Pf.21724/2014/6 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdése alapján a felpereseket ért kárért kártérítési felelősséggel tartozik. A felperesek személyiségi joga hozzátartozójuk elvesztése következtében - figyelemmel a személyes előadásukra és a beszerzett igazságügyi pszichiáter szakvéleményekre - megsérült. Az életvitelükre, életminőségükre a történtek maradandó negatív befolyást nem gyakoroltak, pszichés állapotuk kóros irányban nem változott, pszichiátriai kezelésre nem szorultak, nem éltek az elhunyttal közös háztartásban. Az I rendű felperest - aki az édesanyját veszítette el - váratlanul érte a tragédia, amelyre felkészülni nem tudott. A II-III. rendű felpereseknek is szoros kapcsolatuk volt a nagyszülőjükkel, a halálával és a közúti balesetben súlyos sérülést szenvedett édesanyjuk kórházba kerülésével életük megváltozott, aktívan részt kellett venniük a IV. rendű felperes - aki a baleset bekövetkeztekor 5 éves volt - gondozásában is. A IV. rendű alperes csupán részben emlékszik a nagyszülőjére, a veszteség feldolgozása megtörtént. Az elsőfokú bíróság figyelembe vette, hogy a nála elvégzett tesztek szorongásra utalnak. Mindezen körülményeket értékelve a bíróság az I. rendű felperes javára 2.000.000 Ft, míg II-IV. rendű felperesek javára személyenként 1.000.000 Ft nem vagyoni kártérítést látott indokoltnak az 2007. évi ár- értékviszonyokra tekintettel. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes élt fellebbezéssel, melyben annak megváltoztatását kérte oly módon, hogy a bíróság az I. rendű felperes javára szóló marasztalás összegét 1.139.000 Ft-ra és kamataira szállítsa le, míg a II-IV. rendű felperesek keresetét utasítsa el. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az I. rendű felperes esetében a nem vagyoni kártérítés mértékét túlzott összegben állapította meg, míg a II-IV. rendű felperesek vonatkozásában tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a nem vagyoni kártérítés megállapításának feltételei fennállnak. Kérelme indokául arra hivatkozott, hogy I.rendű felperes nevené 77 évesen, idős korában hunyt el, a baleset bekövetkeztekor pedig a felperesektől - házastársával - külön háztartásban önálló életet élt. Hangsúlyozta, hogy az igazságügyi pszichiátriai szakértői vélemények is az ő álláspontját támasztották alá. Az I. rendű felperes esetében sem a baleset időpontjában, sem a szakértői vizsgálatkor nem voltak feltárhatók kóros pszichiátriai tünetek, a pszichés gyász normál lezajlású volt, az életvezetésében szakértői szempontból igazolható törés nem következett be, gyógyszeres kezelésre nem szorult. Életvitelére, életminőségére a történtek marandó negatív befolyást nem gyakoroltak, érzelmi, családi kapcsolataiban kimutatható zavarokat nem okoztak. Kiemelte, hogy a II-III. rendű felperesek esetében sem tárt fel a szakértő kóros pszichiátriai tüneteket sem a baleset időpontjában, sem a szakértői vizsgálatkor. A halálesetet követően pszichés sérülést nem szenvedtek, gyógykezelésre nem szorultak, életvezetésükben negatív változás nem következett be. A IV. rendű felperesnél is megtörtént a veszteség feldolgozása, életkorából adódóan csak részben emlékszik a nagyszülővel való kapcsolatára, elvesztésével pszichés traumát nem szenvedett. Okszerűtlennek tartotta a bíróság következtetését, miszerint a tesztekben feltárt szorongását az alperes terhére kell értékelni. A szorongások oka nem ismert, nem bizonyított, hogy az a balesettel áll összefüggésben. A felperesek fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság ítéletének a helyben hagyását kérték, annak helyes indokaira tekintettel. Hangsúlyozták, hogy I.rendű felperes nevené a család aktív tagja volt, a gyerekek életében fontos szerepelt töltött be, segítette a család teendőinek megszervezését. Harmadik unokája (IV. rendű felperes) születését követően pedig a család közvetlen közelébe költözött, hogy még több segítséget tudjon nekik nyújtani. Az I. rendű felperes erősen kötődött az édesanyjához, a tragédia váratlanul érte, így munkájára sem tudott koncentrálni. Álláspontjuk szerint nem feltétele a jogkövetkezmények alkalmazásának a kóros személyiség változás, vagy a patológiás állapot kialakulása. Utaltak arra is, hogy a család integritása sérült, mivel elvesztették a család egyik legfontosabb tagját. A fellebbezést a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 256./A. §

(1)bekezdés f) pontja alapján tárgyaláson kívül bírálta el. A fellebbezés nem alapos. A Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 253. §

(3)bekezdésében foglalt korlátozásra figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletének kizárólag a felperesek nem vagyoni kárára vonatkozó rendelkezéseit vizsgálta. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok okszerű és gondos mérlegelésével állapította meg a releváns tényállást, az abból levont jogkövetkeztetések tekintetésben hozott döntése megalapozott, annak indokaival a Fővárosi Ítélőtábla teljes mértékben egyetért, azt megismételni nem kívánja. Az I. rendű felperes nem vagyoni kárigénye vonatkozásában az alperes a jogalapot nem vitatta, kizárólag annak összegét tartotta eltúlzottnak. A Ptk. 355. §

(4)bekezdése értelmében kártérítés címén a károkozó körülmény folytán azt a kárpótlást is meg kell téríteni, ami a károsultat ért nem vagyoni hátrány csökkentéséhez, vagy kiküszöböléséhez szükséges. A Ptk. 360. §

(1)bekezdése alapján a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. A perbeli esetben a személyhez fűződő jog sérelme, a hátrány az I. rendű felperes édesanyjának halálával a baleset napján bekövetkezett, így a káresemény bekövetkeztekor irányadó értékviszonyok alapján kellett a Pp. 206. §

(1)bekezdése szerinti mérlegeléssel megállapítani a nem vagyoni kár összegét. Az I. rendű felperesnél valóban nem volt feltárható kóros pszichiátriai tünet és a gyász normál lezajlású volt. A balesetben az I. rendű felperes házastársa is súlyosan megsérült, egy hónapig tartó kórházi, majd hosszan tartó otthoni ápolásra szorult. Ezen időszakban az I. rendű felperesnek nem csupán házastársát, hanem a három kiskorú gyermekét is el kellett látnia. Amennyiben az I. rendű felperes hozzátartozója elvesztése következtében súlyos pszichiátriai károsodást szenvedett volna, az alperest a bíróság az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított kártérítésnél jóval magasabb összeg megfizetésére kötelezte volna. Mindezekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla nem látott lehetőséget az I. rendű felperes vonatkozásában a marasztalás összegének mérséklésére. Az alperes a II-IV. rendű felperesek tekintetében a nem vagyoni kárigény jogalapját is támadta. A Ptk.

1. § b) pontja alapján közeli hozzátartozó az egyeneságbeli rokon, amely fogalomba a nagyszülő is beletartozik. A II-IV. rendű felperesek nagyszülőjüket veszítették el a balesetben. A rendelkezésre álló adatok szerint szoros kapcsolatuk volt a néhai nagyszülővel, aki a IV. rendű felperes születését követően a családhoz közel költözött, kizárólag azért, hogy a mindennapokban is segítségükre legyen. A bíróság pszichés károsodásra utaló tényállást a II-IV. rendű felperesek vonatkozásában sem állapított meg, az a szakértői bizonyítás során sem merült fel. Az igazságügyi pszichiátriai szakértői vélemény 2014 áprilisában, a balesetet követően 7 évvel később készült. A másodfokú bíróság álláspontja szerint teljesen természetes, hogy a nagyszülő elvesztését az eltelt évek alatt a II-IV. rendű felperesek teljes mértékben feldolgozták. A nem vagyoni kártérítéshez való jogosultság megállapításánál a gyászfolyamat esetleges kóros lefolyásának nincs jelentősége, az a nem vagyoni kár összegének megállapításánál vehető figyelembe. A másodfokú bíróság osztja az alperes azon álláspontját, miszerint a szakvélemény alapján nem állapítható meg, hogy a IV. rendű felperes szorongása összefüggésben állna a nagyszülő elvesztésével, ezért ezt a megállapítást az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából mellőzte. Mindezek kiemelésével a másodfokú bíróság is arra következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított személyhez fűződő jog sérelme és a bekövetkezett hátrány a II-IV. rendű felperesek nem vagyoni kárát megalapozza. A káreseménykori értékviszonyok alapul vételével a IIIV. rendű felpereseknél sem látott lehetőséget a javukra megállapított kártérítés leszállítására. Mindezekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp.
2. §

(2)bekezdése alapján helybenhagyta. Az alperes fellebbezése eredményre nem vezetett, ezért a Pp. 78. §

(1)bekezdése alapján köteles a felpereseknek a fellebbezési eljárásban felmerült perköltségének megfizetésére, melyet a Fővárosi Ítélőtábla a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(2)bekezdése a) pontja és

(5)bekezdése alkalmazásával határozott meg. Budapest,

1. április
2. . Németh László s.k. a tanács elnöke . Molnár Ágnes s.k.. Merőtey Anikó s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: ódi Zsuzsanna tisztviselő bíró