Pf.21630/2006/4 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)-

(3)bekezdéseibe ütközik és semmis, ha pedig a szerződés érvényes, akkor joghatás kiváltására alkalmatlan a szerződés 2.

1. pontjában jelzett kiegészítő szerződés létrejöttének hiányában, és mert a felperes a szerződés 2.
2. pontjában írt mellékleteket nem csatolta. A felperest sem kár, sem vagyoni hátrány nem érte, és az Áht. hatálya alá tartozó szervezetként jóhiszeműsége sem állapítható meg, így a másodlagosan megjelölt jogcím alapján sem teljesíthető a kereset. Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 2.000.000 Ft perköltséget. Megállapította, hogy a feljegyzett kereseti illetéket az állam viseli. Ítéletének indokolásában a kereset elsődleges jogcímével összefüggésben idézte a Ptk.
3. §

(1)bekezdését, 200. §

(1)-

(2)bekezdését és 234. §

(1)bekezdését, valamint az államháztartásról szóló

1. évi XXXVIII. törvény (Áht.)
2. §

(1)-

(3)bekezdéseit. Rámutatott arra, hogy az alperesi védekezésre figyelemmel az Áht. idézett rendelkezései alapján a felperest terhelte annak perbeli bizonyítása, hogy a

1. november 8-án aláírt szerződés érvényesen létrejött. A lefolytatott bizonyítás során tanúként meghallgatott polgármester, helyettes államtitkár, miniszter, jogtanácsos és közgazdasági főosztályvezető vallomása, valamint a becsatolt okiratok alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy az alperesi tagadással szemben a felperes nem bizonyította, hogy a szerződés pénzügyi ellenjegyzés hiányában érvényesen létrejött volna. Miután a szerződésben pénzügyi ellenjegyzés tartalmú nyilatkozat nem szerepel, és a meghallgatott tanúk egyike sem tudott nyilatkozni arra, hogy a szerződés aláírását megelőzően a pénzügyi kötelezettségvállalás tekintetében a szerződésben vállalt támogatás vizsgálatára és kötelezettségvállalásra sor került volna, ráadásul ez a szerződés szövegéből, tartalmából sem állapítható meg, sőt, a szerződés 2.
2. pontja ezzel éppen ellentétes, ezért az alperes érvénytelenségi kifogását alaposnak ítélte. A kereset másodlagos jogcímét vizsgálva kifejtette, hogy a Ptk.
3. §-a szerinti ún. utaló magatartás nem delictualis felelősségi, hanem szubszidiárius tényállás. Ezért a Ptk. előbbi §-a alapján csak akkor lehet igényt érvényesíteni, ha a felek között nem jött létre polgári jogi szerződés. Az érvénytelen szerződés jogkövetkezményeinek rendezésénél nem a Ptk.
4. §-át, hanem a
5. § rendelkezéseit lehet csak alkalmazni, és minthogy a perbeli esetben a felperes és az alperesi jogelőd az Áht.
6. §-ába ütköző érvénytelen szerződést kötött, a Ptk.
7. §-a szerinti szubszidiárius tényállás már eleve nem alkalmazható, és ezért a keresetet ezen a jogcímen is elutasította. A perköltségről a Pp.
8. §

(1)bekezdése, míg az illetékről a 6/

1. (VI. 26.) IM rendelet
2. §-a szerint rendelkezett. Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, és kérte, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva adjon helyt kereseti kérelmének. Álláspontja szerint tévesen minősítette az elsőfokú bíróság érvénytelennek a szerződést, az államháztartásról szóló
3. évi XXXVIII. törvény és a 271/
4. (XII. 30.) Korm. rendelet pénzügyi ellenjegyzésre vonatkozó rendelkezései ugyanis a költségvetési szervek gazdálkodásával összefüggő felelősségi rendszert szabályozzák, nem pedig a költségvetési szervek által kötött szerződések érvényességét. A pénzügyi ellenjegyzés nem egy kvázi együttes cégjegyzési jogot jelent, hanem csak annyit, hogy a kötelezettségvállalásban szereplő összeg rendelkezésre áll a költségvetésben, ezzel összefüggésben a Ptk.
5. §

(1)bekezdése pedig kifejezetten akként rendelkezik, hogy a költségvetési szervet a költségvetését meghaladó mértékben is terheli az a kötelezettségvállalás, amelyet jóhiszemű személyek irányában vállalt. A Legfelsőbb Bíróság BH

2. számú eseti döntésében a felperesi állásponttal egyezően rögzítette, hogy a pénzügyi ellenjegyzés nem alaki érvényességi feltétele a költségvetési szerv által kötött szerződésnek, illetve a költségvetési szerv kötelezettségvállalásának, és ezzel azonosan érvelt a BH
4. számú eseti döntésben is. Az alperes ezzel kapcsolatos álláspontja azért sem lehet alapos, mert a perben egyetlen alkalommal sem tudta pontosan megjelölni, hogy kinek kellett volna ellenjegyeznie a szerződést. Ezt egyébként az alperes és az elsőfokú bíróság által felhívott jogszabályok egyike sem jelöli meg, ráadásul az alperes által hivatkozott és csatolt kötelezettségvállalási szabályzat csak
5. január 1-től volt érvényes, vagyis az alperes nem tudott a szerződéskötés időpontjában hatályos szabályzatot bemutatni. A pénzügyi ellenjegyzés módjára a tanúként meghallgatott akkori miniszter, továbbá jogtanácsos és közgazdasági főosztályvezető is részletesen nyilatkozott, minden alapot nélkülöz tehát az az alperesi védekezés, hogy a szerződés pénzügyi ellenjegyzésére azért nem került sor, mert ez az okiraton nem szerepel. A peradatok bizonyítják, hogy jelen esetben a pénzügyi ellenjegyzés az ún. kötelezettségvállalási betétív kiállításával megtörtént, a volt miniszter tanúvallomása ezt egyértelműen alátámasztja. Ezt a vallomást azonban az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe, és az általa elfogadott tényállást kizárólag a közgazdasági főosztályvezető tanúvallomásának egy kiragadott mondatára alapította, nem tulajdonítva jelentőséget annak, hogy a tanú nyilatkozata nem a konkrét szerződésre vonatkozott, csak általánosságban adta elő, hogy a perbelivel azonos típusú szerződések még nem kerültek az általa irányított osztályra. A tanúnak az ügyről egyébként azért sem lehettek részletesen ismeretei, mert a miniszter által aláírt szerződéseket még a 2002-es szabályzat szerint sem neki, hanem a közigazgatási államtitkárnak kellett ellenjegyeznie. A tanú ítéletben kiragadott nyilatkozata ráadásul szöges ellentétben áll vallomásának egyéb részleteivel, hiszen kifejezetten úgy nyilatkozott, hogy a kötelezettségvállalás tényének mindig a szerződés aláírását megelőzően kellett bekerülnie a kötelezettségvállalást tartalmazó könyvbe, és biztosan állította azt is, hogy ennek megtörténte nélkül nem kötöttek, írtak alá szerződést. Az elsőfokú bíróság a Ptk.
6. §-át azért nem tartotta alkalmazhatónak, mert a felek között létrejött egy érvénytelen szerződés. Ez az értelmezés azonban a hivatkozott rendelkezés alkalmazhatóságának és a kártérítés általános szabályainak indokolatlan szűkítését jelentené, az érvényesen létre nem jött szerződés ugyanis nem minősül olyan szerződéses kapcsolatnak, amely a Ptk.
7. § alkalmazását eleve kizárná. Az alperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Hangsúlyozta, hogy megfogalmazásából következően az Áht.
8. §

(2)bekezdése egyértelműen olyan jogszabályi rendelkezés, amelynek megsértése a Ptk. 200. §

(2)bekezdése szerinti érvénytelenséget vonja maga után. Az elsőfokú ítélet nem ellentétes a fellebbezésben is hivatkozott legfelsőbb bírósági határozatokkal, az elsőként említett határozat indokolásából ugyanis kifejezetten azt a következtetést lehet levonni, hogy a jelen peres eljárásban az Áht. rendelkezéseit kell alkalmazni. A felperesi állítással ellentétben a pénzügyi ellenjegyzést végző konkrét személyre a meghallgatott tanúk nyilatkozatot tettek, és ennek megfelelően a perbeli kötelezettségvállalás pénzügyi ellenjegyzésére az akkori közigazgatási államtitkár lett volna jogosult. Tanúkénti meghallgatását azonban a felperes nem indítványozta, helyesen értékelte tehát az elsőfokú bíróság, hogy a bizonyítási teherből fakadó kötelezettségének a felperes nem tett eleget. Nem vitás, hogy a pénzügyi ellenjegyzésre a kötelezettségvállalási betétív aláírásával is sor kerülhetett volna, a perbeli szerződés esetében ilyen ívet mégsem állítottak ki, ennek hiányára a közgazdasági főosztályvezető tanú egyértelműen nyilatkozott. Hangsúlyozta, hogy a 2002 tavaszán szabályos pályázati elbírálást követően 30.000.000 Ft támogatási összegre kötött megállapodás lényegében kiegészíti, kiváltja a perbeli szerződést. Ezt igazolja az is, hogy az ekkor benyújtott pályázati dokumentációban, illetve a szerződés megkötésekor sem jelentette be a felperes a 60.000.000 Ft-os támogatást, ráadásul az ekkor kötött támogatási szerződésben úgy erősítette meg a projekt finanszírozásának kereteit, hogy abban a perbeli támogatás összege nem szerepelt. Megismételte, hogy a felperes a perbeli szerződés 2.1. pontjában írt mellékleteket a mai napig nem csatolta, holott ezek a szerződés 3.2. pontja szerint a támogatás átutalásának feltételét képezték volna. A biztatási kárral kapcsolatos ítéleti okfejtés helyes, a teljesség kedvéért azonban megjegyezte, hogy a felperesnek semmiféle vagyoni hátránya nincs, a beruházással érintett létesítmény ugyanis a tulajdonát képezi, a befektetett anyagi erő tehát a létesítmény értékének formájában rendelkezésére áll. Az elsőfokú bíróság ítéletének nem volt a Pp. 228. §

(4)bekezdése szerint fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett rendelkezése, ezért az ítéletet a másodfokú bíróság egészében bírálta felül. A fellebbezés nem alapos. Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemi döntésével a következő indokok miatt értett egyet: A

1. november 8-án kötött támogatási szerződésnek az volt a tárgya, hogy az alperes jogelődje költségvetési szervként támogatást nyújtott műanyag borítású atlétikai pálya építéséhez a szintén költségvetési szerv felperesnek. Minthogy a felek szerződését a Ptk. nem nevesíti, az államháztartás működési rendjéről szóló 217/
2. (XII. 30.) Korm. rendelet azonban ezt a szerződést megkötésének rendjére és tartalmára is kiterjedően részletesen szabályozza, a szerződésre utóbbi jogszabály speciális rendelkezései az irányadók, ahogyan arra egyébként szerződésükben a felek maguk is utaltak. A kormányrendeletnek az azonos támogatási célt szolgáló fejezeti kezelésű előirányzatokról és az elkülönített állami pénzalapok pénzeszközei felhasználásának speciális szabályairól szóló VIII. fejezetének 87-
3. §-ai a támogatási szerződés megkötésének szabályait rögzítik. A
4. §

(1)bekezdése ezen belül kifejezetten azt tartalmazza, hogy a támogatási igény, pályázat elfogadása esetén a döntéshozó, illetve a szerződéskötésre feljogosított szervezet a támogatási döntésben szerepelő, a 83. §

(2)bekezdésében, a 84. §

(1)bekezdés d) pontjában és a 88-

1. §-ban, valamint a 89/A. §-ban foglaltaknak megfelelő feltételekkel köt támogatási szerződést a kedvezményezettel. E § értelmében tehát a szerződéskötésre minden esetben a támogatási döntés meghozatala után és a támogatási döntés jogszabályoknak is megfelelő keretei között kerülhet sor. A támogatásról szóló döntés szabályait a rendelet a pályázatok elbírálásának szabályai között helyezte el, és a
2. §

(9)bekezdése ezzel összefüggésben külön rögzítette, hogy a támogatásról szóló döntés e rendelet alkalmazásában kötelezettségvállalásnak minősül. Ezeknek a szabályoknak az egybevetéséből következik, hogy a költségvetési előirányzatokból nyújtott támogatásra csak a kötelezettségvállalásnak minősülő támogatói döntés alapján és tartalmának megfelelően lehet szerződést kötni. A költségvetési szerv kötelezettségvállalását az államháztartásról szóló 1990. évi XXXVIII. törvény 98. §

(1)bekezdése akként szabályozza, hogy a költségvetési szerv feladatainak ellátását (végrehajtását) szolgáló, a kiadási előirányzatokat terhelő fizetési vagy más teljesítési kötelezettség vállalása (a továbbiakban kötelezettségvállalás) vagy ilyen követelés (bevételi előirányzat teljesítése érdekében történő) előírása - a törvényben meghatározott kivétellel - a költségvetési szerv vezetőjének vagy az általa megbízott személynek a hatáskörébe tartozik. A

(2)bekezdés ehhez azt is hozzáfűzi, hogy a kötelezettségvállalás - a törvényben meghatározott kivétellel - a gazdasági vezetőnek vagy az általa kijelölt személynek az ellenjegyzése után és csak írásban történhet. A kormányrendelet kötelezettségvállalásról, utalványozásról és érvényesítésről szóló XII. fejezetének 134. §

(1)-

(2)bekezdése - néhány további részletszabállyal kiegészítve - ugyanezt a törvényi előírást ismétli meg, e §

(6)bekezdésében pedig az ellenjegyzéssel összefüggésben azt is előírja, hogy az ellenjegyzésre jogosultnak a kötelezettségvállalást jelentő okmányt, ha nem ért vele egyet, akkor kell ellenjegyeznie, ha erre a kötelezettségvállaló írásban utasítja. A 134. §

(7)bekezdése további szabályként rögzíti, hogy ha a költségvetési szervhez kincstári, illetve önkormányzati biztost jelöltek ki, akkor a kötelezettségvállalás - a kötelezettségvállaló és annak ellenjegyzésére jogosult személy aláírása mellett - a kincstári illetve önkormányzati biztos külön írásbeli ellenjegyzése mellett érvényes. Az idézett szabályokból következik, hogy a kötelezettségvállalás csak írásban és a kötelezettségvállalást jelentő okmány ellenjegyzése után lehetséges, a kötelezettségvállaló és az ellenjegyzésre jogosult aláírása pedig - a jogszabály szóhasználata szerint - a kötelezettségvállalás érvényességének elengedhetetlen kelléke. A perben meghallgatott volt miniszter tanúvallomásában előadta, hogy a pályázaton kívül nyújtott támogatásról közjogi értelemben ő hozott döntést, a minisztériumi aktából azonban ő csak a szerződést látta, és azt is írta alá (21. jegyzőkönyv 13. oldal utolsó sor, 14. oldal első sor és 6. bekezdés). Tanúvallomása szerint tehát a kötelezettségvállalást jelentő támogatói döntés jelen esetben a szerződés volt, következésképpen ennek a kötelezettségvállalásnak az érvényességéhez az is kellett, hogy ezt az okiratot a jogszabály szerint ellenjegyzésre jogosult személy is aláírja. A szerződésen azonban a volt miniszter aláírása mellett semmilyen ellenjegyzésként szereplő aláírás nincs. Minthogy a kormányrendelet már idézett 134. §

(6)bekezdése nem csupán arról szól, hogy az ellenjegyzésre jogosult ellenvéleményekor milyen esetben köteles az ellenjegyzésre, hanem azt is egyértelműen rögzíti, hogy az ellenjegyzésnek mindenkor a kötelezettségvállaló okmányon kell szerepelnie, a perbeli szerződést tartalmazó és egyben kötelezettségvállalást jelentő okirat ellenjegyzése hiányában a kötelezettségvállalás nem jött létre, és ebből a szempontból közömbös, hogy az ellenjegyzésre jogosult esetleg más okiratot írt alá ellenjegyzés formájában. Ráadásul a jogszabály azt is tartalmazza, hogy a kötelezettségvállalás csak az ellenjegyzés után történhet meg, így a perbeli kötelezettségvállalás létrejöttét már az is kizárta, hogy a miniszter a szerződés aláírásával még az ellenjegyzés előtt hozta meg a kötelezettségvállalást jelentő döntését. A másodfokú bíróság kiemeli azt is, hogy a kormányrendelet 87. §

(1)bekezdése értelmében a támogatási szerződésnek minden esetben elengedhetetlen tartalmi kelléke a kedvezményezett 83. §

(2)bekezdése és 84. §

(1)bekezdés d) pontja szerinti nyilatkozata, a 87. §

(2)bekezdése alapján pedig a szerződéskötés feltétele az

1. a)és
2. c)pontokban meghatározott igazolások csatolása. Ugyanakkor a szerződés 2.1. pontja a felperes által átadott iratként csak a szakmai leírást és költségvetést tartalmazó dokumentációt említi, habár a szerződés 3.2. pontja még ezeknek az okiratoknak az átadását is kétségessé teszi, amikor a támogatás átutalásának feltételeként szabja meg ezeknek a mellékleteknek a csatolását. A szerződés utóbbi pontja emellett az 5. pontban jelzett igazolások előzetes bemutatását is megköveteli a támogatás átutalásához, az 5. pontban írtak szerint pedig a kedvezményezettnek legkésőbb a szerződés aláírását követő 45 napon belül kellett igazolnia, hogy nincs lejárt köztartozása. A felperes tehát még a szerződéskötéskor sem csatolta a rendelet 83. §

(2)bekezdésében és 84. §

(1)bekezdés d) pontjában, illetve a 87. §

(2)bekezdésében meghatározott azon nyilatkozatokat és igazolásokat, amelyeket már a támogatási igénye előterjesztésekor át kellett volna adnia, és amely okiratok egyrészt a támogatási döntés (kötelezettségvállalás), majd az ennek alapján kötendő támogatási szerződés kötelező tartalmát, illetve a szerződéskötés jogszabályi feltételét képezték volna. A kifejtettekből következik, hogy a perbeli támogatási szerződés az alperesi jogelőd kötelezettségvállalása és a szerződés kötelező tartalmát képező nyilatkozatok csatolása hiányában a támogatási szerződés megkötésére irányadó kormányrendelet szabályai szerint - pusztán a szerződésnek nevezett okirat aláírásával - nem jött létre, és ezért alaptalan a felperes elsődleges kereseti kérelme. A kereset másodlagos jogcímével összefüggésben a másodfokú bíróság azt emeli ki, hogy a felperes a perben nemhogy nem bizonyított, de meg sem jelölt olyan tényeket, amelyek a biztatási kár címén támasztott igény sikeres érvényesítéséhez szükségesek. Nincs ugyanis olyan szándékos alperesi magatartás, amely a szintén költségvetési szervnek minősülő, az ezekre a szervekre irányadó szabályokat ismerő és egyben alkalmazó felperest jóhiszeműként és alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt a keresetben megjelölt és a támogatási szerződésben meghatározott összeggel azonos, a Ptk. 355. §

(4)bekezdése szerinti kárfajták bármelyikének megfelelő károsodás érte, mégpedig önhibáján kívül. Helyesen döntött ezért az elsőfokú bíróság, amikor a felperesnek ezt a keresetét is elutasította. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a Pp. 253. §

(2)bekezdésének alkalmazásával helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. A felperes fellebbezése nem volt eredményes, ezért a Pp. 78. §

(1)bekezdése folytán köteles megfizetni az alperes jogi képviseletével felmerült és az elsőfokú ítéletben javára megállapított perköltség felével azonos, áfával növelt összegű ügyvédi munkadíjból álló másodfokú perköltséget. A felperes illetékmentessége miatt le nem rótt fellebbezési eljárási illeték viseléséről a másodfokú bíróság a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a szerint rendelkezett. Budapest, 2007. január 30. Dr. Tölg-Molnár László s.k. a tanács elnöke Dr. Hőbl Katalin s.k. előadó bíró A kiadmány hiteléül: . Madarász Anna s.k. bíró