EBD.2013.M.22. – Kúria

(2)bekezdés) Az elsőfokú bíróság végzésével a felperes keresetlevelét a Pp. 129. §

(1)bekezdése alapján áttenni rendelte az M . Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz. A tényállás szerint a peres felek a köztük fennálló munkaviszony vonatkozásában

1. október 9én munkaszerződés módosítást írtak alá, amiben rögzítették, hogy „a munkáltató a munkavállalót a jelen szerződés módosítás aláírásának napjától kifejezetten munkaerő kölcsönzés céljából létesített munkaviszony keretében foglalkoztatja”. Felperes csatolta a
2. évi I. törvény (új Mt.)
3. §

(3)bekezdés alapján alperes által kiadott tájékoztató iratot, ami szerint munkáját kölcsönzött munkavállalóként a kölcsönvevő N Kft. telephelyén köteles végezni. Az elsőfokú bíróság végzése indokolásában a Pp. 349/B. §

(2)bekezdésére utalással kifejtette, hogy munkaerő kölcsönzés esetén a munkaviszony a kölcsönbeadó munkáltató és a munkavállaló között áll fenn, ezért a munkaerő kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyból származó perben a kölcsönbeadó munkáltató székhelye (telephelye) szerinti munkaügyi bíróság illetékes az eljárásra; a kölcsönvevő székhelye (telephelye) az illetékesség szempontjából nem vehető figyelembe. A végzés ellen a felperes élt fellebbezéssel, tartalmilag az áttételt elrendelő végzés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság utasítását kérte az eljárás folytatására és a keresete érdemi elbírálására. Nem tette vitássá, hogy az alperes munkaerő kölcsönzés céljából létesített munkaviszony keretében foglalkoztatta, és a munkáját a másik cégnél végezte, azonban álláspontja szerint a Pp. 349/B. §

(2)bekezdése az illetékesség szempontjából semmilyen megkülönböztetést nem tartalmaz a munkáltató közvetlen alkalmazása, illetve a kölcsönvevő általi foglalkoztatása között. A munkavégzés folyamata helye, jellege, bértételei sem egyik, sem másik munkáltató esetében nem tértek el egymástól, így megkülönböztetés alapjául nem szolgálhatnak. Érvelése szerint az ítélkezési gyakorlat (1/

1. Közigazgatási- Polgári jogegységi határozat, MK.
2. számú állásfoglalás, BH. 1995/251., EBH. 2006/1449.) is ezen értelmezést támasztja alá. Hivatkozott továbbá arra, hogy a B. Kormányhivatal Munkavédelmi és Munkaügyi Szakigazgatási Szerve az üggyel kapcsolatos panaszbeadványára adott válaszában eljáró szervként az F. Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságot jelölte meg. A felperes fellebbezése alaptalan. A F. Törvényszék a fellebbezés elbírálása során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság helyesen rögzítette a döntése alapjául szolgáló körülményeket, és helytálló az abból levont jogi következtetése és az illetékessége hiányát megállapító döntése. Ezért az elsőfokú bíróság végzését a Pp.
3. § szerint alkalmazandó Pp.
4. §

(3)bekezdése alapján, a helyes indokaira tekintettel hagyta helyben. Az elsőfokú bíróság a Pp. 349/B. §

(2)bekezdésében rögzített kizárólagos illetékességi szabály helytálló értelmezésével jutott arra a következtetésre, hogy a rendelkezés első és második fordulata egyaránt csak a munkáltató vonatkozásában vizsgálható, azaz csak a munkáltató székhelye, vagy ennek hiányában a munkáltatónak - a munkavégzés helyéül szolgáló - telephelye alapozhatja meg a per elbírálására jogosult munkaügyi bíróság illetékességét. A felperes által hivatkozott MK.

1. számú állásfoglalás és az 1/
2. KPJE. határozat is a munkáltató viszonylatában vizsgálja a székhely, illetőleg telephely szerinti illetékességet. A peres feleken kívül álló harmadik személy székhelye, vagy telephelye a peres felek közötti jogvitát elbíráló munkaügyi bíróság illetékességét nem alapozhatja meg. A munkaerő kölcsönzés a munkaviszony egy speciális fajtája, aminek különös szabályait a munka törvénykönyve ( új Mt.) XVI. fejezete szabályozza. A törvény
3. §

(1)bekezdés a)-e) pontjában pontosan definiálja a munkaerő kölcsönzés, a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő a kölcsönzött munkavállaló és a kikölcsönzés fogalmát. E rendelkezésekből egyértelműen kitűnik, hogy a munkaviszony a kölcsönbeadó munkáltató és a kölcsönzött munkavállaló között áll fenn, tehát munkajogi szempontból munkáltatónak a kölcsönbeadó, azaz jelen esetben a W. Kft. alperes tekintendő. Felperes nyilvánvalóan maga is ezen az állásponton volt, hiszen a keresetét ennek megfelelően a kölcsönbeadó munkáltatóval, mint alperessel szemben terjesztette elő. Az elsőfokú bíróság tehát helyesen állapította meg, hogy munkaerő kölcsönzés esetén a munkaviszony a kölcsönbeadó munkáltató és a munkavállaló között áll fenn, így a kölcsönbeadó munkáltató székhelye, illetőleg telephelye alapozza meg az illetékességet, a kölcsönvevő székhelye (telephelye) az illetékesség szempontjából közömbös. Ezen értelmezést támasztja alá a Pp. 349/B. §

(2)bekezdés második fordulatának nyelvtani értelmezése is, hiszen e rendelkezés az illetékességet nem csupán a munkaszerződés szerinti munkavégzés helyéhez köti, hanem annak egyúttal a munkáltató telephelyének (vagy az ítélkezési gyakorlat szerint annak minősülő munkavégzési helynek) kell lennie. A felperes a kölcsönvevő N. Kft. - mint a peres feleken kívülálló harmadik személy - telephelyén végezte munkáját, így az eljáró bíróság illetékességét az említett jogszabály első fordulata értelmében az alperes munkáltató székhelye határozza meg. Mindezek alapján tehát az elsőfokú bíróság helytállóan döntött a keresetlevél áttételéről az M. Közigazgatási és Munkaügyi Bírósághoz. (Fővárosi Törvényszék 49.Mf.634.149/2013.)