Bf.23/2009/3 – Pécsi Ítélőtábla

(1)bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét és az azt megelőző eljárást felülbírálta. Ennek eredményeként megállapította, hogy a megyei bíróság a perrendi szabályok betartása mellett folytatta le a bizonyítást, a tényállást felderítette, a bizonyítékokat beszerezte és értékelte, indokolási kötelezettségének is eleget tett. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a másodfokú bíróság az iratok tartalma alapján - figyelemmel a Be.352.§

(1)bekezdés a) pontjára - az alábbiak szerint egészíti ki. A vádlottak korábbról ismerték fk.sértettet, vele szemben öt alkalommal intézkedtek. Mellőzi az elsőfokú bíróság ítéletének

1. oldalán az első bekezdésből, miszerint fk.sértett a kézikocsit önként húzta be a rendőrkapitányság udvarára. Ez a megállapítás részben ellentétes a tényállás korábbi megállapításaival, de ellentétes az iratok tartalmával is. Az ítélet
2. oldalán, az utolsó bekezdésben az elsőfokú bíróság azt rögzítette, hogy I.r. vádlott felszólította fk.sértettet arra, hogy a kézikocsit be kell húznia a rendőrkapitányságra, amely ellen fk.sértett nem tiltakozott. Ezzel szemben a nyomozati iratok
3. oldalán a II.r. vádlott által készített rendőri jelentés szerint a fk.sértett azt mondta „nem fogja a kocsit behúzni és el fog futni." Abból a tényből, hogy az I.r. vádlott felszólította a sértettet a kézikocsi húzására és a sértett a felszólításnak eleget tett, nem lehet olyan következtetést levonni, hogy a kézikocsit önkéntesen húzta be a kapitányság udvarára. A rendőri jelentés kifejezetten a sértett ellenkezését és nem önkéntes beleegyezését, önkéntes magatartását igazolja. A fentiek szerint kiegészített tényállás mentes a Be.351.§

(2)bekezdésében felsorolt megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól, az a bizonyítékok okszerű mérlegelésén alapul. A megállapított tényállásból az elsőfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a vádlottak a rájuk vonatkozó jogszabályi előírásoknak megfelelően cselekedtek, a Rendőrség Szolgálati Szabályzatát betartva intézkedtek a sértettel szemben, cselekményüknek nem volt jogellenes célzata, ezért magatartásukkal nem valósították meg a hivatali visszaélés bűntettének törvényi tényállását, nem követtek el bűncselekményt. Az elsőfokú bíróság kizárólag erkölcsi, etikai alapon vélte kifogásolhatónak a vádlottak intézkedését. A másodfokú bíróság nem értett egyet az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával. A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (Rtv.) 48.§

(4)bekezdése értelmében a rendőr bilincset alkalmazhat személyi szabadságában korlátozni kívánt, vagy korlátozott személy szökésének megakadályozására. Az Rtv.16.§

(4)bekezdése rögzíti, hogy a rendőr nem alkalmazhat kínzást, kényszervallatást, embertelen vagy megalázó bánásmódot. A Rendőrség Szolgálati Szabályzata - a cselekmény elkövetésekor hatályos 3/1995.(III.1.) BM rendelet 54.§

(1)bekezdés c) pontja - szerint bilincs alkalmazása az Rtv.48.§ alapján különösen azzal szemben indokolt, akinek elfogására bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt került sor. E rendelkezések szem előtt tartásával a vádlottak intézkedése - a bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható fk.sértett elfogása és megbilincselése - nem kifogásolható, az megfelel a jogszabályi előírásoknak. A Rendőrség Szolgálati Szabályzatának 54.§

(4)bekezdése tiltja azonban a bilincs oly módon való használatát, amely jellegénél fogva megalázó, az 54.§

(6)bekezdés c) pontja pedig egyértelműen rögzíti, hogy tárgyhoz bilincselésnek kizárólag akkor van helye, ha a személy szökésének megakadályozása más módon nem biztosítható. Ezeknek az előírásoknak I.r. és II.r. vádlottak intézkedése már nem felelt meg. Az adott körülmények között a sértett szökésének megakadályozása nem kizárólag a kézikocsihoz történő bilincseléssel volt megoldható, erre számos más, a szolgálati szabályzatnak megfelelő megoldás lett volna. A vádlottaknak az a magatartása pedig, hogy fk.sértettet a kézikocsihoz bilincselve arra szólították fel, hogy azt húzza be a rendőrkapitányságra, majd a rendőrautóval őt lassan követve az utcán haladtak, a másodfokú bíróság álláspontja szerint megalázó bánásmódként értékelhető. Ezt az értékelést nem érinti az a körülmény, hogy a sértett egyébként a kézikocsival rendszeresen szállított hasonló módon fémhulladékot és fát. A megalázottság érzetét fokozta, hogy amikor egy fémdarab leesett a kocsiról, az I.r. vádlott a sértettel a bilincs levétele után azt a kocsira visszarakatta, majd őt ismét a rúdhoz bilincselte. A bilincs használatának megalázó jellege megítélése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a kocsihoz bilincselés tényét a kívülállók észlelték-e. Ezért irreleváns, hogy a bilincset a sértett ruházata eltakarta és azok a személyek, akik a kocsit húzó sértettet látták, nem vették észre, hogy hozzá van bilincselve ahhoz. Valakit megsérteni önérzetében, emberi méltóságában megalázni akkor is lehet, ha erről kívülállók egyáltalán nem szereznek tudomást, a megalázottság érzése elsősorban az egyén belső világában jelentkezik. Az irányadó tényállás alapján nem helytálló az elsőfokú bíróság azon érvelése sem, hogy a vádlottak kényszerhelyzetben voltak és az elöljárói utasításnak csak úgy tudtak eleget tenni és az intézkedést jogszerűen befejezni, hogy a sértettet a kézikocsihoz bilincselve behúzatták vele a lefoglalt bűnjeleket a rendőrkapitányságra. A Rendőrségi törvény, a Rendőrség Szolgálati Szabályzata, de a Büntetőeljárási törvény sem teszi lehetővé azt, hogy egy bűncselekmény gyanúsítottját arra kényszerítsék, hogy akarata ellenére egy kézikocsit a rendőrségre behúzzon. Az I.r. és II.r. vádlott az ügyelet vezető utasítására arra volt köteles, hogy a bűncselekmény elkövetéséből származó tárgyakat biztonságba helyezze, azokat bűnjelként lefoglalja és a gyanúsítottat előállítsa. A vádlottakat azonban intézkedésük során nem annak jogszerűsége, hanem elsősorban célszerűsége vezette. Az intézkedés célszerűsége azonban sosem járhat a törvényesség sérelmével. A hivatalos személy intézkedését nem célszerűségi elvek, hanem alapvetően a jogszabályi előírások határozzák meg, csak azok megtartása mellett lehetséges az intézkedés célszerűségére hivatkozni. A vádlottaknak számos más lehetősége is lett volna az intézkedés törvényes befejezéséhez. Megvárhatták volna járőrtársaik visszaérkezését, és addig a helyszínen maradva biztosítják a bűnjelek elhelyezését, vagy más személy őrzésébe adják a kézikocsit és az azon szállított tárgyakat. A másodfokú bíróság álláspontja szerint nincs jelentősége annak sem, hogy a vádlottak korábbról ismerték a sértettet és velük szemben fk.sértett korábban is arrogáns volt. Egy rendőr intézkedése során a vele szemben tiszteletlenül fellépő, vagy netán bűncselekményt megvalósító személlyel szemben is köteles betartani a rá vonatkozó szabályokat. Ezen túlmenően a sértett skizofréniás, epileptikus betegségben szenved, szellemileg erősen visszamaradott. Miután ezek a körülmények bizonyos mértékig szemmel érzékelhetők, a vádlottaknak intézkedésük során erre még inkább figyelemmel kellett volna lenniük. A vádlottaknak a sértett arrogáns fellépésére hivatkozása megerősíti azt a következtetést, hogy fk.sértettt intézkedésük során szándékosan alázták meg. A vádlottak hivatalos személyként követték el a terhükre rótt cselekményt. A sértett kézikocsihoz bilincselése nem volt jogszerű, arra sem volt törvényes felhatalmazásuk, hogy a kézikocsit a sértettel húzassák be a rendőrkapitányságra. Ezért az Rtv. idézett rendelkezéseinek megszegésén túl hivatali helyzetükkel, rendőri mivoltukkal visszaéltek, magatartásukban a jogellenes célzat, a vádlottak hátrányt okozó szándéka is egyértelműen megállapítható. A hátrány vagy az előny lehet anyagi természetű, de lehet erkölcsi, személyi természetű is (BH. 2006/141.). A fellebbviteli bíróság ennek alapján megállapította, hogy a vádlottak magatartását a sértett emberi mivoltában való megalázása is motiválta, ami mindenképpen kimeríti a jogtalan hátrány okozását. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság álláspontja szerint a vádlottak cselekménye megvalósította a Btk.225.§-ába ütköző hivatali visszaélés bűntettének törvényi tényállását, ezért a másodfokú bíróság I.r. és II.r. vádlottak bűnösségét megállapította. A büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazása során a másodfokú bíróság a vádlottak javára értékelte, hogy hosszú időn keresztül kifogástalanul látták el rendőri szolgálatukat. További enyhítő körülményként értékelte a vádlottak javára, hogy intézkedésük bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személy elfogására és előállítására irányult - tehát alapjában véve jogszerűnek tekinthető -, pusztán annak végrehajtása során léptek a jogtalanság talajára. A vádlottak magatartását tehát nem csupán a hátrány okozására irányuló szándék motiválta. Figyelemmel volt a fellebbviteli bíróság arra is, hogy a vádlottak által okozott hátrány nem volt jelentős. Abban az esetben azonban, ha a hivatalos személyek - jelen ügyben a járőrszolgálatban intézkedő rendőrök - a rájuk vonatkozó szabályokat nem tartják be, a hivatalos minőségükhöz kapcsolódó jogosítványokat tudatosan a társadalmi rendeltetésükkel ellentétesen, szabályellenesen gyakorolják, a működésük törvényességébe vetett bizalmat ingatják meg. Ezt a körülményt a másodfokú bíróság súlyosítóként értékelte. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság úgy látta, hogy a vádlottak bűnösségének megállapítása mellett sem indokolt velük szemben büntetés kiszabása. A vádlottak cselekménye olyan csekély mértékben veszélyes a társadalomra, hogy velük szemben a törvény szerint alkalmazható legkisebb büntetés kiszabása, vagy más intézkedés alkalmazása szükségtelen. Erre tekintettel a másodfokú bíróság a vádlottakat a Btk.71.§

(1)bekezdése alapján megrovásban részesítette. A vádlottak bűnösségének megállapítására figyelemmel a Be.338.§

(1)bekezdése alapján kötelezte a vádlottakat a felmerült bűnügyi költség megfizetésére. A fentiek szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be.372.§

(1)bekezdése alapján megváltoztatta, míg egyéb törvényes rendelkezéseit a Be.371.§

(1)bekezdése alapján helybenhagyta. P é c s,

1. március
2. Dr.Makai Lajos s.k. a tanács elnöke, Dr.Tóth Sándor s.k. előadó bíró, Dr.Halász Etelka s.k. bíró