Gf.30436/2009/7 – Debreceni Ítélőtábla

(1)bekezdése, valamint 348. §-ának

(1)bekezdésére hivatkozással 10 millió forint és annak

1. március 30-tól számított törvényes kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest, utalva arra, hogy e rendelkezések alapján az alperes mint megbízó felel az állandó megbízottja által okozott kárért. Az alperes elsődlegesen pergátló kifogással élt. Álláspontja szerint az alperes, JA és TK között kényszerű pertársaság áll fenn, ez utóbbiak perbenállása nélkül tehát a kereset érdemben nem tárgyalható, ezért indítványozta a per megszüntetését. Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hivatkozott arra, hogy a felperestől a pénzt TK vette át azzal, hogy azt továbbítja JAnak, ekként TK valójában a felperes megbízottjának tekintendő, akinek eljárásáért az alperes nem felel. A pénz átadásával a felperes és az alperes között jogviszony nem jött létre, mert arra nem JA megbízotti minőségével összefüggésben került sor. Vitatta a pénz átadásának tényét, és az átadás célját, valamint azt is, hogy a felperes és TK között a jogviszony a felperes által állított tartalommal jött volna létre. A TK által egy A/4-es papírlapra kézzel írott elismervényt tartalmazó okirat ugyanis legfeljebb valószínűsíti, de nem bizonyítja a felperes állítását. Utalt arra, hogy az sincs bizonyítva, hogy a felperes részére a pénz visszafizetése nem történt volna meg. Állította, hogy JA nem az alperes megbízottjaként járt el, illetve, hogy nem a megbízása adott lehetőséget a károkozásra, feltételezve, hogy a felperest egyáltalán kár érte. Mindezekre tekintettel álláspontja szerint a Ptk.
2. §-ának rendelkezése az adott esetre nem alkalmazható. Arra az esetre, ha a bíróság ezzel ellentétes álláspontot foglalna el, hivatkozott arra, hogy az önálló kereskedelmi ügynök, mint megbízott megválasztásában, utasításokkal ellátásában és felügyeletében mulasztás nem terheli. Az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló
3. évi CXVII. törvény (Küsz.)
4. §-ához fűzött indokolás értelmében az ügynök képviseleti jogkörének túllépésével okozott kár esetén egyébként is a Ptk-nak a
5. §-ban szabályozott, az álképviseletre vonatkozó rendelkezései az irányadóak. Arra az esetre, ha felelőssége megállapítható lenne, utalt arra, hogy a felperes maga sem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható, ezért a Ptk.
6. §-ának

(1)bekezdése szerinti kármegosztás alkalmazását kérte. Az eljárás során a felperes becsatolta JAnak egy másik, hasonló tárgyú ügyben folyamatban volt peres eljárás során tett tanúvallomását, a TK által a pénz átvételéről készített elismervényt, valamint egy hangfelvételt, és az annak leírásáról készült iratot. A hangfelvétel

1. őszén készült, és azt a párbeszédet tartalmazza, amely a felperes és JA között zajlott, amikor a felperes KSral együtt felkereste a lakásán JAt, annak megbeszélése érdekében, hogy miként juthat hozzá a pénzéhez. Becsatolta továbbá a lakáselőtakarékossági szerződés megkötésére tett ajánlatot, valamint a JA ellen benyújtott vádiratot. Az alperes a JA részére kiállított fényképes igazolvánnyal, a vele megkötött önálló kereskedelmi ügynöki szerződéssel, illetve a személyi bankár hálózatba és az ügyfél kapcsolati szervezetbe való belépés rendjét tartalmazó szabályzattal, valamint a munkatársak megbízhatóságára vonatkozó belső szabályzattal kívánta alátámasztani az ellenkérelmében foglaltakat. Az elsőfokú bíróság tanúként hallgatta meg KSt, KSné t, TKt, valamint az alperes indítványára a leendő ügynökök kiválasztására vonatkozó eljárási rend ismertetése céljából KT t és BE et, akik az alperes alkalmazásában állnak. A bizonyítási eljárás lefolytatását követően az elsőfokú bíróság a meghozott ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg 15 nap alatt a felperesnek 5 millió forint tőkét, és annak
2. március 30-tól számított törvényes kamatát, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Úgy határozott, hogy eljárási költségeiket a felek maguk viselik, kötelezte továbbá mind a felperest, mind az alperest, hogy külön felhívásra térítsenek meg az államnak személyenként 300 000 forint eljárási illetéket. Az alperes pergátló kifogásával kapcsolatban mindenekelőtt rámutatott arra, hogy a Ptk.
3. §-ának

(2)bekezdése szerint alkalmazandó 348. §-ának

(1)bekezdése, valamint a lakástakarékpénztárakról szóló

1. évi CXIII. törvény (Ltp.)
2. §-ának

(4)bekezdése alapján az alperes önállóan perelhető, illetve a Ptk. 350. §-ának

(1)bekezdése szerinti egyetemlegesség fennállása sem zárja ki még együttes károkozás esetén sem a károkozók egyenkénti perlését. A kényszerű pertársaság hiányára figyelemmel ezért a kifogást megalapozatlannak találta. A keresetet érdemben tárgyalva rámutatott arra, hogy az Ltp. 5. §-ának

(4)bekezdése az ügynök által okozott kár esetében kimentés nélküli felelősséget telepít a lakáspénztárra, ezért e körben - szemben a Ptk.

1. §-ában szabályozottakkal - a bíróságnak mérlegelési lehetősége nincs. Az önálló kereskedelmi ügynöki minőség tehát önmagában megalapozza az alperes helytállási kötelezettségét. Megjegyezte, hogy egyébként az alperes a Ptk.
2. §-a

(1)bekezdésének második mondatában foglalt, a felelősség alóli kimentést megalapozó körülményeket sem igazolt a perben, tekintettel arra, hogy JA a perbeli adatok tanúsága szerint korábban büntetve volt, emellett az e perben is feltárt, büntetőeljárást maga után vonó tevékenységét is több mint egy évig folytathatta, több személyt megkárosítva, anélkül, hogy azt az alperes észlelte volna. Az elsőfokú bíróság bizonyítottnak találta, hogy a felperes által TKnak átadott pénzt JA átvette. A felperes perbeli nyilatkozata, valamint az abban foglaltakat alátámasztó tanúvallomások, a TK által készített elismervény megszövegezése, azon JA üzleti vezetőként való feltüntetése, a felperes által lakáselőtakarékossági szerződés megkötésére tett ajánlat és rendkívüli befizetés ténye egyértelműen alátámasztotta, hogy JA a perbeli ügylet kapcsán az alperes megbízottjaként járt el. Nem találta relevánsnak azt, hogy a pénz átadására nem közvetlenül JA részére került sor, tekintve, hogy TK is az alperes ügynökeként, e minőségében eljárva, igazolványát is felmutatva működött közre az ügyletben. Az alperes kifogásával szemben a tanúk és a felperes közti baráti, illetve rokoni kapcsolatot nem találta olyan körülménynek, amely miatt a tanúk elfogultnak lennének tekinthetőek, minthogy a tanúvallomások a perben feltárt egyéb bizonyítékokkal összhangban álltak. Mindezekből pedig okszerűen vonható le az a következtetés, hogy JA az alperes megbízottjaként e minőségét kihasználva, azzal visszaélve okozott kárt a felperesnek, amely kárért az alperes tartozik helytállni. Megállapította ugyanakkor, hogy a felperes az ügyletkötés során maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A kiugróan magas hozamnak a felperest fokozott óvatosságra kellett volna intenie, és nem igazolja körültekintő eljárást az sem, hogy szóbeli ígéret alapján, kézzel írott elismervény ellenében adta át a pénzt úgy, hogy ezen időpontig JAval személyesen nem is találkozott. Ha a felperes megfelelő gondossággal jár el, tudomást szerezhetett volna arról, hogy JA más esetekben egyéni vállalkozói minőségében kiállított bevételi pénztárbizonylatokon ismerte el a pénzösszegek átvételét, és, hogy korábban nem kötötte lakás-takarékpénztári tagsághoz a befektetési lehetőséget. Mindebből következtethetett volna arra, hogy a befektetés nem az alperes szolgáltatása. Gyanút kellett volna keltenie a felperesben annak is, hogy míg az 55 700 forintos rendkívüli lakástakarékpénztári tagi befizetés esetében szerződéses ajánlati nyomtatványt kapott, és TK e nyomtatvány megfelelő rovatában ismerte el a pénz átvételét, ugyanakkor a 10 millió forint átadásánál szerződésről nem, csak külön kiállítandó pénztárbizonylatról esett szó. A felperes mindemellett brossurát, vagy bármilyen nyomtatott tájékoztatót sem kapott a befektetési lehetőségről, TK igazolványát megtekintve pedig arról mindenképpen tudomással bírt, hogy a képviseleti jog (megbízás) korlátozott. Miután a felperes így az általában elvárható körültekintést, illetve óvatosságot elmulasztotta, az elsőfokú bíróság álláspontja szerint 50 %-os mértékben maga is közrehatott az őt ért kár bekövetkezésében. Erre tekintettel az alperes helytállási kötelezettségét ítéletében a fennmaradó 50 %-os mértékben határozta meg. Az ítélet ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes annak megváltoztatását és a keresetének helytadást, valamint az alperes perköltségben való marasztalását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet a közrehatás mértékének megállapítása körében megalapozatlan. Hivatkozott arra, hogy a bírói gyakorlat szerint közrehatás megállapításának csak abban az esetben lehet helye, ha a károsult tudja, hogy jóhiszemű magatartása mellett az ígért kedvezményre eleve nem tarthat igényt. JA számos esetben vett át pénzt a perbelihez hasonló módon, más személyeket is arról tájékoztatva, hogy a befektetés lakástakarékpénztári tagokat is megillet. Az egységes tájékoztatásra figyelemmel a felperesben nem kelthetett gyanút a tudomása szerint már addig is működő konstrukciós lehetőség. A kamat magas mértéke sem lehetett gyanút keltő arra nézve, hogy a befektetési forma nem létezik, és miután a pénzintézetek köztudottan évi 250-300 %-os kamatra helyeznek ki pénzt, a felperes alappal feltételezhette, hogy az alperes hasonló tevékenységéből jut hozzá a magas haszonhoz. A felperes tudomással bírt arról, hogy JA az alperesnél üzleti igazgató, ezért a tájékoztatást és a tájékoztató személyét is alappal tekinthette hitelesnek, nem volt oka arra, hogy a JA által előadottakat megkérdőjelezze. A közrehatás mértékével kapcsolatosan megjegyezte, hogy a hasonló tárgyú ügyekben meghozott jogerős ítéletek egyikében sem alkalmazott a bíróság 50 %-os mértékű közrehatást, ideértve a Debreceni Ítélőtábla által hozott jogerős döntéseket, illetve az EBH 2006. évi 1406. sorszám alatt közzétett elvi döntést is. A HajdúBihar Megyei Bíróság pedig ugyancsak hasonló tárgyú perben meghozott, nem jogerős ítéletében 10 %-os károsulti közrehatást állapított meg, holott abban a perben a felperes arról bírt tudomással, hogy nem tartozik a befektetésre jogosultak személyi körébe, a befektetésre ténylegesen JA nevén fog sor kerülni. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság pedig az egyik jogerős ítéletében nem állapított meg károsulti közrehatást, mert a 30 %-os kamat mértéket önmagában nem találta a kár megosztására okot adónak. A jelen perben az ügyletkötés körülményei a felperes közrehatását, a Ptk. 4. §-ának

(1)bekezdésében foglaltakkal ellentétes magatartását egyáltalán nem támasztották alá. Az alperes fellebbezésében elsődlegesen az elsőfokú ítélet - helyesen - részbeni megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, valamint a felperes perköltségben való marasztalását kérte, a másodlagos fellebbezési kérelem a felperes felróható közrehatásának magasabb mértékben történő megállapítására irányult. Változatlanul hivatkozott arra, hogy a felperes a perben a kár bekövetkeztét nem bizonyította. Sem az A/4-es lapon írt elismervény, sem az elfogult tanúk vallomása nem volt alkalmas ugyanis annak alátámasztására, hogy a TK által átvett 10 millió forint JAhoz került volna. A felperes által becsatolt hangfelvétel ellentétes a felperes előadásával, az az alperesi álláspont szerint azt bizonyítja, hogy JA és a felperes között valójában kölcsönszerződés jött létre, amely kölcsönt JA a lakása eladásából befolyt összegből kívánta rendezni. A párbeszéd során az alperes cég neve, vagy az alperesre való hivatkozás egyetlen esetben sem hangzott el. Az sincs továbbá bizonyítva, hogy TK az A/4-es lapon készült elismervényt mikor állította ki. A felperes tehát a perben rá háruló bizonyítási kötelezettségének nem tett eleget. JA nem volt jogosult megbízást adni TKnak a pénz átvételére, és TK megbízása is korlátozott volt, amelyről a felperes az igazolvány megtekintésével tudomást szerzett. A Küsz. 3. §-ának rendelkezése szabályozza azt az esetet, amikor a kereskedelmi ügynök önálló szerződés megkötésére nem jogosult. Ebben az esetben, feltéve, hogy a megbízás korlátját a harmadik személlyel közölték, a szerződéses nyilatkozat a megbízóval szemben a jogszabályi rendelkezés szerint hatálytalan. A perbeli esetben tehát nem a megbízás adott lehetőséget a károkozásra. Ismételten utalt arra, hogy az e jogszabályi rendelkezéshez fűzött indokolás és a kommentár szerint a megbízás túllépése esetén az álképviselet szabályait kell alkalmazni. Arra az esetre, ha a kár bekövetkezte bizonyított lenne, hivatkozott arra, hogy a felperes nem bizonyította az okozati összefüggést. Emellett a perbeli esetre sem a Ptk. 350. §-ának

(2)bekezdése, sem az Ltp. 5. §-ának

(4)bekezdése nem alkalmazható. Az e körben kialakult ítélkezési gyakorlatból megállapíthatóan e rendelkezések alkalmazásánál a megbízás tényén kívül többlettényállási elemekre van szükség, ami a hivatkozott eseti döntésekből is kiderül. A perbeli esetben ilyen többlettényállási elemek nem állnak fenn, hiszen a felperes nem az alperessel, és nem is JAval vette fel a kapcsolatot, hanem rokonai, barátai útján TKval. A kapcsolatfelvétel sem azért történt, hogy a felperes az alperessel jogviszonyba kerüljön, hanem azért, hogy a piacon egyébként el nem érhető haszonhoz jusson. A felperes eljárása szempontjából tehát a befektetés volt az elérendő cél, az alperes személye azonban teljesen irrelevánsnak tekintendő. A megbízót nem terhelheti minden a megbízott által szerződésen kívül okozott kárért felelősség pusztán a megbízási jogviszony fennálltára tekintettel. A bizonyítás eredményeként az állapítható meg, hogy a felperes és JA között valójában kölcsönügylet jött létre, amely önmagában kizárja a megbízotti károkozásért való felelősséget. JA lényegében a kölcsön célja tekintetében megtévesztette a felperest, így a kártérítési jogviszony JA (álképviselő) és a felperes között jött létre. A JA és a felperes közti jogviszony tárgya egy nem létező befektetés volt, így a felek szerződése lehetetlen szolgáltatásra irányult, amely a Ptk. 227. §-ának

(2)bekezdése alapján a szerződés semmisségét vonja maga után. A felperes és az alperes között nem jött létre érvényes szerződés, ezért e körben a Ptk. 237. §-ának

(1)bekezdése szerinti, a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállításának van helye. A felperes tehát kizárólag JAtól követelheti vissza a pénzt, ezen igénynek az alperessel szembeni érvényesítése tehát mindenképpen idő előtti. Erre tekintettel az elsőfokú bíróságnak már a keresetlevelet is idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítania, illetőleg az alperes érdemi perbebocsátkozása után a pert meg kellett volna szüntetnie. Az alperes a fellebbezésében változatlanul fenntartotta azt az álláspontját is, hogy JA perbenállása nélkül nem volt helye a per érdemi tárgyalásának. JA a büntetett előéletéről a mentesítést követően nem volt köteles számot adni, a megbízási szerződés megkötésekor erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezett, így az alperesnek nem volt módja JA előéletének felderítésére. A rendelkezésére álló adatok alapján pedig nem állapítható meg a terhére mulasztás a megbízott megválasztásában utasításokkal ellátásában és felügyeletében, ezért a kártérítési felelőssége ez okból sem áll fent. Marasztalása esetére a felperesre terhesebb mértékben kérte a kármegosztás alkalmazását. A felperes vele távoli ismeretségben álló, az alperesnél csupán a hallomása szerint dolgozó személyt személyes kapcsolat felvétele nélkül bízott meg az állítólagos befektetéssel, nem ragaszkodott szerződéskötéshez, elfogadta az A/4-es lapon kézzel írott elismervényt. Olyan befektetésre kötött szerződést, amelyet az alperes jogszabály szerint nem végezhetett, és a jogszabályismeret hiánya a felperes javára nem vehető figyelembe. A részére kiállított elismervény a szerződés legalapvetőbb tartalmi kellékeinek sem felel meg. TK igazolványából ismert volt előtte az is, hogy az ügynök megbízása korlátozott, és hogy az alperes ügynökei ilyen befektetés ajánlására, illetve ehhez kapcsolódóan pénz átvételére nem jogosultak. A felperes nyilvánvalóan rendelkezik banki és befektetési gyakorlattal és legalább a sajtóból, illetve a médiából tudnia kellett azt, hogy a befektetési piacon a JA által ígért haszon nem érhető el. Mindezekre figyelemmel a Ptk. 4. §-ának

(4)bekezdésében, illetve a PK.

1. számú állásfoglalásban kifejtettek az 50 %-os mértéknél lényegesen nagyobb mértékű közrehatást alapoznak meg a felperes oldalán. Ha a felperes az általában elvárható körültekintést tanúsítja, az őt ért kár bekövetkezte teljes egészében megelőzhető lett volna. Az ítélőtábla az alperes fellebbezését részben alaposnak találta, a felperes fellebbezése alaptalan. Az ítélőtábla az alperes pergátló kifogásaira vonatkozóan mindenben osztja az elsőfokú bíróság jogi álláspontját. Az ügy érdemét illetően az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást, és megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy az alperes az Ltp.
2. §-ának

(4)bekezdésében foglalt, kimentést nem engedő, objektív felelősséggel tartozik az ügynöke által okozott kárért, függetlenül az ügynök részére adott megbízás tényleges tartalmától. Az állandó megbízottra vonatkozóan pedig a Ptk. 350. §-a

(2)bekezdésének alkalmazása körében kialakult következetes ítélkezési gyakorlat szerint a megbízó kártérítési felelőssége abban az esetben is fennáll, ha a megbízott e minőségét felhasználva okozta a kárt. Az ítélőtábla az előbb korábban folyamatban volt és jogerősen befejezett, ugyancsak az alperes ellen a perbelihez hasonló ténybeli alapból, szintén kártérítés iránt indított perekben meghozott ítéleteiben következetesen ezt az álláspontot foglalta el, és a perbeli esetben sem látott okot az ettől való eltérésre. Nem vitatható ugyanis, hogy a felperest is JA megbízotti minősége, az alperes szervezetében betöltött vezető pozíciója indította arra, hogy az ajánlott befektetési formát igénybe vegye, mindennek tehát meghatározó jelentősége volt a kár bekövetkeztéhez vezető oksági folyamatban. A felperes magatartásában meghatározó szerepe volt annak is, hogy a baráti körben hiteles személyektől, így többek között a szintén az alperes megbízottjaként eljáró TKtól értesült a korábban JA által már sikeresen lebonyolított hasonló ügyletekről. A TK által kiállított elismervény is egyértelműen tanúsította számára azt, hogy a befektetést az alperes magas szintű vezetője fogja intézni. Nem vitás, hogy a felperes az őt ért jogsérelem miatt többféle jogvédelmi eszközt vehetett volna igénybe, így akár érvénytelenség, akár jogalap nélküli gazdagodás címén is érvényesíthetett volna igényt az ellen, aki az általa befektetni szándékozott pénzösszeg jogcím nélküli felhasználója volt. Az eddig lefolytatott eljárásokban és a jelen perben sem volt tisztázható azonban mindeddig az, hogy az átvett pénzösszegek felhasználója JA volte, vagy azokat a büntetőeljárásban tett nyilatkozata szerint befizette az I. rendű alpereshez. Erre tekintettel a felperes az Ltp. 5. §-ának

(4)bekezdésében foglalt rendelkezésre figyelemmel alappal terjeszthetett elő az alperessel szemben kártérítési igényt, következésképpen a kereset elbírálása szempontjából az alperes fellebbezésében foglalt, a szerződés érvénytelenségével kapcsolatos előadások a per eldöntése szempontjából irrelevánsak. A pernek a kár tárgya kártérítés volt, ekként az érdemi elbírálás során kizárólag a kártérítésre vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazására kerülhetett sor, és e körben volt jelentősége a Ptk. 340. §-ának

(1)bekezdésében foglaltak szerint a felperes felróható közrehatása vizsgálatának is. Az ítélőtábla az előtte korábban folyamatban volt, szintén az alperes ellen indított hasonló tárgyú perekből szerzett hivatalos tudomása szerint JA a büntetőeljárás során azzal védekezett, hogy e befektetési akciókra felettese tudtával, sőt utasítása alapján került sor, annak érdekében, hogy a d-i, addig „hálózati igazgatóság" szintű egység megszerezve az ehhez szükséges pontokat, „szervezeti igazgatósággá" léphessen elő. A befektetés céljára befizetett összegekből ugyanis ő és munkatársai fiktív lakáselőtakarékossági szerződéseket készítettek, amelyeket az alperesnél a pontszámítás körében figyelembe vettek, és amelyek további befizetés hiányában a szerződési feltételekre figyelemmel már csak akkor szűntek meg, amikor az ügynököknek az azok után felvett jutalékot már nem kellett visszafizetniük. A terv szerint a „befektetők" az általuk befizetett összegeket és az ígért kamatot az újabb és újabb „befektetők" által rendelkezésre bocsátott pénzösszegekből kapták, illetve kapták volna vissza. Ezen előadással teljesen összhangban, TK perbeli tanúvallomása alapján is az állapítható meg, hogy JA a befektetés feltételeit, illetve a befektetésre jogosultak személyi körét az újabb és újabb befektetők részére adott tájékoztatásban egyre tágabban határozta meg. Eleinte ugyanis a tájékoztatás úgy hangzott, hogy a befektetésre kizárólag a JA vezetői szintjén, illetve az a fölötti vezetői szinten dolgozó ügynökök jogosultak, majd a későbbiekben a jogosultak személyi körét a tájékoztatásokban kiterjesztette az ügynökök családtagjaira, illetve rokonaira, majd még később - amint azt TK tanúvallomása tartalmazza -,

1. tavaszától már jogosultként határozta meg a lakástakarékpénztári szerződést kötő ügyfeleket is. A korábban folyamatban volt perekből az ítélőtáblának arról is hivatalos tudomása van, hogy JA a befektetésre átadott pénzek átvételét a nevét és megbízotti minőségét feltüntető bélyegzőlenyomattal ellátott bevételi pénztárbizonylatokon ismerte el, jogcímként általában „Ltp. tagi tőkeelhelyezést" megjelölve. Az ítélőtábla a hasonló perekben meghozott korábbi jogerős ítéleteiben ennek megfelelően mutatott rá arra, hogy a közrehatás mértékének meghatározásánál döntő jelentőséggel az bír, ha károsult tudottan olyan kedvezményt kívánt igénybe venni az alperes ügynökével történt szerződés megkötésekor, amely őt nem illette meg, mert a tájékoztatás szerint sem tartozott a kedvezményezett személyi körbe, vagy, ha maga is az I. rendű alperes ügynökeként tevékenykedett, így elvárható lett volna tőle a befektetési lehetőségről való szélesebb körű tájékozódás. Az alperes által felhozott további körülmények, így például a kiemelkedően magas hozam ígérete, a pénz átvételének a szerződéskötés nélküli, csupán pénztárbizonylaton történő nyugtázása, az üzletkötésben közreműködő ügynök képviseleti (megbízási) jogosultsága tisztázásának elmaradása, az ajánlott befektetési forma tényleges létezése iránti tüzetesebb érdeklődés elmaradása önmagukban, egyenként nem alkalmasak a károsulti közrehatás megállapítására, összességében azonban az előbbiekben kiemelt körülményekkel együttvéve alapot adnak a kár megosztására. A perbeli esetben az elsőfokú bíróság mindezeket a körülményeket értékelte. E körben helytállóan mutatott rá arra, hogy a felperes esetében a közrehatást megalapozza az, hogy a felperes közvetlen kapcsolatot nem vett fel JAval, holott a befektetési szerződés megkötésére általa is tudottan csak JA volt jogosult. Kétségtelen, hogy TKnak az alperesnél betöltött pozíciója, valamint a JAval való telefonon történt megbeszélés során hallottak hihetővé tették számára a befektetés tényleges létezését, ennek ellenére azonban lényegében csak a baráti körében elterjedt híresztelésre alapítva, közvetett módon szándékozott igénybe venni a lehetőséget. Ha magát a befektetésre jogosultak személyi körébe tartozónak is tekinthette, kellő gondosság tanúsítása mellett is gyanúsnak kellett volna találnia azt a körülményt, hogy miközben a lényegesen kisebb összegű lakástakarékpénztári befizetésre szerződéses ajánlat megtételére szolgáló nyomtatványon történt elismeréssel került sor, ugyanakkor az azt többszörösen meghaladó mértékű, befektetésre szánt pénzösszeg átvételéről csak az alperesi cégnek a szerződésben félként való részvételére áttételesen utaló és a szerződéskötésre nyilvánvalóan nem jogosult ügynök által készített elismervényt kapott. A befektetési lehetőségről való értesülés, az annak részleteiről való tájékoztatás kapcsán a felperesben mindenképpen ki kellett alakulnia egy olyan benyomásnak, hogy - noha a lakástakarékpénztári tagság feltételként volt előírva - az adott alperesi szolgáltatás mindenképpen rokoni, ismerősi, tehát bizalmas kapcsolatokra épül, az nem nyilvános, csak egy szűkebb közösségnek szól. Ennek a pénzintézeti gyakorlatban szokatlan megoldásnak pedig a felperest fokozottabb körültekintésre és nagyobb óvatosságra kellett volna intenie. Mindezeket együttvéve az ítélőtábla a felperes közrehatásának mértékét az elsőfokú ítéletben foglaltaktól eltérően 25 %-ban találta megállapíthatónak, mert, noha a már ismertetett, a közrehatás mértékénél a korábbi esetekben döntő súllyal figyelembe vett körülmények a felperes esetében nem bizonyítottak, azonban az ügyletkötés során terhére a kirívó könnyelműség megállapítható volt. A felperestől a Ptk.
2. §-ának

(1)bekezdésében előírt kármegelőzési kötelezettség körében elvárható lett volna, hogy az előbbiekben részletezett, gyanakvásra okot adó mozzanatokra felfigyeljen, és azokat gondosan mérlegelve megfontolja az ügyletkötés melletti döntést, nem elégedhetett volna meg azzal a rokoni tájékoztatással, hogy ez a befektetési forma rokoni, baráti körben „működött". Az alperes fellebbezésében foglaltakra tekintettel szükségesnek tartja az ítélőtábla megjegyezni azt, hogy a felperes által becsatolt hangfelvétel az alperes által előadottakkal ellentétben nem azt bizonyítja, hogy a felperes és JA között kölcsönszerződés jött volna létre. A párbeszéd kétségtelenül meglehetősen szaggatott, és nehezen követhető. Abból azonban mindenképpen megállapítható, hogy a beszélgetés során szó esett arról, hogy TK feladata lett volna a felperestől átvett és JAnak átadott pénz befizetését igazoló bevételi pénztárbizonylatnak D-ből a felperes lakóhelyére, M ba történő kivitele és annak a felperes részére való átadása, amivel TK késlekedett. Megállapítható továbbá, hogy JA a férjével megbeszéltek alapján a saját lakásának vételárából próbálta meg a pénzükre váró ügyfeleket, köztük a felperest is kifizetni addig, amíg a „pénzek nem jönnek meg". Mindezt egybevetve a hasonló tárgyú perekben JA által tett vallomással, amelyek szerint a visszafizetést sürgető ügyfeleket azért igyekezett átmenetileg kisegíteni a saját pénzéből, mert állítása szerint az alperes budapesti központja néhány sikeres tranzakció és visszafizetés után váratlanul leállította a befektetett összegek visszafizetését, a hangfelvételből az alperes kölcsönügylettel kapcsolatos állításával ellentétes, és a felperesi nyilatkozatot alátámasztó következtetés vonható le. A fenti indokokra tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának

(2)bekezdése alapján részben a rendelkező rész szerint megváltoztatta. Az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatása folytán változott a felek pervesztességének, illetve pernyertességének aránya, ezért a Pp. 81. §-ának

(1)bekezdésére figyelemmel az ítélőtábla mellőzte az elsőfokú ítéletből a feleket a saját perköltségük viselésére kötelező rendelkezést, és kötelezte a nagyobbrészt pervesztes alperest a felperes javára a mindkét fokú eljárásban felmerült, és a Pp. 75. §-ának

(1)és

(2)bekezdése, valamint a 32/

1. (VIII. 22.) IM rendelet szerint számított költségei megfizetésére. Ugyancsak a pervesztesség, illetve pernyertesség arányának változására tekintettel változtatta meg a felperes, illetve az alperes által megtérítendő kereseti illeték összegét is. (6/
2. (VI. 26.) IM rendelet
3. §-ának

(2)bekezdése) Az ítélőtábla ugyancsak a 6/

1. (VI. 26.) IM rendelet
2. §-ának

(2)bekezdésére figyelemmel rendelkezett a fellebbezési illeték megtérítéséről is. E körben figyelembe vette az alperes által lerótt illeték összegét, és ezt hozzászámítva a felek pernyertességének illetve pervesztességének arányában a felperesre, illetve az alperesre jutó illeték összegéhez, határozta meg a felperes illetékfeljegyzési joga folytán állam által előlegezett fellebbezési illeték alperes illetve felperes által megtérítendő összegét. D e b r e c e n, 2009. november 26. napján Dr. Csiki Péter sk. a tanács elnöke, Süliné dr. Tőzsér Erzsébet sk. előadó bíró, Dr. Veszprémy Zoltán sk. bíró A kiadmány hiteléül: - kiadó -