Pf.20627/2010/7 – Debreceni Ítélőtábla

DEBRECENI ÍTÉLŐTÁBLA Pf. III. 20.627/2010/

1. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A Debreceni Ítélőtábla a Bákonyi Ügyvédi Iroda (ügyvédi iroda címe, ügyintéző: Dr. Bákonyi László ügyvéd) által képviselt felperes neve (felperes címe) felperesnek-, a Dr. Balogh Ügyvédi Iroda (ügyvédi iroda címe, ügyintéző: Dr. Balogh Lajos ügyvéd) által képviselt alperes neve (alperes címe) alperes ellen kölcsön és élettársi közös vagyon megosztása iránt indított perében, a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság
2. július
3. napján meghozott, 14.P.21.657/2008/
4. számú ítélete ellen az alperes részéről
5. sorszám alatt előterjesztett, és
6. sorszám alatt kiegészített fellebbezés alapján lefolytatott másodfokú eljárásban - a
7. április
8. napján megtartott nyilvános fellebbezési tárgyaláson meghozta a következő ítéletet: Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érinti, a fellebbezett rendelkezéseit pedig helybenhagyja. Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 125 000 (Egyszázhuszonötezer) Ft másodfokú perköltséget. Ez ellen az ítélet ellen nincs helye fellebbezésnek. Indokolás: A felperes és az alperes
9. szeptembertől
10. augusztus
11. napjáig élettársi kapcsolatban éltek a felperes ... szám alatti ingatlanában. A felperes
12. február
13. napján értékesítette a kizárólagos tulajdonát képező ...-i .... hrsz. alatti „beépítetlen terület" megnevezésű ingatlanát 33 500 000 Ft vételárért. A vételárat a vevő 3 részletben fizette meg, a szerződés aláírásakor 5 000 000 Ft-ot készpénzben,
14. június
15. napján 1 000 000 Ft-ot ugyancsak készpénzben, és
16. július
17. napján 27 500 000 Ft-ot a felperes számlájára utalással. A felperes
18. március
19. napján 2 000 000 Ft,
20. július
21. napján 4 000 000 Ft összegű kölcsönt nyújtott alperes részére, amelyekről írásbeli kölcsönszerződés született. A fizetési határidő az első kölcsön tekintetében
22. április
23. napja, a második tekintetében pedig
24. augusztus
25. napja volt. Az alperes azonban a felperes többszöri felszólításai ellenére a tartozását nem egyenlítette ki. A peres felek az élettársi vagyonközösségük alatt a korábban szerzett különvagyonaikat megtartották, és közös vagyonként 399 000 Ft értékű berendezési tárgyakat szereztek, amelyek a felperesnél találhatóak. A felperes a fizetési meghagyásos eljárásból alperesi ellentmondás folytán perré alakult ügyben kölcsön jogcímén 6 000 000 Ft tőkeösszeg, melyből 2 000 000 Ft után
26. április
27. napjától, 4 000 000 Ft után
28. augusztus
29. napjától a kifizetés napjáig járó kamatának valamint perköltségének a megtérítésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes ugyan 3 000 000 Ft erejéig a kölcsönösszeg átadását nem vitatta, azonban az élettársi kapcsolatukra tekintettel teljes körű elszámolásra tartott igényt. Ezért viszontkeresetet terjesztett elő az élettársi közös vagyonuk ( ideértve az általa felvett, de közös adósságnak minősülő tartozásokat is) megosztása iránt, amelynek alapján számítása szerint - a felperes köteles részére 2 974 500 Ft megfizetésére, és ezt beszámítva a felperes által átadott 3 000 000 Ft kölcsönösszegbe, 25 500 Ft összegig ismerte el a felperes kereseti kérelmét. Az elsőfokú bíróság a
30. július
31. napján meghozott
32. sorszámú ítéletével a felperes keresetét teljes egészében, az alperes viszontkeresetét csak kismértékben találta alaposnak. Megállapította, hogy a felek egyezően nyilatkoztak az élettársi kapcsolat idejére és a közreműködés arányának 50-50%-os mértékére vonatkozóan. Az sem volt vitás közöttük, hogy 399 000 Ft értékben közös vagyoni ingóságokat szereztek, amelyek a felperesnél maradtak. A peres felek bruttó közös vagyona 399 000 Ft összegben került a vagyonmérlegben feltüntetésre, így az egy főre eső jutó 199 500 Ft, ezért mivel az alperes a közösen szerzett ingók kiadására nem tartott igényt az elsőfokú bíróság felperest az alperes javára kötelezte 199 500 Ft megfizetésére élettársi közös vagyon megosztása jogcímén. Az elsőfokú bíróság az alperes által a vagyonmérlegbe beállítani kívánt kölcsönökkel összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy az alperes a bizonyítási kötelezettségéről és a bizonyítási teherről szóló tájékoztatása ellenére nem tudta igazolni, hogy az általa kért kölcsönök közös célra kerültek felhasználásra, a közös életvitel körében. Nem fogadta el az elsőfokú bíróság azt az alperesi hivatkozást sem, hogy az életközösség fennállása alatt a magánszemélyektől a kölcsönök felvétele azért történt, hogy a felperes korábbi életszínvonalát szinten tudják tartani, mert egyébként a havi bevételeik nem fedezték volna a kiadásaikat. Az alperes által a felperestől felvett 6 000 000 Ft-tal összefüggésben azonban az elsőfokú bíróság a kölcsön tényét megállapította. A 2 000 000 Ft összegű kölcsön tekintetében az alperes által aláírt elismervény ugyanis azt tartalmazta, hogy „a kölcsönadás baráti segítség, amelyet kölcsönkérő saját célú használatra vesz át", és az alperes bírói felhívás ellenére sem tudta igazolni, hogy konkrétan mire történt a kölcsönösszeg felhasználása. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján az alperes által elismert 1 000 000 Ft átadásán túlmenően megállapította, hogy további 1 000 000 Ft is átadásra került számára. Rámutatott, hogy a felperes az ingatlanának értékesítésekor a
33. február
34. napján kézhez vett első 5 000 000 Ft-os vételárrészből másnap 2 000 000 Ft-ot lekötött. A fennmaradó összegből
35. április 28-án kifizetett 1 000 000 Ft-ot Sz.O. sógora részére, még az életközösség kezdete előtti külön adósságára, valamint G.Zs. volt férje számára a korábbi tartozásából 500 000 Ft-ot törlesztett.
36. március
37. napján jutott hozzá a második vételárrészletként az 1 000 000 Ft-hoz, és azt kiegészítve további 1 000 000 Fttal, került átadásra az alperes részére a 2 000 000 Ft. A felek a 4 000 000 Ft-os alperesi kölcsönnel összefüggésben egyezően adták elő, hogy bár a kölcsönszerződés
38. július
39. napján kelt, de pénzátadásra másnap, július
40. napján került sor. Az alperes állítása szerint az írásbeli kölcsönszerződésben foglaltaktól eltérően csupán 2 000 000 Ft került átadásra a pénzintézet előtt a személygépkocsiban. Az elsőfokú bíróság azonban arra a megállapításra jutott, hogy a felperes 4 000 000 Ft-ot adott át az alperes részére, ezt igazolja az okiraton kívül az Erste Bank folyószámla kivonata is, mely szerint a felperes ezt az összeget készpénz felvét formájában vette le a számlájáról. Az alperes ezekkel a bizonyítékokkal szemben nem tudta igazolni, hogy a felperes csak 2 000 000 Ft-ot adott át részére. A Nné E.É-tól felvett alperesi kölcsönből 2 000 000 Ft visszafizetésre került ebből az összegből, ez azonban önmagában az alperesi előadást nem bizonyítja. A felperes az eljárás során mindvégig tagadta, hogy az alperes által felvett magánkölcsönökről tudomással bírt volna. Az elsőfokú bíróság nem fogadta el azt az alperesi hivatkozást sem, hogy a közös élet mindennapi fedezése céljából kért magánszemélyektől kölcsönöket, mert a felperes igazolta, hogy nemcsak a munkabérével, a gyermektartásdíjjal, a családi pótlék összegével rendelkezett, hanem ezen felül készpénztartaléka is volt. Az alperes mindemellett arra is hivatkozott, hogy nem tudja pontosan melyik kölcsönből kinek adta meg a tartozását, a pénzeket „összetette", nem tartotta nyilván, hogy melyik az élettársa pénze, vagy a kölcsönkért pénz. Mérlegszerű kimutatást, hogy melyik kölcsön illetve a vagyonközösségükbe befolyt összeg pontosan mire került felhasználásra nem tudott készíteni. Állította, hogy havi rendszerességgel a rezsiköltségbe is teljesített, ennek tényét azonban az elsőfokú bíróság nem tudta megállapítani, mert az alperes a bizonyítékait erre vonatkozóan nem terjesztette elő és azt a felperes volt férjének - a felperes bevételeivel és kiadásaival összefüggésben tett - tanúkénti nyilatkozata sem támasztotta alá. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság kötelezte alperest a felperes javára a 6 000 000 Ft kölcsön és annak kamatai megfizetésére, illetve az élettársi vagyonközösség címen alperesnek járó 199 500 Ft összeg megtérítésére a felperest, továbbá marasztalta az alperest a felperes perköltségében. Az ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben a sérelmezett határozat megváltoztatását, és a felperes keresetének elutasítását kérte. Hivatkozott egyrészt arra, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg az általa elismert 3 000 000 Ft-tal szemben a felperes részéről 6 000 000 Ft kölcsön nyújtását, másrészt indokolatlanul nem fogadta el azt az érvelését, hogy azért kellett kölcsön kérnie, hogy a mindennapi közös életük költségeit fedezze, minthogy ez nem külön, hanem közös adósságnak számítana. A felperes által kölcsönadott 6 000 000 Ft-tal összefüggésben állította, hogy az általa kölcsönként elismert 1 000 000 Ft-ot a felperes egyetlen fillérrel sem tudta megpótolni, mert a vételárrészletet a saját adósságainak törlesztésére használta fel. Ennek a ténynek bizonyítékát abban látta, hogy ha nem 3 000 000 Ft lett volna a felperes tartozása, hanem kevesebb, akkor nem 2 000 000 Ft-ot kötött volna le, hanem többet, ugyanis semmilyen ésszerű magyarázat nem található arra, hogy a felperes - a sógora és volt férje részére történt kifizetéseket követően - egyébként miért tartott volna magánál 1 500 000 Ft-ot. Álláspontja szerint a maradék 1 500 000 Ft-ból a felperesnek 300 000 Ft-ot meg kellett fizetnie az édesanyja haszonélvezeti joga ellenértékeként, 700 000 Ft-ot az ingatlanügynöke részére, 500 000 Ft-ot pedig az adásvételi szerződést készítő ügyvédnek munkadíj címén, valamint az utcanyitás kapcsán is folyamatosan fizetési kötelezettsége állt fenn, ez utóbbi tényt Sz.O. tanú igazolta is. Mindezekből álláspontja szerint az a következtetés vonható le, hogy a felperes a fennmaradó 3 000 000 Ft-ot elköltötte, így csak az elismert 1 000 000 Ft-ot állapítható meg kölcsönadott összegként. Állította azt is, hogy Sz.O. és G.Zs. tanúk nem az igazat mondták, de ennek ellenkezőjét „a dolog jellegéből fogva" nem tudja bizonyítani. A
41. július
42. napján átadott pénzösszeggel összefüggésben az alperes rámutatott, hogy nem őt, hanem a felperest terhelte volna a bizonyítási kötelezettség, hogy 4 000 000 Ft került átadásra. Hivatkozott arra, hogy a csatolt okirat bizonyítékként nem vehető figyelembe, mert a felek egyezően állították, hogy az okirat a dátumát megelőző napon készült, és bár lehet, hogy 4 000 000 Ft átadása volt eredetileg a felperes szándéka, de másnap meggondolva magát csak 2 000 000 Ft összeget adott át részére. Azzal is érvelt, hogy letagadhatta volna a 2 000 000 Ft átadását is, de jóhiszeműen a ténylegesen átadott összeget elismerte. Azt nem vitatta, hogy 4 000 000 Ft került a bankból kivételre a felperes részéről, de ez önmagában - az okirat eltérő dátumozására tekintettel - nem bizonyítja azt a tényt, hogy az teljes egészében átadásra került számára. Ezért álláspontja szerint az általa elismert 2 000 000 Ft-on túlmenően a felperes nem tudta igazolni további összeg átadását. Hangsúlyozta, hogy a 2 000 000 Ft átadását igazolja közvetve Nné E.É. tanú vallomása is, mert részére is csak ez az összeg került megfizetésre. Az általa kölcsönkért pénzösszegek közös adóssági minősítésével összefüggésben előadta, hogy „teljesen életszerűtlen, hogy a bíróság azt kívánta, hogy az alperes tételesen bizonyítsa mennyit fizetett rezsiköltségre, tankolásra, élelemre, nyaralásra. Nem várható el egy élettársi kapcsolatban élő féltől, hogy a mindennapi kiadásokról tételes könyvelést vezessen, ezt sem ilyen kapcsolatban, sem más esetben nem teszik meg a felek". Állította, az nem vitatható tény, hogy a feleknek nem volt annyi jövedelme, hogy a költségeiket fedezni tudják, mert az eljárásban kihallgatott tanúk (főként Nné E.É.) előadták, hogy meglehetősen nagylábon éltek, sokat költöttek, ez a körülmény is igazolja, hogy a közös élet fenntartására kérte a pénzt. Azt is sérelmezte, hogy a felperes tagadta a kölcsönökről való tudomásszerzését, álláspontja szerint az együttélés kapcsán tudnia kellett arról, hogy az alperesnek nincs olyan jövedelme, amely fedezné ezeket a kiadásokat. Azt az ítéleti megállapítást is kifogásolta, hogy a felperesnek lett volna készpénz tartaléka. Állítása szerint az ingatlan vételárelőlegeként felvett összeget a tartozásai visszafizetésére használta fel, így a munkabér, tartásdíj, és a családi pótlék nem volt elegendő egy felnőtt és gyermek tartására úgy, hogy emellett két másik gyermek látogatott folyamatosan haza, és a mindennapi kiadásokon kívül hétvégén a kirándulást, a nyaralást, az autófenntartást, és egy esküvő megtartását is finanszírozni kellett. A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását és az alperes perköltségében való marasztalását kérte. Az elsőfokú eljárásban előadottakkal egyezően arra hivatkozott, hogy az 5 000 000 Ft vételárrészből 900 000 Ft-ja maradt, így módja volt arra, hogy az alperesnek 2 000 000 Ftot adjon kölcsön. Levezette, hogy az 5 000 000 Ft-ból 1 000 000 Ft-ot adott meg volt sógorának, Sz.O.-nek, 300 000 Ft volt az ingatlanügynök részére a közvetítői jutalék, 300 000 Ft a haszonélvezeti jog ellenértéke, illetve 500 000 Ft G.Zs. volt férje részére a törlesztés. Ezeket a tényeket álláspontja szerint a kihallgatott tanúk vallomásai is alátámasztották. Kifogásolta, hogy ha az alperes álláspontja szerint az ügynöki díj 700 000 Ft volt, és az ingatlanügynök a kevesebb összegről szóló számla kiállításával megsértette a számvitelről és az áfa-ról szóló törvényeket, illetve ha a tanúk hazudtak, akkor miért nem tett ezek miatt büntetőfeljelentést. Újra előadta, hogy a szerződéskötésben közreműködő ügyvédnek - baráti kapcsolatukra tekintettel - nem kellett pénzt fizetnie, illetve az utcanyitás kapcsán a 300 000 Ft-on kívül, amelyet egy életbiztosításból fedezett, nem kellett más kiadást teljesítenie. A 4 000 000 Ft összegű kölcsönnel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy azért került sor a szerződéskötés másnapján a pénz kivételére, mert az összeget a bank csak előzetes bejelentés útján tudta kiadni, de a felek a szerződésben meghatározott dátumot már nem javították ki. Álláspontja szerint az alperes által előadottak nem teszik kétségessé, hogy nem a kölcsönszerződésben megjelölt összeg került átadásra, mert az alperes sem a szerződés módosításának kezdeményezését, sem azt nem bizonyította, hogy a követelt összeggel nem tartozik. Megalapozatlannak találta azt az alperesi állítást is, hogy a felek jövedelme nem volt elég a mindennapi élet költségeinek fedezéséhez, hiszen a rendszeres jövedelmén kívül
43. évben egyszeri 221 861 Ft összegű életbiztosítást kapott, illetve a sógorától és volt férjétől összesen 3 500 000 Ft összegű kölcsönben részesült, amiből fedezhette a kiadásait. Az alperesnek viszont egyedüli bevétele a havi 27 000 Ft volt, és ebből részint a korábbi kölcsönei visszafizetését, részint a Nemzetőr utcai ingatlan fenntartási költségét, a saját megélhetési költségét, sőt a lánya illetve a felesége rendszeres segítését is meg kellett oldania, ezért volt szüksége a kért kölcsönökre. A peres felek nem nyújtottak be fellebbezést az elsőfokú ítéletnek az élettársi vagyonközösséget megosztó rendelkezése körében a felperest az alperes javára marasztaló 199 500 Ft-ra vonatkozó rendelkezése ellen, ezért az a Pp.
44. §