Mindemellett nem hagyható figyelmen kívül, ha az ügyben eljáró felülbíráló bíróság döntési jogkörét nem korlátozza a súlyosítási tilalom, ami értelemszerűen kihatással van a – büntetési tételben kifejeződő - tárgyi súly személyre konkretizáltságára. A törvényi fenyegetettségnek pedig a vádlott személyére van hatása, ami – nyilvánvalóan – függ a fenyegetettség mértékétől. Mindezek ellenében viszont a fellebbezésben hivatkozott körülmények nem adnak alapot az előzetes letartóztatás megszüntetésére, illetve enyhébb kényszerintézkedés elrendelésére. Ugyanakkor a Kúria alaptalannak találta a bűnismétlés veszélyére utalást, azért azt a végzésből mellőzte. Ekként a Kúria – a Be. 384. §-a szerint tanácsülésen eljárva – a Be. 382. §-a értelmében, a Be. 371. §

(1)bekezdése alapján a megtámadott határozatot helybenhagyta. (Kúria Bkf.III.1.127/2012.)