Gf.30096/2007/5 – Debreceni Ítélőtábla

(1)bekezdése szerint marasztalta a feleket a perköltség összegében. Az ítélet ellen az alperes fellebbezett, melyben az elsőfokú ítélet megváltoztatását elsődlegesen az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, tartalma szerint a kereset elutasítását, másodlagosan a marasztalási összeg és a perköltség leszállítását - kérte. Arra hivatkozott, hogy a peres eljárások alapvető követelménye a jogcímhez kötöttség, ezért az elsőfokú bíróságnak - mivel a felperes téves jogcímet jelölt meg - a keresetet el kellett volna utasítania, vagy felhívni a felperest, hogy más jogcímen a keresetlevelét újra nyújtsa be. Azzal érvelt, hogy a jelenlegi „szolgáltató jellegű" peres eljárások során a bíróság nem köteles és nem is jogosult a követelés jogcímének téves, vagy hiányos megjelölése esetén a felperest hivatalból „kisegíteni" egy másik jogcímmel. Másodlagos fellebbezési kérelme indokaként sérelmezte a szakértő által megállapított gépmunkadíj összegét. Állította, hogy az első fokon eljárt jogi képviselője építőipari (mélyépítési ipari) szakértelem hiányában nem észlelte, hogy a szakértő által megállapított 7 267 915 Ft bruttó munkadíj a piaci viszonyokat mintegy háromszorosan meghaladó mértékű gépmunkadíjat tartalmaz. A reális gépi munkaóradíj összegét nettó 5000 Ft-ban jelölte meg, ennek alátámasztására hivatkozott a felperes keresete alapját képező felmérési naplóban alkalmazott gépi munkaóradíj átlagára. Sérelmezte azt is, hogy az elsőfokú bíróság a szakértői vélemény teljes élőmunka és gépi idő igényből nem vonta le a villanyszereléshez kapcsolódó földmunkát (a költségvetés 1213 tételének időigényét), melyet a felperes az alperes egyik alvállalkozójának számlázott ki. Ennek alapján a felperesi követelés összegét az alábbiak szerint kérte elszámolni: 1767-705 óra x 800.-Ft/óra = 849 600 Ft élőmunka 278 óra x 5000.-Ft/óra = 1 390 000 Ft gépmunka összesen: nettó 2 239 600 Ft bruttó 2 687 520 Ft. A reális gépi munkadíj megállapítására új szakértő kirendelését kérte. Fellebbezése kiegészítésében arra is hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróságnak a XXXII. számú PED megállapításaival összhangban kellett volna meghoznia a döntését, annál is inkább, mert a felek között nem volt vita atekintetben, hogy a szerződés a díj tekintetében létrejött, csak a díj mértéke volt a vitás. Az volt az álláspontja, hogy a káronszerzés tilalma miatt a felperest nem illeti meg a felemelt kereset és az eredeti kereset közötti különbözet. Sérelmezte azt is, hogy az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a jogalap nélküli gazdagodás címén fizetendő összeg kártérítés jellegű kifizetés, melyet az ÁFA törvény értelmében nem terhel adófizetési kötelezettség. Vitatta annak indokoltságát is, hogy az elsőfokú bíróság a szélesebb piaci viszonyok figyelembevételével állapította meg a felperes által nyújtott szolgáltatás ellenértékét, ezáltal nem volt figyelemmel a felek között kialakult ár-értékviszonyra, illetve arra sem, hogy a szakértő által megállapított összeg magában foglalta a fővállalkozó hasznát, holott az alperes tudatában volt annak, hogy alvállalkozóként járt el. A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását, az alperes perköltségben történő marasztalását kérte. A fellebbezés nem alapos. Az elsőfokú bíróság kellő mélységű bizonyítás lefolytatása után a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűen mérlegelve a tényállást helyesen állapította meg, a tényállásból helytálló jogi következtetésre jutott, a jogszabályokat - a bírói gyakorlat figyelembe vétele mellett - helyesen alkalmazta, döntése érdemben is helyes. Az alperes fellebbezésében, illetve annak pontosításában és kiegészítésében az elsőfokú ítélet megváltoztatására, másodlagosan pedig a hatályon kívül helyezésére irányuló kérelmében az elsőfokú eljárás lényeges szabályainak a megsértésére hivatkozva állította, hogy az elsőfokú bíróság döntése törvénysértő, illetve megalapozatlan. Álláspontja az volt, hogy a jogcímhez kötöttség a polgári peres eljárások alapvető követelménye, ezért az elsőfokú bíróság a vállalkozói díj jogcímén előterjesztett kereset helyett nem marasztalhatta volna az alperest jogalap nélküli gazdagodás címén. Érvelése szerint nem lehet beszélni jelen perben a vállalkozói díj kérdésében való megállapodás hiányáról, legfeljebb nem lehet bizonyítani, hogy melyik fél nyilatkozata felel meg a valóságnak. Mivel az elsőfokú bíróság egyik fél nyilatkozatait sem tartotta elfogadhatónak, ezért a bizonyítási teherre tekintettel a keresetet el kellett volna utasítania. Arra is hivatkozott, hogy csak a díj mértékében volt a felek között jogvita, így bizonyítás lefolytatására sem volt szükség. Ugyanakkor sérelmezte a Legfelsőbb Bíróság XXXII. számú Polgári Elvi Döntése alkalmazásának a mellőzését, amely a vállalkozó teljesítése ellenértékének a megállapítására ad iránymutatást. Az ítélőtábla az alábbiak szerint nem osztotta az alperes fellebbezési kérelmének fenti indokait: A vállalkozói díjra vonatkozó megállapodás - mint lényeges feltétel - hiányában a szerződés nem jött létre. A bírói jogalkalmazás hosszú ideje következetes ebben a kérdésben, a Legfelsőbb Bíróság GK. 68. számú állásfoglalásában kifejtett jogelv nyomán. Az alperes által hivatkozott XXXII. számú PED az ítélkezési gyakorlat egységéről elsősorban olyan esetekre kívánt gondoskodni, amikor a vállalkozó olyan szolgáltatást nyújt a megrendelő részére, amelyről a szerződésük kifejezetten nem rendelkezett. Jelen esetben a szóbeli megállapodással létrehozni kívánt vállalkozási szerződéssel kapcsolatban az volt a vitás kérdés a felek között, hogy tételes elszámolásban, vagy fix összegben határozták-e meg a vállalkozói díjat. Az elsőfokú bíróság a bizonyítás lefolytatása alapján a bírói mérlegelés megfelelő alkalmazásával arra a következtetésre jutott, nem állapítható meg, hogy a felek között a díjra vonatkozóan létrejött a szerződés, ennek pedig levonta a fentebbi jogi konzekvenciáját, vagyis, hogy a jogviszony nem jött létre a felek között. Az elsőfokú bíróság tehát jogviszony hiányában ugyancsak helytállóan ítélte meg a felperes által elvégzett munkák értékét jogalap nélküli gazdagodás címén. Az ítélőtábla nem találta alaposnak az alperesnek a jogcímhez kötöttség elvével kapcsolatos álláspontját. A kereseti kérelemhez kötöttség nem jelenti egyúttal a jogcímhez kötöttséget is. Ez a tétel az új eljárásjogi rendelkezések ismeretében is (1995-ös Pp. Novella) töretlen bírói gyakorlatot mutat. A Polgári perrendtartásról szóló többször módosított 1952. évi III. tv. (Pp.) 3. §-ának

(2)bekezdése szerint a bíróság - a törvény eltérő rendelkezése hiányában - a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A Pp. 213. §-ának

(1)bekezdése kimondja azt is, hogy az ítéletben foglalt döntésnek ki kell terjednie a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre, mi több a Pp

1. §-a szerint a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen, illetve az ellenkérelmen. Ez a szabály a főkövetelés járulékaira is kiterjed. A Pp.
2. §-ának

(3)bekezdése a bíróság kötelezettségévé teszi, hogy a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztassa. A bíróságnak ez az eljárási kötelezettsége, kötöttsége nem teszi lehetővé azt, hogy a bíróság az alkalmazandó anyagi jogi szabályokról, annak értelmezéséről tájékoztatást adjon. Másfelől azonban a bíróságnak a felek nyilatkozataihoz való kötöttsége nem jelenti azt, hogy ha valamelyik fél a perbeli jogviszony jogi minősítését illetően tévesen rossz címet jelölt meg, azt a bíróság határozata meghozatalánál ne minősíthesse a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően. Erre azonban csak akkor van lehetőség, ha a helyes minősítéshez valamennyi tény, bizonyíték, adat rendelkezésre áll, ahogyan a Legfelsőbb Bíróság is rámutatott a

1. évi
2. számú elvi bírósági határozatában. Az elsőfokú bíróságnak ez a lehetősége adott volt. Jelen esetben ugyanis nem eltérő ténybeli alapon folyt a bizonyítás a perben (mintahogyan azt az alperes igen részletesen taglalta a fellebbezésében), mert annak bizonyítása volt szükséges, hogy a vállalkozó milyen értékű szolgáltatást nyújtott a megrendelőnek, amely ellenszolgáltatás nélkül maradt. A jogalap nélküli gazdagodás visszatérítése körében is azt kell vizsgálni, hogy milyen értékű az alperesnek nyújtott szolgáltatás, ennek megállapítása során a teljesítés időszakában kialakult, a kereslet-kínálat által megszabott, szélesebb körben érvényesülő piaci értékviszonyokat kell figyelembe venni. A perbeli szakértő ennek megfelelően készítette el a szakvéleményét, amelyet a felek az elsőfokú eljárás során elfogadtak. Itt jegyzi meg az ítélőtábla, hogy az alperes alaptalanul sérelmezte fellebbezésében a szakértői vélemény egyes megállapításait. A Pp.
3. §-ának

(6)bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a felek valamelyike tényállításának, nyilatkozatainak előadásával, bizonyítékainak előterjesztésével a

(2)bekezdésben előírt kötelezettsége ellenére alapos ok nélkül késlekedik, és e kötelezettségének a bíróság felhívására sem tesz eleget, a bíróság a fél előadásának, előterjesztésének bevárása nélkül határoz. Ezzel összhangban mondja ki a Pp. 235. §-ának

(1)bekezdése azt, hogy a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására akkor kerülhet sor, ha az új tény vagy új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az - elbírálása esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezett volna. A fellebbezésben új tény állítására, illetőleg új bizonyíték előadására, vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatásának indítványozására akkor is sor kerülhet, ha az az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztására irányul; a 141. §

(6)bekezdésében foglaltakat azonban ebben az esetben is alkalmazni kell. Az elsőfokú bíróság a szakértői véleményt a feleknek megküldte, megfelelő határidőt biztosított a felek észrevételeinek, bizonyítási indítványainak előterjesztésére, a felek azonban nyilatkozatot nem tettek, bizonyítási indítványt nem terjesztettek elő. Az alperes maga sem állította, hogy a szakértői véleménnyel szemben felhozott tények az elsőfokú határozat hozatalát követően jutottak tudomására, jogi képviselője szakértelmének a hiánya pedig a kimentést nem alapozhatja meg. Az ítélőtábla alaptalannak találta az alperesnek a jogalap nélküli gazdagodás kártérítési jellegére vonatkozó okfejtését is. Az alperes által hivatkozott a Polgári Törvénykönyvről szóló többször módosított 1959. évi IV. tv. (Ptk.) 364. §-a utaló szabálya úgy rendelkezik, hogy a jogalap nélküli gazdagodásra egyébként a kártérítés szabályait kell megfelelően alkalmazni. A kártérítésre vonatkozó szabályok alkalmazására a gyakorlatban igen szűk körben kerülhet sor. A Ptk. 339. §

(1)bekezdésének alkalmazása például kizárt, mert a kártérítésnél a vétkesség, illetőleg a vétlenség a meghatározó, a jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó szabályok alkalmazásánál viszont a jó vagy rosszhiszeműség szerepel minősítési elemként. A jogalap nélküli gazdagodás intézményének a kártérítési felelősségtől való különbsége abban is áll, hogy az előny visszatérítése nem represszív jellegű. A gazdagodás címén mindig a tényleges gazdagodást kell megtéríteni, és nem a másik fél által elszenvedett kárt. Ez az oka annak is, hogy a jogalap nélküli gazdagodás esetén nem lehet számon kérni milyen módon kalkulálták a felek „a vállalkozási díjat". A Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében rámutatott arra is, hogy a jogalap nélküli gazdagodás szabályai csak akkor alkalmazhatóak, ha a jogvita a felek jogviszonyára irányadó speciális szabályok alapján nem bírálható el. Ide tartoznak a létre nem jött szerződésekkel kapcsolatos követelések is. A jogalap nélküli gazdagodás esetén elsősorban azt kell vizsgálni, hogy keletkezett-e valamilyen vagyoni előny az alperes számára. Jelen esetben jogviszony hiányában a vállalkozási szerződésre vonatkozó szabályok szerint a felperes követelése nem volt elbírálható, ezért az elsőfokú bíróság jogszerűen számolta el a felperes által nyújtott szolgáltatás ellenértékét, a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint. A fentebb kifejtettekből következik, hogy eljárási szabálysértés nem történt, az anyagi jogszabályok megfelelő alkalmazásával hozott megalapozott döntést az elsőfokú bíróság. Ezért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét - lényegében annak helyes indokai szerint - a Pp. 253. §-ának

(2)bekezdése alapján helybenhagyta. Az alperes fellebbezése nem vezetett eredményre, ezért az ítélőtábla a Pp. 78. §-ának

(1)bekezdése alapján az alperest kötelezte a felperes másodfokú eljárásban felmerült költségének a megfizetésére, melynek összegét a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(1),

(2)bekezdés a.) pontja,

(5)bekezdése alapján állapította meg, és az így megállapított összegre a rendelet 4/A. §

(1)bekezdése alapján felszámította az ügyvédi tevékenység ellenértékét terhelő általános forgalmi adó összegét. Debrecen,

1. szeptember hó
2. napján Dr. Madarász Anna sk a tanács elnöke, Szilágyiné Dr. Karsai Andrea sk előadó bíró, Dr. Pataki Istvánné sk bíró A kiadmány hiteléül: Kiadó