Bf.228/2010/5 – Szegedi Ítélőtábla

(1)bekezdésébe ütköző és a

(2)bekezdés a), b),

1. f)és
2. i)pontja szerint minősülő és büntetendő emberölés bűntettének minősít i . A Bjk.107/2009/86. tétel alatt kezelt mobiltelefont rendeli (név)-nek kiadni. Egyebekben az elsőfokú ítéletet h e l y b e n h a g y j a . A vádlott által az elsőfokú ítélet kihirdetésétől a mai napig előzetes fogvatartásban töltött időt a kiszabott szabadságvesztésbe b e s z á m í t j a . Kötelezi a vádlottat a másodfokú eljárás során felmerült 3.000.-/háromezer/ Ft bűnügyi költség megfizetésére az államnak, a Csongrád Megyei Bírósági Gazdasági Hivatal felhívása szerint. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. INDOKOLÁS A megyei bíróság a vádlott bűnösségét a Btk. 166. §

(1)bekezdésébe ütköző és a

(2)bekezdés a), c), d),

1. f)és
2. i)pontjai szerint minősülő és büntetendő emberölés bűntettében állapította meg [a
3. c)pontra történt utalást azonban szövegesen, az indokolásban a
4. b)pontban írtak szerint nevezte meg, nyereségvágyból történt elkövetésként]. Ezért - főbüntetésül - életfogytig tartó fegyházra, mellékbüntetésül 10 év közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy a vádlottat kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből. A szabadságvesztésbe beszámította a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt és rendelkezett a bűnjelekről, továbbá a bűnügyi költség viselésére is kötelezte a vádlottat. Az elsőfokú ítélet ellen a vádlott és a védő jelentett be fellebbezést a főbüntetés súlyossága miatt, enyhítés érdekében, a védő írásban benyújtott fellebbezési indokolása és a nyilvános ülésen szóban fenntartott előadása alapján az életfogytig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsátás kizárása miatt, annak mellőzése érdekében, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének alkalmazása végett. Indítványozta továbbá a minősítés megváltoztatását akként, hogy az ítélőtábla a különös kegyetlenséggel elkövetést mint minősítő körülményt ne állapítsa meg. A Szegedi Fellebbviteli Főügyészség átiratában és az ügyész a nyilvános ülésen a tényállást és a bűnösség megállapítását irányadónak és helyesnek tekintve azt indítványozta, hogy a másodfokú bíróság a súlyosító körülmények köréből mellőzze az egyenes szándék értékelését, miután az a bűncselekmény alap-bűnösségi formája, egyebekben és összességében az elsőfokú ítélet helybenhagyására tett indítványt. Ellenezte a védelmi fellebbezések teljesítését. Kizárólag a védőnek a bűncselekmény minősítését érintő részére vonatkozó fellebbezési kérelme az alapos, egyebekben a védelmi fellebbezések alaptalanok. *** Az elsőfokú bíróság a bizonyítást a perrendi szabályok maradéktalan betartásával a szükséges és lehetséges körben teljeskörűen lefolytatta. A bizonyítékokat egyenként és összességükben is értékelte, kellően megindokolta, hogy mely bizonyítékokat miért fogadott el, melyeket miért nem. Indokai logikusak, meggyőzőek és mindenben megfelelnek az iratok tartalmának is, a bizonyítékok mérlegelése körében perrendi hiba sem volt észlelhető. A tényállás érdemben tehát irányadó. A másodfokú bíróság hivatalból észlelt azonban bizonyos, a tényállás érdemét alapvetően nem érintő téves megállapítást, illetve nyilvánvaló elírást. Ezeket a másodfokú bíróság az iratok egybehangzó adatai alapján a következők szerint helyesbítette: A vádlott családi állapota - helyesen - nőtlen, nem pedig özvegy, tekintettel arra, hogy néhai 2. sz. sértett nem volt házastársa, élettársakként éltek együtt. Az elsőfokú ítélet tényállási részében a 3. oldal 3. bekezdés második mondatában írt időpont helyesen „este", hatodik bekezdésében írt körülmény pedig helyesen „kutatás", továbbá a 6. oldal második bekezdés utolsó mondatában írt segítségnyújtás - helyesen - „őt", azaz a vádlottat illette volna. Ezek az elírások azonban nem érintik az ügy érdemét, tekintve azonban, hogy a tényállásban nyertek rögzítést és a tényállás irányadó kell legyen, a másodfokú bíróság a most írt helyesbítéseket eszközölte. Az egyebekben tehát mindenben megalapozott tényállás a most írtakkal maradéktalanul irányadóvá vált a felülbírálat számára. Az elsőfokú bíróság a megalapozott tényállásból helyesen következtetett a vádlott bűnösségére és a bűncselekményt - egy körülmény kivételével - helyesen is minősítette. A minősítés azonban két körülmény folytán szorul helyesbítésre: Az elsőfokú ítélet rendelkező részén és indokolásában a bűncselekmény egyik minősítő körülménye megnevezésekor (a nyereségvágyból való elkövetést illetően) a Btk. 166. §

(2)bekezdés c) pontjára hivatkozott az elsőfokú bíróság (megjegyzendő, hogy a vád is, mindvégig következetesen), holott az helyesen a Btk. 166. §

(2)bekezdés b) pontja. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet etekintetben hivatalból megváltoztatta a Be. 372. §

(1)bekezdése alapján és a bűncselekmény minősítő pontját a nyereségvágyból elkövetettség tekintetében a most felhívott törvényhelyre változtatta. Ami bővebb indokolást igényel, az a Btk. 166. §

(2)bekezdés d) pontjában meghatározott különös kegyetlenség minősítő körülményére vonatkozik. A védelem eredménnyel vitatta a különös kegyetlenség minősítő körülményének meglétét. Helytálló indokokkal érvelt, mikor középpontba állította, hogy a szándékos emberölések általában véve is kegyetlenek, ez nem is vitás. A különös kegyetlenség kategóriája azonban éppen az ölési cselekményeket általában jellemző kegyetlenséget lényegesen meghaladó, a humánumot minden tekintetben nélkülöző, az emberi méltóságot semmibe vevő, az elkövető oldalán pedig az emberi mivoltából történő kivetkőzésre utaló körülményeket, így pl. a bántalmazások testszerte történő eszközlését, a sértettnek az átlagot meghaladó, különös szenvedést, emberfeletti fájdalmat előidéző magatartást kell feltételeznie, az elkövetőnek ilyen cselekvőséget kell kifejtenie, amit ráadásul tudatának át is kell fognia. A Btk. 166. §

(2)bekezdés d) pontjához írt törvénymagyarázat (Büntetőjogi Kommentár, HVG Orac Kiadó) nem hagy kétséget afelől, hogy a jogalkotó és ehhez képest a jogalkalmazó egyaránt csupán abban az esetben állapíthatja meg a különös kegyetlenség minősítő körülményét, amennyiben a most írt ismérvek maradéktalanul fennállnak. Kétségtelen, hogy a bántalmazások száma, mint olyan nem standardizálható, azaz nem állapítható meg egy olyan általánosan elfogadott mérce, amely alapján az ítélőbíróságok mintegy automatikusan állást foglalhatnának a különös kegyetlenség kérdésében csak a bántalmazások számának tükrében. Ezért az egyes ügyekben egyedileg kell állást foglalni abban, hogy az ügy összes körülményére, az elkövető tudattartalmára és a sértettek által vélhetően még élőben elszenvedett bántalmazások minőségére figyelemmel a különös kegyetlenséggel történt elkövetés megállapíthatóe. A másodfokú bíróság álláspontja a védelemével azonos; önmagában az egyenes ölési szándék azt feltételezi, hogy az elkövető akarata a sértett életének lehetőleg minél gyorsabb, azonnali kioltására irányul. Az alapul vehető tényállásból kitűnően

1. sz. sértett sérelmére az elkövető már az első ütés alkalmával olyan sérülést okozott, amely a sértett eszméletlenségét okozta. Ebből következik, hogy a továbbiakban már a sértett nem észlelhette további bántalmazását és nem volt kitéve további felesleges szenvedésnek, tekintettel arra, hogy már az első támadás a központi idegrendszert, az agyat érintette. A vádlott eszközváltást sem alkalmazott, a sértett fejére történő többszöri ütést cselekvőségének teljes befejezettsége érdekében fejtette ki, azért, hogy biztos legyen abban: a sértett mindenképpen meghal. Ugyanez a helyzet
2. sz. sértett esetében is, akit lényegében az első fejszecsapás védekezésre képtelenné tett, esélyt sem adva neki az elhárításra. Orvosszakértői véleménnyel megalapozottan nyilvánvaló, hogy a sértett a fejre mért brutális eszközbántalmazás következtében azonnal elveszítette eszméletét. A további bántalmazások már nem okoztak felesleges kínt, szenvedést a sértettnek ez esetben sem. Az elkövető oldaláról pedig nem állapítható meg, hogy a szükséges kegyetlenségen túl cselekményét olyan brutalitással, emberi mivoltából kivetkőzve követte volna el, mely e minősítő körülmény megállapítását megalapozná. A már írt törvénymagyarázat és a Legfelsőbb Bíróság
3. számú irányelvében e körben kifejtettek tehát megnyugtató alapul szolgálnak a különös kegyetlenséggel történt elkövetés kimondásának mellőzésére. Ugyancsak azonos álláspontot tükröznek a Bírósági Határozatokban kifejtettek is, így - a teljesség igénye nélkül - a BH
4. évfolyam 343., a
5. évfolyam
6. szám alatt közzétett jogesetei, valamint a Büntetőjogi Döntvénytár
7. sorszám alatt közzétett jogi álláspontja. A most kifejtettekből következik, hogy a másodfokú bíróság álláspontja szerint a vádlott terhére
8. sz. és
9. sz. sértettek sérelmére a különös kegyetlenséggel elkövetés mint minősítő körülmény nem állapítható meg, ezért azt mellőzve minősítette a cselekményt a helyes jogszabályi felhívásokkal. *** Ami a bűnösségi körülményeket illeti, azokat az elsőfokú bíróság döntően helyesen vette számba és helyesen is értékelte. A súlyosító körülmények köréből azonban az egyenes szándék értékelését a másodfokú bíróság mellőzte, hiszen az a Btk.
10. §

(1)bekezdése szerinti emberölés alap-bűnösségi alakzata. Az irányadó ítélkezési gyakorlat szerint az eshetőleges szándékkal elkövetés lehetne enyhítő (l. BKv 56., a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma). A súlyosítók körében helyesbíti a minősítést megalapozón túli további ölési cselekmények értékelését, hiszen a két sértett sérelmére elkövetés alapozza meg a minősítést, jelen esetben pedig további egy sértett szenvedett el a vádlott cselekvősége folytán halált. Ezért a minősítést megalapozó további egy ölési cselekmény a súlyosító. Ami a súlyosító, illetve enyhítő körülményekkel kapcsolatos védelmi álláspontot illeti, azokat a másodfokú bíróság nem osztotta: Az ittasság az elsőfokú bíróság által helyes értékelést nyert súlyosítóként. A már felhívott állásfoglalás nem hagy kétséget afelől, hogy az ittasság kizárólag abban az esetben értékelhető súlyosítóként, amennyiben szerepe volt a bűncselekmény elkövetésében. A védelem álláspontja az, hogy az ittasságnak a jelen esetben

1. sz. sértett tekintetében nem volt szerepe. A másodfokú bíróság álláspontja ezzel szemben az, hogy az ölési cselekményt megelőzően elfogyasztott egy üveg sör és 4-5 fél deciliter mennyiségű gyomorkeserű elfogyasztása a vádlottat ittas állapotba jutatta, erre utal saját vallomása is. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy éppen az ittassá válása folytán alakult ki közte és
2. sz. sértett között szóváltás, amely végül is az ölési cselekményhez vezetett. Az italozás felhánytorgatása volt az a motívum, ami kiváltotta a vádlottban a sértett megölésére irányuló szándékot. Köztudomású továbbá, hogy az a mértéktelenebbnek mondható alkoholfogyasztás - mint a jelen esetben - erősen hat az emberi cselekvéseket szabályozó gátlásokra, azokat feloldja. Az italos állapotban lévő elkövető olyan cselekményekre is ragadtatja magát, amelyeket egyébként józanul nyilvánvalóan nem vinne véghez. A nem kóros részegség vagy abortív kóros részegség állapotában volt vádlott esetében tehát az ittasság e két körülmény folytán is megalapozottan nyert értékelést súlyosítóként, mert az az elkövetésben nyilvánvalóan közrehatott. Ami
3. sz. sértett esetében a fejsze mint különösen veszélyes elkövetési eszköz minősítését illeti, sem osztotta a másodfokú bíróság a védelem érvelését. Éppen a védelem hivatkozott maga arra, hogy az irányadó ítélkezési gyakorlat veszélyes eszközként az olyan eszközöket veszi alapul, amelyek alkalmazása a védekezésre esélyt sem hagy a sértettek számára. A bűnjelek között számba vett fejsze az emberi erő kifejtésének sokszorozására használatos, annak az emberi test, különösen a fej irányában történő alkalmazása, annak még a fokával való lesújtás is a közfelfogás szerint és orvosszakértőileg is megalapozottan legalább súlyos koponyasérüléshez, ha nem azonnali halálhoz vezet. Ráadásul az orvosszakértők megállapították, hogy további fejszecsapások is érték a vádlott részéről a sértettet, aki ilyen módon nem adott esélyt a sértettnek a védekezésre, erre utal a fentebb kifejtettek szerinti nyilvánvalóan közvetlen, egyenes szándéka is. Nem osztotta a másodfokú bíróság a védelemnek azt az érvelését, hogy az elsőfokú bíróság súlyosítóként értékelte, hogy a vádlott nem élt az önfeljelentés lehetőségével
4. sz. sértett megölését illetően. Ilyen megállapítást az elsőfokú bíróság nem tett az ítéletében. Az más kérdés, hogy a vádlottra jellemző súllyal nehezedik az a körülmény, hogy tudatában annak, hogy ő oltotta ki
5. sz. sértett életét, miután tudomást szerzett arról, hogy más személyt gyanúsított meg a nyomozó hatóság e bűncselekmény elkövetésével, olyannyira, hogy az illetővel szemben előzetes letartóztatást is alkalmaztak - vallomása szerint mintegy megnyugodott. Ez az abba történő belenyugvást jelenti, hogy róla elterelődjék a gyanú, ami önmagában nem súlyosító körülmény, az elsőfokú bíróság ezt nem is ekként értékelte. Ami a védelem által hivatkozott megbánást és a - mintegy - önfeljelentést illeti, a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy
6. sz. sértett esetében szó sincs semmiféle megbánásról, a vádlott maga vallotta azt, hogy ezt a cselekményét nem bánta meg, az önfeljelentés kérdése pedig fel sem merült
7. sz. sértett sérelmére elkövetett cselekmény kapcsán, miután a már kifejtettek szerint a vádlott mintegy meg is nyugodott, hogy más személyt gyanúsítottak meg a bűncselekmény elkövetésével. Más kérdés, hogy az újabb bűncselekmények miatt indult eljárás során beismerte, hogy korábban nagyanyja sérelmére is ő követte el a cselekményt. Ez azonban önfeljelentésként az elkövetés után 3 évvel nem értékelhető. Ezért az ezekre történt hivatkozást is eredménytelennek ítélte a másodfokú bíróság. Ami a vádlott elmeállapotára vonatkozó védelmi érvelést illeti, a másodfokú bíróság álláspontja az, hogy a vádlott esetében két elmeorvosszakértői vizsgálat is megállapította, hogy nem szenved az elmeműködés olyan kóros állapotában, amely a beszámítási képességét érintette volna, kétségkívül bizonyos személyiségtorzulási jegyek felismerhetőek voltak nála, ezek azonban a beszámítási képességét nem érintették, így a védelem ilyen irányú hivatkozása nem megalapozott. Összességében tehát a másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen értékelte az enyhítő és súlyosító körülményeket, melyek a most írt helyesbítésekkel váltak irányadóvá a büntetés kiszabása kérdésében. *** A másodfokú bíróság álláspontja az, hogy az egyenesági hozzátartozóit, egyik felmenőjét és közvetlen lemenőjét, valamint élettársát, kisgyermeke anyját megölő vádlott esetében még fiatal életkorára figyelemmel sem alkalmazható más büntetés, mint a határozatlan ideig tartó szabadságvesztés. A védelemnek az az érvelése, hogy a vádlott számára biztosítani kell a társadalomba való visszailleszkedés lehetőségét, nem foghatott helyt. Az ügy közfelháborodásban is megnyilvánult súlyára, a vádlott által megvalósított cselekmények többszörös minősülésére, valamint a személyében rejlő kirívó társadalomra veszélyességre figyelemmel nem lehet feltételezni azt, hogy a határozatlan ideig tartó szabadságvesztésből történő feltételes szabadságra bocsátásának lehetőségével megvalósulnának a Btk.
8. §-ában írt büntetési célok. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a vádlott által elkövetett rendkívül súlyos megítélésű bűncselekmény, továbbá a vádlott személyisége tipikusan olyan, amely a vádlottnak a társadalomból történő végleges kirekesztését indokolja. Ebből következik, hogy az elsőfokú bíróság nem tévedett a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből történő kizárás kimondásakor sem. Az elsőfokú bíróság a bűnjelekről történt rendelkezés során egy tétel számát tévesen tüntetett fel, helyesen a
9. tétel alatti mobiltelefont kell (név)-nek kiadni. *** A kifejtettekre figyelemmel a másodfokú bíróság a védelmi fellebbezéseket kizárólag a különös kegyetlenség minősítő körülményének mellőzése tekintetében ítélte alaposnak, de az elsőfokú ítélet rendelkezéseit hivatalból is felülbírálva a nyereségvágyból elkövetés törvényhelyét pontosítva az elsőfokú ítéletet ezek tekintetében a Be.
10. §

(1)bekezdése alapján megváltoztatta, egyebekben viszont, miután a védelmi fellebbezések nem vezettek sikerre és az elsőfokú ítélet rendelkezései mindenben megfeleltek a törvénynek, a Be. 371. §

(1)bekezdés

1. fordulata alapján helybenhagyta. A vádlott által további előzetes fogvatartásban töltött időt a Btk.
2. §

(1)és

(2)bekezdése alapján beszámította a kiszabott szabadságvesztésbe, és a Be. 381. §

(1)bekezdés §-a és 338. §

(1)bekezdése alapján kötelezte a vádlottat a kirendelt védelmével a másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség viselésére. Az ítélet elleni fellebbezés lehetőségét a Be.

1. §-a zárja ki. Szeged,
2. október
3. Gyurisné dr.Komlóssy Éva sk. Dr.Katona Tibor sk..Mezőlaki Erik sk. a tanács elnöke a tanács tagja, előadó a tanács tagja A Szegedi Ítélőtábla Bf.II.228/2010/
4. számú ítélete és a Csongrád Megyei Bíróság 1.B.394/2009/
5. számú ítéletének a jelen ítélettel meg nem változtatott része a mai napon jogerős és végrehajtható. Szeged,
6. október
7. Gyurisné dr.Komlóssy Éva sk. a tanács elnöke