← Magyarország

Mf.31027/2020/9 – Fővárosi Ítélőtábla

Az ügy száma: A felperes: A felperes képviselője: Az alperes: Az alperes képviselője: 1.Mf.31.027/2020/

  1. dr. felperes neve (felperes címe) dr. Bálint Tibor Ügyvédi Iroda (cím) alperes neve (alperes címe) Bita-Petrik és Társai Ügyvédi Iroda (cím ügyintéző dr. Bita Judit ügyvéd) A per tárgya: munkaviszony jogellenes megszüntetése A fellebbezést benyújtó fél: felperes (
  2. sorszám) A fellebbezéssel támadott határozat: Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 80.M.257/2019/
  3. Közbenső ítélet A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja, és az alperes jogellenes jogviszonyt megszüntető intézkedésére tekintettel az összegszerűség megállapítása végett az iratokat visszaküldi az elsőfokú bíróságnak. A közbenső ítélet ellen további fellebbezésnek nincs helye. Indokolás A fellebbezés alapjául szolgáló tényállás [1] A felperes
  4. november
  5. napján munkaszerződést kötött az alperessel programmenedzser pénzügyi feladatok munkakörre,
  6. november
  7. napjával azzal, hogy a munkaviszony tartama határozott tartamú. A felek dr. D-T.O. távollétének - így szülési szabadsága, gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadsága - idejére kötöttek jogviszonyt. Abban állapodtak meg, hogy a munkaviszony megszűnik dr. D-T.O. fizetés nélküli szabadságát követő munkába állásának napján. A felperes gyermeke születését követően
  8. februárjában állt ismételten munkába, majd
  9. június
  10. napjától nem dolgozott, szabadságát töltötte, illetve betegszabadságon volt munkaviszonya
  11. augusztus
  12. napján való megszűnéséig. A felperes által is foglalkoztatott munkakörben egyidejűleg kilenc munkavállaló dolgozhatott. [2]. D-T.O.
  13. augusztus elején tájékoztatta a munkáltatót, hogy ismételten várandós. A fizetés nélküli szabadságát
  14. augusztus
  15. napján kelt bejelentésével
  16. augusztus
  17. napjáig kérte kiadni, majd
  18. augusztus
  19. napjától szabadságát töltötte, ezt követően az alperesnél nem végzett munkát. A felperesek keresete, az alperes ellenkérelme [3] [4] [5] [6] A felperes keresetlevelében a munkaviszony jogellenes megszüntetése jogkövetkezményeiben kérte marasztalni az alperest, az Mt.
  20. §-a alapján elmaradt munkabér jogcímén 12 havi távolléti díj körében. Indokolásul előadta, hogy az alperes képviselőjeként eljáró személy, K.L.
  21. augusztus
  22. napján arról tájékoztatta szóban a felperest, hogy a munkaszerződése megszűnt, tekintettel arra, hogy dr. D-T.O. az alperes által pontosan meg nem jelölt időpontban újból munkába állt. Ezt követően felperes nem jelent meg többet munkavégzésre az alperesnél. Felperesnek utólag a tudomására jutott, hogy az alperes képviselője által
  23. augusztus
  24. napján nyújtott tájékoztatás nem felel meg a valóságnak: dr. D-T.O. nem lépett
  25. augusztus 13-án munkába. Ez azóta sem áll a szándékában, hiszen gyermeket vár. Hivatkozott arra is, hogy a munkaviszonya azzal a céllal jött létre, hogy azt a munkát, amelyet alperesnél dr. D-T.O. kisgyermek miatt nem tud ellátni, helyette elvégezze. A munkaszerződés név szerint ismert munkavállaló helyettesítésére jött létre azzal a feltétellel, hogy a helyettesítés időtartamának a tényleges távollét időtartamához kell igazodnia. A felperes álláspontja szerint dr. D-T.O. abban az esetben sem állt újra munkába az alperesnél, ha bebizonyosodna, hogy ténylegesen megjelent az alperesnél
  26. augusztus 13-án. Felperes nem tudta kizárni a lehetőségek közül, hogy az alperes
  27. augusztus
  28. napjára számviteli célokra úgymond „papíron" visszavette dr. D-T.O-át aktív állományba, másnap azonban már kiadta a korábban ki nem vett szabadságát. Dr. D-T.O. ezt követően már nem jelent meg az alperesnél, és azóta sem fejt ki nála munkavégzési tevékenységet. A felperes előadta továbbá, hogy nem felel meg a valóságnak, miszerint tudomással bírt volna arról, hogy dr. D-T.O. távolléte előre tervezetten
  29. augusztus hónapjáig tart. A felperes joggal való visszaélésre is hivatkozott, mivel álláspontja szerint az intézkedés célja az volt, hogy munkaviszonyát ne felmondással és az ahhoz kötődő pénzügyi következmények alkalmazásával kelljen megszüntetnie az alperesnek. A felperes pontosított kereseti kérelmében 6.014.000,- Ft elmaradt munkabér címén igényelt kártérítés 17,5 % járulékkal csökkentett összege megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását kérte, álláspontja szerint jogszerűen járt el. A felperes munkaviszonya
  30. november
  31. napjától kezdődően határozott időre, dr. D-T.O. munkavállaló távollétének időtartamára szólt. A felperes a munkaszerződés aláírásának időpontjában tudomással bírt arról, hogy a helyettesített munkavállaló előre tervezetten
  32. augusztus hónapjáig lesz távol. Dr. DT.O.
  33. augusztusában írásban jelezte, hogy összegyűlt szabadságát
  34. augusztus
  35. napjától szeretné kivenni. Ebben közvetlen felettese is támogatta, így az alperes tájékoztatta a munkaviszonya megszűnéséről a felperest. Az alperes álláspontja szerint dr. D-T.O. munkavállaló távolléte megszűnt, mivel
  36. augusztus
  37. napjától távolléte alatt összegyűlt szabadságát töltötte. Hivatkozott arra is, hogy teljesen azonos feladatkörben az alperes nem alkalmazhat több munkavállalót, ezért amikor dr. D-T.O. visszatért a fizetés nélküli szabadságról, fel sem merülhetett a felperes tovább foglalkoztatása. Az alperes álláspontja szerint a felek megállapodtak egy munkaviszonyt bontó feltételben, ami vitán felül bekövetkezett. Az, hogy a feltétel bekövetkezését követően dr. D-T.O. éppen nem végez munkát, és azt az alperes milyen munkaszervezési vagy egyéb módon kezeli, azt a munkáltató belátása szerint döntheti el. Az elsőfokú bíróság ítélete [7] Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Az ítéletének indokolásában rögzítette, hogy a felek között létrejött munkaszerződés 1.
  38. pontja értelmében a munkaviszony tartama határozott időtartamú, dr. D-T.O. munkavállaló távollétének (szülési szabadság, valamint gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadság) időtartamára jött létre. A munkaszerződés 10.1.a. pontja értelmében a munkaviszony megszűnik a határozott idő elteltével, azaz dr. D-T.O. munkavállaló (szülési szabadsága, valamint gyermek gondozása céljából igénybe vett fizetés nélküli szabadságot követő) munkába állásának napján. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes helyesen hivatkozott arra, hogy a felek bontó feltétellel kötöttek munkaszerződést egymással, a bontó feltétel dr. D-T.O. fizetés nélküli szabadsága lejártának időpontja, ismételt munkába állása volt. A felperes által nem vitatottan dr. D-T.O. fizetés nélküli szabadsága
  39. augusztus
  40. napjáig tartott. Az elsőfokú bíróság megítélése szerint munkába állásnak minősül a fizetés nélküli szabadságot követő szabadság kiadása is, nem csupán az aktív munkába állás. A bíróság utalt e körben arra, hogy az éves szabadságok kiadása idejére sem alkalmaz a munkáltató határozott időtartamban más munkavállalót az így keletkező feladatok elvégzése céljából. A bíróság értékelése körébe vonta továbbá azt a felek által egyezően előadott azon tényt is, amely szerint az alperes a felperes által is betöltött munkakörre egyidejűleg kilenc munkavállalót alkalmazott. dr. D-T.O. pedig fizetés nélküli szabadsága megszűnését követően aktív állományú munkavállalónak minősült függetlenül attól, hogy másnaptól az addig ki nem adott szabadságát vette igénybe. Mindebből következően a bíróság megítélése szerint jogszabálysértés nélkül szűnt meg a felperes munkaviszonya az Mt.
  41. §

(1)bekezdés c) pontja alapján, a munkaszerződésben rögzített bontó feltételnek megfelelően
  1. augusztus
  2. napján. Annak a körülménynek, hogy dr. D-T.O. végzett-e a konkrétan munkát az alperesnél, a felperes munkaviszonya megszűnésére nem volt hatása a fentiekben kifejtettekre tekintettel. Fellebbezés és fellebbezési ellenkérelem [8] [9] Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását, és az alperes keresete szerinti marasztalását, valamint perköltség megfizetésére kötelezését kérte. Fellebbezési kérelme arra irányult, hogy a másodfokú bíróság bírálja felül az elsőfokú bíróság ítélete anyagi jognak való megfelelőségét, így az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi következtetést vonjon le, a megállapított tényeket - a felperes álláspontjának megfelelően - minősítse. Megítélése szerint a perben az az eldöntendő kérdés, hogy a feltétel bekövetkezéséig tartó munkaviszonyt nem az a jogi tény szüntette meg, hogy dr. D-T.O. munkába állt, mivel az ő munkaviszonyának időtartama azonos a fizetés nélküli szabadság időtartamával. Ahhoz viszont, hogy a felperes munkaviszonya megszűnjön, szükséges lett volna, hogy dr. D-T.O. a fizetés nélküli szabadságát követően ténylegesen munkába is álljon. A felperes megítélése szerint nem helytálló az elsőfokú bíróság azon következtetése, hogy a felperes munkaviszonya
  3. augusztus 13-án a bontó feltételnek megfelelően jogszerűen szűnt meg, ugyanis a bontó feltétel nem következhetett be augusztus 13-án. Ezt a körülményt támasztja alá, hogy dr. D-T.O.
  4. augusztus
  5. napjáig kérte kiadni a fizetés nélküli szabadságát, majd
  6. augusztus 14-től szabadságát töltötte. Ebből viszont azt a következtetést lehet levonni, hogy
  7. augusztus
  8. napján nem szűnhetett meg a felperes munkaviszonya, mert ezen a napon dr. D-T.O. még fizetés nélküli szabadságát töltötte, azaz nem állt ténylegesen munkába. A másik felperesi érv szerint az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe dr. D-T.O. tanúvallomását, amely azt támasztotta alá, hogy az ő
  9. augusztus 14-i munkába lépése - ha ilyen szándéka lett is volna - nem valósulhatott meg. A munkáltatónak már hónapokkal előbb tudomása volt arról, hogy dr. D-T.O. nincs abban a helyzetben, hogy a munkát felvegye. Ennek az volt az indoka, hogy
  10. májusában, amikor a második gyermekével terhes lett, orvosa veszélyeztetett terhességet állapított meg, vagyis nem tudott munkába állni, tehát a szüléséig - ameddig a veszélyeztetettség tart - eleve nem következhetett be az a feltétel, amit a munkaszerződés a jogviszony megszüntetésének [10] [11] [12] [13] előfeltételeként előír. A felperes álláspontja szerint a veszélyeztetett terhesség munkavégzés alóli felmentést is jelent. Dr. D-T.O. táppénzre jogosult volt már a terhesség megállapításakor, azaz keresőképtelen állományban volt. Ennek következtében
  11. augusztus 14-től nem léphetett aktívan munkába, akkor sem, ha csak rendes szabadság igénybevételére került sor. A felek között létrejött munkaszerződés tárgya dr. D-T.O. helyettesítése volt, mely egyértelműen és folyamatosan addig állt fenn, amíg ő újra dolgozni nem kezd. Az elsőfokú bíróság hibásan mérlegelt, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a felperes munkaviszonyának megszűnését eredményezte önmagában dr. D-T.O. szabadságának a kiadása. Amennyiben azonban a szabadság kiadása, azonos a munkába állással, akkor az nem
  12. augusztus 13-án történt. Téves a bíróságnak azon álláspontja, miszerint nem kellett a megszűnéshez, hogy dr. D-T.O. munkába álljon, mert a fizetés nélküli szabadsága megszűnését követően aktív állományú munkavállalónak minősült. A felperes az elsőfokú bíróság ítélete által „jóváhagyott" munkáltatói joggal való visszaélésnek tekintette, hogy a munkáltató a veszélyeztetett terhes esetében analógiát vont az igénybe vett alap(és pót-) szabadság és a munkába állás között. Az elsőfokú bíróságnak az az érve, hogy az éves szabadságon lévő munkavállaló helyettesítésére sem szoktak határozott időre szóló jogviszonyt létesíteni, azért nem helytálló, mert jelen esetben a felperest nem dr. D-T.O. éves szabadsága idejére alkalmazták. A felperes hivatkozott továbbá arra, hogy nem felel meg a valóságnak az ítélet azon hivatkozása, miszerint a felperes
  13. június
  14. napjától nem végzett munkát, szabadságát töltötte, illetve betegszabadságon volt
  15. augusztus
  16. napján való munkaviszonya megszűnéséig. A felperes ugyanis nem betegszabadságon volt, hanem rendes szabadságon az előre, az egységben dolgozó többi kollégával közösen meghatározott és a munkáltatónak leadott szabadságos terv szerint. A felperes előadta, hogy
  17. tavaszán az alperesnél a kilenc fős egységből - annak vezetőjét és a felperest is beleértve - öt fő volt egyidőben szülési és/vagy kisgyermeknevelés miatti fizetés nélküli szabadságon, a szervezeti egység a hiányokat nem pótolta, illetve a helyettesítés iránti intézkedési késedelemben voltak. A felperes sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem értékelte dr. D-T.O. tanúvallomását, miszerint tavasszal telefonon értesítette a munkáltatót az újabb terhességéről. A felperes hivatkozott arra, hogy az elsőfokú ítélet a Munka Törvénykönyvéről szóló
  18. évi I. törvény (Mt.)
  19. §
(1)bekezdés c) pontjába, 18. §
(1)bekezdésébe, illetve a 29. §
(5)bekezdésébe ütközik. A másodfokú bíróság döntése és annak jogi indokai [14] [15] [16] [17] A fellebbezés alapos. A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást feltárta, a bizonyítási eljárást lefolytatta, azonban a jogi következtetésével nem értett egyet, ezért az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta a Polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 383.§
(2)bekezdése alapján. A Munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 192.§
(1)bekezdése értelmében a határozott idejű munkaviszony tartamát naptárilag vagy más alkalmas módon kell meghatározni. Az Mt. 63.§
(1)bekezdés c) pontja alapján a munkaviszony megszűnik a határozott idő lejártával. A munkaszerződés 1.
  1. pontja szerint a munkaviszony dr. D-T.O. munkavállaló távollétének (szülési szabadság, valamint gyermekgondozás céljából igénybe vett fizetésnélküli szabadság) időtartamára jött létre. A munkaszerződés 10.1.a.) pontja értelmében a munkaviszony megszűnik a határozott idő elteltével, azaz dr. D-T.O. munkavállaló (szülési szabadságot, valamint gyermekgondozás céljából) igénybe vett fizetésnélküli szabadságot követő) munkába állásának napján. [18] [19] [20] [21] A határozott idejű munkaviszony a felek között egyértelműen arra az időtartamra jött léte, amíg . D-T.O. munkába nem áll. A másodfokú bíróság egyetértett az elsőfokú bíróság azon jogi álláspontjával, miszerint munkába állásnak minősül a fizetésnélküli szabadságot követő szabadság töltése is, nem csupán az aktív munkába állás. A jelen perben azonban a lefolytatott bizonyítási eljárás eredményeként az volt megállapítható, hogy dr. D-T.O.
  2. augusztus 13-án, - tehát azon a napon, amikor a felperes jogviszonya megszűnt- még fizetésnélküli szabadságát töltötte. Dr. D-T.O.
  3. augusztus
  4. napjától kezdte meg a rendes szabadságának töltését. Erre vonatkozóan becsatolásra került az „Bejelentés fizetésnélküli szabadság igénybevételéhez" okirat (2/2.), mely szerint dr. D-T.O.
  5. február
  6. napjától 2018.08.
  7. napjáig fizetésnélküli szabadság kiadását vette igénybe gyermekek gondozása céljából. Dr. D-T.O. tehát
  8. augusztus
  9. napjától vette ki a szabadságát, mely napon a felperes már nem állt munkaviszonyban, mivel az ő jogviszonya
  10. augusztus
  11. napján szűnt meg. A másodfokú bíróság szerint téves a felperes azon álláspontja, miszerint D-T.O-nak aktívan is munkába kellett állnia ahhoz, hogy a felperes jogviszonya megszűnjön. Azonban a perbeli esetben dr. D-T.O.
  12. augusztus 13-án még nem állt munkába, ezért nem helytálló az elsőfokú bíróság azon következtetése, miszerint a felperes munkaviszonya
  13. augusztus 13-án a bontó feltételnek megfelelően jogszerűen szűnt meg, mivel a bontó feltétel nem következett be
  14. augusztus
  15. napján. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a bontó feltétel
  16. augusztus
  17. napján következett be, mely napon viszont az alperes intézkedése folytán a felperes már nem állt jogviszonyban. A fentiek alapján a másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperes jogellenesen járt el, mivel a munkáltató jogszerűen
  18. augusztus
  19. napján intézkedhetett volna a jogviszony megszüntetéséről. A felperes a fellebbezésében sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe dr. D-T.O. tanúvallomását, amely azt támasztotta alá, hogy az ő
  20. augusztus 14-i munkába lépése - ha ilyen szándéka is lett volna - nem valósulhatott meg. A munkáltatónak már hónapokkal előbb tudomása volt arról, hogy dr. D-T.O. második gyermekével terhes, az orvosa veszélyeztett terhességet állapított meg. A másodfokú bíróság egyetértett a felperes azon előadásával, hogy az elsőfokú bíróság nem értékelte dr. D-T.O. vallomását, mely az ítélet hiányossága. A tanú vallomásában nyilatkozott arról, hogy augusztus elején telefonon tájékoztatta erről a tényről a munkáltatót. A jelen esetben azonban a per elbírálása szempontjából nem volt relevanciája az elsőfokú bíróság mulasztásának, mivel a munkáltató intézkedését dr. D-T.O. vallomása ezen részének értékelése nélkül is vizsgálni lehetett. A másodfokú bíróság megállapította,- melyre a felperes a fellebbezésében hivatkozott is - hogy az elsőfokú bíróság a felperes azon hivatkozását, hogy a munkáltató joggal való visszaélését valósított meg, nem vizsgálta. Az Mt. 7.§-a tartalmazza a joggal való visszaélés tilalmát. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes jogszerűen szüntette meg a jogviszonyt, ennek következtében vizsgálnia kellett volna azt, hogy a munkáltató rendeltetésszerűen gyakorolta-e ezen jogát. Az 5/
  21. (XI.28.) KMK vélemény foglalkozik a joggal való visszaélés tilalmának megsértésével kapcsolatos munkaügyi perekben felmerült egyes kérdésekről. Az
  22. pont rögzíti, hogy a joggal való visszaélés tilalmának megsértése akkor állapítható meg, ha valamely alanyi jog gyakorlása formálisan, jogszerűen történt. Ezért valamely joggyakorlás nem lehet tételes, jogszabályba ütközés miatt jogellenes, és egyben a joggal való visszaélés tilalmába ütköző. Az elsőfokú bíróság a joggal való visszaélés kapcsán bizonyítási eljárást nem folytatott le, tényállást nem állapított meg. Ennek a körülménynek azonban a fellebbezési eljárás során már nem volt jelentősége, mivel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy a munkáltató jogellenesen szüntette meg a jogviszonyt. Ennek következtében, a joggal való visszaéléssel kapcsolatos munkáltatói magatartást már nem kellett vizsgálni. [22] [23] [24] [25] [26] [27] A másodfokú bíróság nem vizsgálta azon fellebbezési előadást, miszerint a munkáltatónál hány fő dolgozott az adott munkakörben. A jelen per vonatkozásában ugyanis kizárólag dr. D-T.O. helyettesítésével kapcsolatos felperesi kereseti kérelem volt vizsgálható. Ennek pedig nem volt tárgya pedig a munkáltatónál esetlegesen bekövetkezett létszámcsökkentés. A másodfokú bíróság a Pp.
  23. §
(3)bekezdése alapján közbenső ítéletet hozott a jogalap vonatkozásában. Az összegszerűség kapcsán az elsőfokú bíróságnak le kell folytatnia a bizonyítási eljárást, melynek során vizsgálni kell, hogy a felperes a kárenyhítési kötelezettségének eleget tett-e. A felek az elsőfokú eljárás során már tettek a kárenyhítéssel kapcsolatos nyilatkozatokat, melyek azonban ellentétesek voltak. E körben meg kell adni a bizonyítási kioktatást a feleknek, miszerint az alperesnek kell bizonyítani, hogy a felperes nem tett eleget a kárenyhítési kötelezettségének (6/2016 (XI.28.) KMK vélemény) Záró rész A felperes kérte az alperes másodfokú perköltségben való marasztalását, azonban a fellebbezéséhez költségjegyzéket nem csatolt. A Pp. 81.§
(1)bekezdése szerint a fél a perköltsége megtérítését annak felszámításával kérheti. Figyelemmel arra, hogy a felperes költségjegyzéket nem csatolt, így a másodfokú bíróság mellőzte a perköltség tárgyában való határozathozatalt. A közbenső ítélet elleni fellebbezés lehetőségét a Pp.365.§-a zárja ki. Budapest, 2020. május 19. dr. Vajas Sándor s.k. a tanács elnöke A kiadmány hiteléül: Hegedűs Melinda tisztviselő dr. Kovács Edit s.k. előadó bíró dr. Mihalics Klaudia s.k. bíró

🔗 Hivatalos forráshoz

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.