← Magyarország

Pfv.21088/2019/4 – Kúria

A határozat elvi tartalma: Az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény 40. §

(2)bekezdése alapján alapított használat joga tekintetében helye van jogutódlásnak, e jog megszűnésére a régi Ptk. 159. §
(4)bekezdése nem alkalmazható. A Kúria mint felülvizsgálati bíróság ítélete Az ügy száma: Pfv.I.21.088/2019/
  1. szám A tanács tagjai: . Orosz Árpád a tanács elnöke . Pap Eszter előadó bíró . Kiss Gábor bíró A felperesek I. rendű II. rendű A felperesek képviselője: Dr. Lengyel Andrea ügyvéd I-II. rendű képviseletében Az alperes Az alperes képviselője: Dr. Boros Gyöngyi jogtanácsos A per tárgya: Ingatlan birtokba adása és használati jog törlése A felülvizsgálati kérelmet benyújtó felek: I-II. rendű felperesek A másodfokú bíróság és a jogerős határozat száma: Kaposvári Törvényszék 1.Pf.20.071/2019/
  2. Az elsőfokú bíróság és a határozat száma: Siófoki Járásbíróság 5.P.20.644/2016/
  3. Rendelkező rész A Kúria a Kaposvári Törvényszék 1.Pf.20.071/2019/
  4. számú jogerős ítéletét hatályában fenntartja. Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye. Indokolás A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás [1] A Megyei Vagyonátadó Bizottság az
  5. november
  6. napján kelt számú határozatával a Megyei Önkormányzat tulajdonában álló
  7. helyrajzi számú ingatlanra a Hivatal és a Megyei Területi Államháztartási és Közigazgatási Információs Szolgálat (TÁKISZ) javára - egymás között egyenlő arányban - ingyenes használati jogot alapított az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak [2] [3] [4] [5] [6] [7] [8] [9] önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló
  8. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Övt.)
  9. §
(6)és
(7)bekezdésében foglaltak alapján. A határozat indokolása szerint az üdülők tekintetében a Vagyonátadó Bizottság a Hivatal részére továbbképzés, másrészt - a további jogosultak, közöttük a Megyei TÁKISZ vonatkozásában is - a dolgozói létszámhoz viszonyított elhelyezési, üdülési feltételeket kívánta biztosítani. Tárca nélküli miniszter számú határozatával a Vagyonátadó Bizottság határozata ellen előterjesztett fellebbezést elutasította és az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A jogosultak használati joga az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került. A Hivatal
  1. október 26-án a használat jogáról a Megyei TÁKISZ javára lemondott. A II. rendű felperes
  2. június 27-én megvásárolta az ingatlant a Megyei Önkormányzattól. Az adásvételi szerződésben az eladó tájékoztatta a vevőt az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett használat jogáról és a Vagyonátadó Bizottság határozatában foglaltakról. A vételárat a szerződő felek a használati jogra tekintettel állapították meg. Az ingatlanügyi hatóság elutasította a II. rendű felperes által a használat jogának törlése iránt előterjesztett kérelmet. A Kaposvári Törvényszék ítéletével elutasította a jelen per II. rendű felperese által a határozat bírósági felülvizsgálata iránt előterjesztett keresetet. A Kúria a Kfv.III.37.745/2012/
  3. számú ítéletével a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A II. rendű felperes a perbeli ingatlant a haszonélvezeti joga fenntartása mellett az I. rendű felperesnek ajándékozta. A tulajdonosváltozást a földhivatal
  4. március 5-én jegyezte be az ingatlan-nyilvántartásba. A Hivatalának jogutódja a Megyei Kormányhivatal, akinek használati jogát az elsőfokú bíróság az 5.P.20.327/2014/
  5. számú részítéletével törölte az ingatlan-nyilvántartásból. A Járási Hivatal Járási Földhivatala határozatával - amelyet a Megyei Kormányhivatal határozata helybenhagyott - a Megyei TÁKISZ javára bejegyzett használat jogát törölte, egyben a használat jogát a alperes neve javára az eredeti bejegyzés ranghelyén jogutódlás címén bejegyezte az ingatlannyilvántartásba. A Kaposvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a 4.K.27.163/2015/8/II. számú ítéletével a jelen per felperesei által a határozat bírósági felülvizsgálata iránt előterjesztett keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában utalt arra, hogy a TÁKISZ jogutódjaként az ingatlanügyi hatóság határozatában megjelölt jogszabályok értelmében a alperes neve állapítható meg. A Járási Hivatal a Megyei Kormányhivatal határozata folytán jogerőre emelkedett határozatával elutasította a felpereseknek az alperes neve használati jogának törlése iránti kérelmét. A perbeli ingatlant az alperes birtokolja; az idegenforgalmi szezonban az ingatlanban az alkalmazottai nyaralnak. A kereseti kérelem és az alperes védekezése A felperesek módosított keresetükben kérték az alperes használati jogának az ingatlannyilvántartásból való törlését az ingatlan-nyilvántartásról szóló
  6. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.)
  7. §
(1)bekezdés c) pontja alapján, és az alperes kötelezését, hogy az ingatlant adja a birtokukba. [11] Kereseti kérelmüket elsődlegesen az Övt. 40. §
(7)bekezdésére alapították, amely a használat jogával terhelt ingatlan tulajdonos részére való visszaadását szabályozza. Álláspontjuk szerint vissza kell adni az ingatlant a tulajdonosának, ha az általuk hivatkozott jogszabályhely által meghatározott két feltétel közül az egyik teljesül. Azzal érveltek, hogy mivel a perbeli ingatlan nem szolgál államigazgatási feladat, illetve közszolgáltatás biztosítékául, és az alperes nem a perbeli ingatlan használatával látja el államigazgatási feladatát, sem alapítani, sem bejegyeztetni nem lehetett volna a használat jogát, mivel már az alapításkor teljesült a visszaadás jogszabályi feltétele. [12] Másodlagosan arra hivatkoztak, hogy az ingatlanukat terhelő használatra az Övt. 40. §
(6)bekezdése szerint alkalmazandó Polgári Törvénykönyvről szóló
  1. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.)
  2. §
(1)bekezdése szerint a használat joga személyhez kötött dologi jog, amelyben nincs [10] [13] [14] [15] [16] [17] [18] helye jogutódlásnak. Előadták, hogy a régi Ptk. 165. §
(2)bekezdése alapján alkalmazandó régi Ptk. 157. §
(4)bekezdése szerint a haszonélvezet korlátozott időre és legfeljebb a jogosult élete végéig állhat fenn, ezért a TÁKISZ megszűnésével a jog is megszűnt. Harmadlagosan arra hivatkoztak, hogy a TÁKISZ
  1. január 1-jei megszűnése és az alperes
  2. november 13-i bejegyzési kérelme között az alperes használati jogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzése elmaradt, így az velük szemben nem érvényesíthető a régi Ptk.
  3. §
(2)bekezdése alapján, amely szerint a haszonélvezetet az ingatlan-nyilvántartásba be kell jegyezni. A fentieken kívül érveltek azzal is, hogy a TÁKISZ-t a területi államháztartási hivatalokról szóló 259/
  1. (XII. 26.) Korm. rendelet szüntette meg azzal, hogy jogutódja a Területi Államháztartási Hivatal, amely a kormányrendelet szerint nem jogi személy, ennek hiányában pedig jogutódlása kizárt. Előadták, hogy az Államháztartási Hivatal
  2. június 27-én kelt alapító okirata csak
  3. november 13-án lett bejegyezve a törzskönyvi nyilvántartásba, a
  4. évi XXXVII. törvénnyel létrehozott Kincstár alapító okirata egyáltalán nem került nyilvántartásba vételre, ahogy nem szerepel a nyilvántartásban a 311/
  5. (XII. 23.) Korm. rendelettel létrehozott alperesé sem. Érvelésük szerint ezek az államigazgatási szervek a nyilvántartásba vétellel jönnek létre, ezért hiába mondta ki jogszabály a jogképességüket, ha a bejegyzés elmaradása folytán nem minősültek jogi személynek, így jogutódlásuk vitatható. A bejegyzés törlését kérték az Inytv.
  6. §
(1)bekezdés
  1. a)pont
  2. aa)alpontja alapján is, mivel álláspontjuk szerint a használat jogának alapításakor nem álltak fenn az Övt. 40. §
(2)bekezdésében írt feltételek. Okfejtésük szerint a régi Ptk. 200. §
(2)bekezdésében foglaltak alapján jogszabályba és nyilvánvalóan a jóerkölcsbe ütközik az olyan jogalapítás, amikor a jogügyletre vonatkozó speciális jogszabály alapján a tulajdonos részére történő visszaadásnak és a használat joga törlésének lenne helye. Hivatkoztak arra is, hogy a Hivatal nem volt jogosult a használat jogának a TÁKISZ részére történő átengedésére, az erre vonatkozó szerződés semmis. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Érvelése szerint ő a TÁKISZ jogutódja, a Vagyonátadó Bizottság határozatának megfelelően üdültetésre használja az ingatlant, ami az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény (a továbbiakban: új Áht.) 2015. január 1-jétől hatályos 7. §
(2)bekezdésében meghatározott alaptevékenység. Hivatkozott arra, hogy a perbeli ingatlanban történő üdültetéssel dolgozói rekreációját segíti elő, továbbá, hogy a felperesek a használat jogának ismeretében vásárolták meg a perbeli ingatlant. Az első- és másodfokú ítélet Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Megállapította, hogy az ingatlan az Övt. alapján került a Megyei Önkormányzat tulajdonába a Megyei Vagyonátadó Bizottság határozatával, amely a használat jogának alapításával az alperes vonatkozásában a dolgozói létszámhoz viszonyított elhelyezési, üdülési feltételeket kívánta biztosítani. Kifejtette, hogy a határozatban foglalt célok megvalósultak, mivel az alperes a mai napig a dolgozói üdültetésére használja az ingatlant, amivel államigazgatási feladatot lát el. Ezért úgy foglalt állást, hogy a Vagyonátadó Bizottság határozata nem ütközik jogszabályba és nyilvánvalóan a jóerkölcsbe sem, a használati jog törlésének, illetve az ingatlan tulajdonos részére történő visszaadásának az Övt. 40. §
(7)bekezdése alapán nincs helye. [21] Érvelése szerint az alperes használati joga nem a régi Ptk. 165. §
(1)és
(2)bekezdésében és 158. §
(2)bekezdésében foglaltakon alapul, a használat joga ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését az Inytv. 2. §
(2)bekezdése alapján az Övt. rendelte el, ezért a felperesek másodlagos hivatkozása is alaptalan. [22] A területi államháztartási hivatalokról szóló 259/
  1. (XII. 26.) Korm. rendelet
  2. §-a, az [19] [20] [23] [24] [25] [26] [27] [28] [29] [30] [31] [32] államháztartás működési rendjéről szóló 89/
  3. (VI. 25.) Korm. rendelet
  4. §-a, a alperesről szóló 311/
  5. (XII. 23.) Korm. rendelet
  6. §
(1)bekezdése, továbbá az államháztartásról szóló
  1. évi XXXVIII. törvény, valamint az alperes Részvénytársaságra és az Államháztartási Hivatalra vonatkozó egyéb törvényi rendelkezések módosításáról szóló
  2. évi XXXVII. törvény 18/A. §
(4)bekezdése rendelkezéseit idézve megállapította, hogy az alperes a TÁKISZ intézményi jogutódja. Kifejtette, hogy a 259/
  1. (XII. 26.) Korm. rendelet nem mondta ki a Területi Államháztartási Hivatal jogképességének hiányát, ezzel szemben az
  2. §
(2)bekezdése úgy rendelkezett, hogy a hivatal a Pénzügyminiszter felügyelete alatt működő, önállóan gazdálkodó költségvetési szerv, a 4.§ értelmében vállalkozási tevékenységet is végezhet. Következtetése szerint mindez arra mutat, hogy a Területi Államháztartási Hivatalnak jogképessége volt. Utalt arra, hogy a TÁKISZ használati joga az ingatlan-nyilvántartásba annak alapításától kezdődően mindvégig be volt jegyezve, majd az alperes használati joga ennek ranghelyén került bejegyzésre. Mindezek alapján megállapította, hogy a használat alperes javára bejegyzett joga törlésének az Inytv. 62. §
(1)bekezdés
  1. a)pont
  2. aa)alpont és
  3. c)pontjában foglalt feltételei nem állnak fenn, mert az alperesnek ez a joga nem szűnt meg és nem is érvénytelen. Mivel a használat jogának törlésére irányuló keresetet alaptalannak találta, megállapította, hogy az alperes jogosult az ingatlan használatára, ezért a felperesek birtokba adás iránti kereseti kérelme sem alapos. Utalt továbbá arra is, hogy a Hivatalának a használat jogáról történt lemondása a jogutód javára bejegyzett jog törlésére figyelemmel a perben nem volt releváns. Kiemelte, hogy mindezzel az alperes a teljes ingatlan használatára egyedül vált jogosulttá. A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság - a Kúria Pfv.I.22.370/2017/8. számú hatályon kívül helyező végzése folytán megismételt eljárásban - az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Megállapította, hogy - a Kúria végzésében foglaltak szerint - az Övt. 40. §
(7)bekezdésében foglalt visszaadási kötelezettség feltételei nem állnak fenn, ha az alperes a használat jogával terhelt ingatlanban az Övt. 40. §
(2)bekezdésében rögzített két feladat közül bármelyiket ellátja. Egyetértett az elsőfokú bíróság ítéletében foglalt megállapítással, miszerint a Vagyonátadó Bizottság - a vagylagos feltételek közül a hivatkozott jogszabályhely első fordulatának megfelelően államigazgatási feladat teljesítéséhez adta az ingatlant az alperes használatába, majd jogszabály az alaptevékenység- jelleget is kimondta. Rámutatott, hogy az alperes használatának jogalapját az Övt. 40. §
(2)bekezdése teremtette meg. A törvény a régi Ptk. rendelkezéseihez képest speciális szabályokat tartalmazott, ezért szerinte nem állnak fenn az Övt. 40. §
(7)bekezdésében foglalt visszaadási kötelezettség feltételei. Kifejtette, hogy a tulajdoni lapra bejegyzett ingyenes használati jog nem a régi Ptk. 165. §
(1)és
(2)bekezdésében, illetve a 157. §
(4)bekezdésében foglaltakon alapul, és nem azonos az Inytv. végrehajtására kiadott 109/
  1. (XII. 29.) Fvm. rendelet
  2. §-ában szabályozott közérdekű használati joggal sem. Megállapította, hogy TÁKISZ a jogszabály erejénél fogva többszöri átalakuláson ment át, a jogutódlást jogszabály mondta ki. Álláspontja szerint az államigazgatási feladat változatlan fennmaradása nem vonta maga után a használat jogának megszűnését, a vagyontárgy visszaadási kötelezettségét nem teremtette meg, az államigazgatási feladatot ellátó jogutód vált a használatra jogosulttá. Érvelése szerint a használati jog alapítása külön jogszabály rendelkezése alapján történt, a jogutódlás jogszabály erejénél fogva következett be, ezért az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés ennek megfelelő aktualizálása külön törvényi rendelkezés hiányában az alperes használati jogát nem érintette. Osztotta az elsőfokú bíróságnak a Területi Államháztartási Hivatal jogképességével kapcsolatban elfoglalt álláspontját. Elfogadta az elsőfokú bíróságnak azt az okfejtését, amely szerint az alperes intézményi jogutódja a TÁKISZ-nak. Kiemelte, hogy a TÁKISZ használati joga az ingatlannyilvántartásba mindvégig be volt jegyezve, a felperesek ennek ismeretében vásárolták meg az ingatlant. [33] A Kúria végzésében foglaltakra utalva megállapította, hogy a felperesek a felülvizsgálati eljárásban a Vagyonátadó Bizottság határozatának jóerkölcsbe ütközésével kapcsolatos érvelésüket nem tartották fenn, ezért az nem képezte a megismételt másodfokú eljárás tárgyát. [34] Megismételte a Kúria végzésében kifejtetteket, ami szerint a Hivatala jogutódja a perben félként már nem szerepel, ezért a használat jogáról lemondó nyilatkozat érvényességének kérdésében az egyik érintett fél perben nem állása nélkül nem lehet állást foglalni, erre nincs eljárásjogi lehetőség. A jogvita érdemi elbírálása szempontjából ennek a kérdésnek azért nem tulajdonított jelentőséget, mert a felperesek keresete az alperes használati jogának törlésére és nem a korlátozására irányult. A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem [35] [36] [37] [38] [39] [40] [41] A jogerős ítélet ellen a felperesek éltek felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérték arra hivatkozással, hogy a másodfokú bíróság megsértette a polgári perrendtartásról szóló
  3. évi III. torvény (a továbbiakban: régi Pp.) 221.§
(1)bekezdése szerinti indokolási kötelezettségét, mert nem indokolta meg, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen előterjesztett fellebbezésükben felhozott jogi érvek miért nem megalapozottak. Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet anyagi jogszabályt is sért, mert a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az üdültetés csak az új Áht. 2015. január 1. napjától hatályos 7. §
(2)bekezdése alapján vált alaptevékenységgé, ezért az ezt megelőző időszakban az Övt. 40. §
(7)bekezdése alapján az ingatlant vissza kellett volna adni a tulajdonos részére. Hivatkoztak arra is, hogy a jogerős ítélet sérti az Övt. 40. §
(6)bekezdését, továbbá a régi Ptk. 165. §
(1)bekezdését és 157. §
(4)bekezdését. Előadták, hogy a másodfokú bíróság is megállapította, hogy az Övt. 40. §
(6)bekezdése értelmében a használatra a törvényben nem szabályozott kérdésekben a régi Ptk. haszonélvezetre vonatkozó rendelkezéseit kell alkalmazni; ennek ellenére a régi Ptk. 165. §
(1)és
(2)bekezdésben, továbbá a régi Ptk. 157. §
(4)bekezdésben foglalt rendelkezéseket nem alkalmazta, és nem állapította meg, hogy személyhez kötődő dologi jogokban nincs jogutódlás. Véleményük szerint az ítélet
  1. oldal
  2. mondata nyelvtanilag hibás, abban a bíróság gondolatokat ugrott át, vélhetően indokolások maradtak ki, mire olyan következtetésre jutott, hogy azért nem keletkezik visszaadási kötelezettség, mert a jogutódlást jogszabály mondta ki. Ezzel összefüggésben sérelmezték, hogy a másodfokú bíróság annak azonban nem adta jogi indokolását, hogy mi alapján különböztet meg egyes jogutódlásokat, amikor a jogszabály semmiféle jogutódlást nem enged. Érvelésük szerint az Övt.
  3. §
(6)bekezdését, továbbá a régi Ptk. 158. §
(1)bekezdését sérti a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a bejegyzéssel létrejövő személyhez kötődő dologi jog az ingatlan-nyilvántartásba nem bejegyzett jogutódok jogutódlásai által is fennmarad. Előadták, hogy a alperes törzskönyvi nyilvántartásba való bejegyzése több alkalommal elmaradt, „éveket késett". Álláspontjuk szerint ez az új Áht. 105. §
(1)bekezdése alapján - amely szerint a költségvetési szerv a törzskönyvi nyilvántartásba való bejegyzéssel jön létre - azt jelenti, hogy jogalanyisággal nem rendelkezett. Hivatkoztak arra is, hogy a TÁKISZ jogutódja a 259/2000. (XII. 26.) Korm. rendelet értelmében a Területi Államháztartási Hivatal, amely azonban nem jogi személy. Érvelésük szerint tévesen hivatkozott arra a másodfokú bíróság, hogy a jogutód jogképességére utal az, hogy vállalkozási tevékenységet végezhet. Sérelmezték, hogy a másodfokú bíróság nem vezette le az általa hivatkozott intézményi jogutódlás folyamatát. [42] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő. A Kúria döntése és jogi indokai [43] [44] [45] [46] [47] [48] [49] A felülvizsgálati kérelem nem alapos. A felperesek felülvizsgálati kérelmükben elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy a másodfokú bíróság megsértette a régi Pp. 221.§
(1)bekezdése szerinti indokolási kötelezettségét. A Kúria álláspontja szerint a felperesek hivatkozása nem megalapozott, mert a másodfokú bíróság indokolási kötelezettségének eleget tett, ítéletének indokolása a régi Pp. 221.§
(1)bekezdésében foglaltaknak megfelelően tartalmazza a megállapított tényállást és azokra a jogszabályokra való hivatkozást, melyeken az ítélete alapszik. Bár az ítélet felülvizsgálati kérelemben hivatkozott mondata valóban nem koherens, a határozat olyan hibában nem szenved, aminek az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatása lenne [régi Pp. 275. §
(3)bekezdés]. A jogerős ítélet nem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt anyagi jogi szabályokat sem. A Kúria rámutat, hogy a használat jogát a Megyei Vagyonátadó Bizottság hatósági határozattal alapította. A 63/1990. (X. 4.) Korm. rendelet 3. §
(2)bekezdése értelmében a vagyonátadó bizottságok eljárására az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény volt alkalmazandó, a vagyonátadó bizottságok határozata ellen államigazgatási úton jogorvoslatnak volt helye, a felettes szerv határozata pedig bíróság által felülvizsgálható volt. A használat joga alapításának a jogszerűsége a jelen perben nem vitatható, mert a határozat felülvizsgálatára a polgári bíróságnak nincs hatásköre. Helyesen foglalt állást az első- és másodfokú bíróság abban a kérdésben, hogy a használat joga nem szűnt meg a TÁKISZ megszűnésével, mert az Övt. 40. §
(2)bekezdése alapján alapított használati jog nem személyhez kötődő dologi jog, a jogosult személyében jogutódlásnak helye van az alábbiakban kifejtettek szerint: Az Övt. 40. §
(6)bekezdése értelmében a törvény 40. §
(2)bekezdése alapján alapított használati jogra a régi Ptk. haszonélvezetre vonatkozó rendelkezéseit kizárólag az Övt. által nem szabályozott kérdésekben kell alkalmazni. Az utaló szabály folytán alkalmazandó régi Ptk. 159. §
(4)bekezdése szerint a használati joggal terhelt dolgot a használó e jogának megszűnésekor köteles visszaadni a tulajdonos részére. Az Övt. 40. §
(7)bekezdése - a régi Ptk.-tól eltérően - szabályozza a használat jogának megszűnését azáltal, hogy a használat jogával terhelt dolog visszaadására vonatkozó speciális szabályokat tartalmaz, amikor kimondja, hogy a vagyont a tulajdonos részére vissza kell adni, ha megszűnik az a közszolgáltatás, illetve államigazgatási feladat, amelynek ellátásához biztosítékul szolgált, vagy ha az önkormányzat, az állami szerv nem az adott vagyon használatával látja el a közszolgáltatást, illetve az államigazgatási feladatot. Az Övt. mint lex specialis tehát a visszaadási kötelezettséget - és ezzel a használat jogának megszűnését - a régi Ptk.-tól eltérően nem a használat jogának jogosultja megszűnéséhez, hanem a közszolgáltatás vagy államigazgatási feladat megszűnéséhez, ellátásában bekövetkezett változáshoz köti, ezáltal kizárva a régi Ptk. 157. §
(4)bekezdésében foglaltak alkalmazását. Ezért nem bizonyult alaposnak a felperesek érvelése, amely szerint az ingatlant terhelő használat joga megszűnt a Megyei TÁKISZ megszűnésével és az a jogutódra nem szállhatott át. Helyes volt az első- és a másodfokú bíróság által elfoglalt álláspont abban a kérdésben is, hogy a visszaadási kötelezettség Övt. 40. §
(7)bekezdésében foglalt feltételei nem állnak fenn. A Vagyonátadó Bizottság határozata értelmében a használat joga alapításának célja a TÁKISZ tekintetében a dolgozói létszámhoz viszonyított elhelyezési, üdülési feltételek biztosítása volt. Az alperes azóta folyamatosan alkalmazottai üdültetését biztosítja az ingatlanban. Az új Áht. 2015. évi módosítását megelőzően hatályos 7. §
(1)bekezdése a közigazgatási szerv alaptevékenységének minősítette a szakmai alapfeladatokon kívül a
(3)bekezdés szerinti, szabad kapacitásai hasznosítása útján, nem kötelezően és nem haszonszerzés céljából végzett tevékenységet, amely körbe az [50] [51] [52] [53] [54] [55] [56] [57] üdültetés is beleértendő. A fentiekből az a következtetés adódik, hogy jogszabály a nélkül, hogy azt tételes szabály kimondta volna, nem zárta ki a dolgozók üdültetésének államigazgatási feladatként való ellátását. A felperesek ingatlanát terhelő használat joga az ingatlan-nyilvántartásba az Övt. 40. §
(6)bekezdésében foglaltaknak megfelelően bejegyzésre került. A már bejegyzett jog jogosultjának személyében a jogutódlásra tekintettel bekövetkezett változás átvezetése nem a jog ismételt bejegyzését jelenti, ezért a jogerős ítélet nem ütközik az Övt. 40. §
(6)bekezdésének és a régi Ptk. 158. §
(2)bekezdésének rendelkezésébe. Az ingatlanügyi hatóság jogerős, bíróság által felülvizsgált határozatával a használat jogának jogosultjaként az alperest jegyezte be, ezért a jogosult személyét a felperesek többé nem tehetik vitássá. A TÁKISZ jogutódlásával kapcsolatban rámutat a Kúria az alábbiakra. Miként arra a felperesek is hivatkoztak, a területi államháztartási hivatalokról szóló 259/2000. (XII. 26.) Korm. rendelet hozta létre a Területi Államháztartási Hivatalokat (TÁH) mint a Pénzügyminisztérium felügyelete alatt működő, önállóan gazdálkodó központi költségvetési szerveket. A kormányrendelet 6. §
(1)bekezdése kimondta, hogy a TÁH a TÁKISZ jogutódja. Az Államháztartási Hivatalról és a területi államháztartási hivatalok átszervezéséről szóló 322/
  1. (XII. 29.) Korm. rendelet a területi államháztartási hivatalokat a
  2. évi L. törvénnyel módosított az államháztartásról szóló
  3. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: régi Áht.) 18/A. § szerint létrehozott Államháztartási Hivatal (ÁHH) területi szerveivé szervezte át; az
  4. §
(1)bekezdésében kimondta, hogy a TÁH-ok az ÁHH részben önállóan gazdálkodó, részjogkörű központi költségvetési szervei. A fent hivatkozott két kormányrendelet valóban nem tartalmaz rendelkezést a TÁH jogképességét illetően, ennek ellenére nem csupán az önálló gazdálkodásból és a vállalkozási tevékenység végzésére való jogosultságból következik a jogképességük. Mindkét kormányrendelet kimondja, hogy a TÁH költségvetési szerv. A régi Ptk. 36. §
(1)bekezdése a költségvetési szerveket jogi személyiséggel ruházta fel, a TÁH jogképessége tehát a régi Ptk. rendelkezésein alapult. Ezért alaptalan volt a felperesek felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontja, miszerint a Területi Államháztartási Hivatalt jogszabály nem minősítette jogi személynek. A régi Áht. 2003. június 8. napjáig hatályos 88. §
(5)bekezdése a jogszabály által alapított költségvetési szervek tekintetében nem kötötte a szerv létrejöttét a nyilvántartásba történő bejegyzéshez. Az Államháztartási Hivatal - figyelemmel arra, hogy alapításáról jogszabály rendelkezett - a nyilvántartásba történő bejegyzés nélkül is létrejött, majd a Magyar Köztársaság 2003. évi költségvetéséről szóló 2002. évi LXII. törvény 117. §
(1)bekezdés utolsó mondata értelmében elnevezése
  1. június
  2. napjával alperes nevera változott. A régi Áht.
  3. június
  4. napjától
  5. december
  6. napjáig hatályos 18/A. §
(4)bekezdése kimondta, hogy a alperes a Területi Államháztartási Hivatalok jogutódja. A Területi Államháztartási Hivatal - és ekként a TÁKISZ - jogutódja tehát a alperes, és nem annak központi vagy területi szerve, ezért nincs jelentősége annak, hogy azok jogképességgel rendelkeztek-e. A fentiek alapján a Kúria megállapította, hogy az első- és másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül rendelkezett a felperesek keresetének elutasításáról, ezért a jogerős ítéletet a régi Pp. 275. §
(3)bekezdésében foglaltak szerint hatályában fenntartotta. Záró rész A felperesek felülvizsgálati kérelme nem vezetett eredményre, ezért a régi Pp. 270. §
(1)bekezdése alapján alkalmazandó 78. §
(1)bekezdése értelmében a megfizetett felülvizsgálati illetéket viselni tartoznak. Az alperesnek a felülvizsgálati eljárásban ismert költsége nem merült fel, ezért arról nem kellett határozni. [59] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a régi Pp. 274. §
(1)bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta [58] el. Budapest,
  1. április
  2. Dr. Orosz Árpád s.k. a tanács elnöke, Dr. Pap Eszter s.k. előadó bíró, Dr. Kiss Gábor s. k. bíró

🔗 Hivatalos forráshoz

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.