Pf.20849/2022/2 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdése által definiált büntetés-végrehajtási jogviszony alanyai az alperes, a végrehajtásért felelős szerv és a felperes, a fogvatartott. A Polgári Törvénykönyvről szóló

1. évi IV. törvény (Ptk.)
2. §-ában rögzített emberi méltóság sérthetetlen, korlátozhatatlan, annak lényeges tartalma érinthetetlen, az egyéb alapvető jogok, illetve személyiségi jogok a szabadságvesztés végrehajtása során a törvényben meghatározott korlátozásokkal érvényesülnek, azok a büntetés-végrehajtás rendjével összhangban gyakorolhatók. Jogszabályi rendelkezések megsértése nem feltétlenül valósít meg személyiségi jogi jogsértést, a fogvatartás összes körülményének figyelembevételével dönthető el, hogy az alperes aránytalan jogkorlátozással, az adott cél eléréséhez szükségesnél súlyosabb eszközök alkalmazásával hajtotta-e végre a felperes büntetését, vele szemben megalázó, embertelen bánásmódot alkalmazott-e. A 6/
3. (XII. 12.) IM rendelet
4. §-a szerint a zárkában lehetőség szerint önálló szellőzésű wc-t kell létesíteni, a
5. §

(1)bekezdésének megfelelően pedig az elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg 6 m3 légtér és lehetőség szerint 3 m2 mozgástér jusson. A

(2)bekezdés alapján a mozgástér meghatározása szempontjából a zárka alapterületéből az azt csökkentő berendezési és felszerelési tárgyak által elfoglalt területet figyelmen kívül kell hagyni. A

1. január
2. napjától hatályos 16/
3. (XII. 19.) IM rendelet
4. §-a akként rendelkezik, hogy a zárkában elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre 6 m3 légtér és közösen elhelyezett elítéltek esetén személyenként legalább 4 m2 élettér jusson, a

(2)bekezdés szerint az élettér kiszámításakor a zárka alapterületéből az illemhely és a mosdó által elfoglalt területet – függetlenül attól, hogy ezek leválasztása megtörtént-e – figyelmen kívül kell hagyni. Az Alkotmánybíróság a 32/2014. (XI.13.) AB határozatával megsemmisítette a 6/1996. (VI. 12.) IM rendelet 137. §

(1)bekezdését, kiemelve, hogy a minimális élet-, illetve mozgástér biztosítása nélkül olyan túlzsúfoltság jön létre, amely megakadályozza az érintettekkel való emberhez méltó és őket adottságaiktól függetlenül megillető bánásmódot, így embertelen, megalázó büntetésnek minősül. Az Alkotmánybíróság az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatából levezette, hogy a túlzsúfoltság megállapításánál alkalmazott mérce egyik objektív, számszerűsíthető eleme a fogvatartottak minimális életterét 4 m2-ben meghatározó ajánlás. Amennyiben a rendelkezésre álló élettér a 3 m2-t sem éri el, az súlyos túlzsúfoltságnak minősül, amely önmagában megalázó bánásmód, a 3 és 4 m2 közötti személyes tér esetén jellemzően a fogvatartás egyéb körülményeinek a túlzsúfoltsággal együttes hatása sértheti az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát. Az Alkotmánybíróság rögzítette, hogy a 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 137. §

(1)bekezdése a meghozatalakor is ellentétes volt az Alaptörvénnyel, illetve nemzetközi szerződéssel, ezért a megsemmisítés időpontjától függetlenül sem alkalmazható a

1. március
2. és
3. március.
4. közötti időszakra. Ebből tehát az következik, hogy az alperesnek a teljes perbeli időszakban 4 m2 mozgásteret kellett volna a felperes részére biztosítani. Az alperes felróhatósága kapcsán az elsőfokú bíróság megállapította, nem vitás, hogy az intézet telítettsége a perbeli időszakban 130-140%-os volt, és az alperes arra is megalapozottan hivatkozott, hogy jogszabályi kötelezettsége volt a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága által az intézetbe irányított személyek befogadása. Alaptalan azonban az az Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 3 okfejtése, mely szerint a befogadási kötelezettséget előíró jogszabályi rendelkezés egyúttal felhatalmazást is jelent a fogvatartottak zsúfolt körülmények közötti elhelyezésére. Osztotta az alperes azon érvelését, hogy a befogadási kötelezettség és az elhelyezés minimum standardja gyakorlatilag egymást kizáró, egyidőben teljesíthetetlen kötelezettségeket ró az alperesre. Ugyanakkor a törvényszék megítélése szerint az emberi méltóság alapvető jogának korlátozhatatlanságából kizárólag az következhet, hogy az annak megsértéséért viselt felelősség alól az alperest a befogadási kötelezettség nem mentesíti. Kiemelte a Kúria eseti döntésében kifejtetteket, mely szerint az elítéltek kizárólag a büntetés-végrehajtási intézetekkel mint önálló jogi személyiségű szervezetekkel állnak jogviszonyban, így közvetlenül az államot nem perelhetik. Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy az adminisztratív befogadási kötelezettség és a személyiségi jogok megsértésétől való tartózkodás követelménye együttes teljesíthetetlenségében rejlő ellentmondás feloldása jogalkotói és nem jogalkalmazói feladat. A befogadási kötelezettség nem fosztja meg az alperes magatartását annak személyiségi jogokat sértő (emiatt jogellenes) voltától, egyúttal a személyiségi jogi jogsértés szubjektív következménye tekintetében sem kimentési ok. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a felperes
5. november. 13-tól
6. július 9-ig az „A” objektumban 3 személyes zárkában volt elhelyezve 6 m2-en, ahol az illemhely függönnyel volt elválasztva, míg
7. július 9-től
8. május 17-ig a „B” objektumban 12 személyes zárkában 24 m2-en. Így összesen 919 napig volt olyan körülmények között, hogy a számára biztosított mozgástér a 3 m2 minimumot, sőt, még a 2 m2-t sem érte el, ezért a túlzsúfolt elhelyezéssel köztudomásúan együtt járó pszichés hátrányok, továbbá a jogsértő magatartás időtartama együttes értékelésével számára 700.000 forint nem vagyoni kártérítés indokolt. [4] A felperes egészségügyi állapotával összefüggő ellátást kifogásoló kereset kapcsán rögzítette, hogy a felperes gyerekkora óta ágybavizelés (enuresis nocturna) megbetegedésben szenved, amelyet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet
9. június 11-én kelt zárójelentése is tartalmaz. A beszerzett szakvélemény szerint ezért indokolt számára gumilepedő vagy alsónadrágba helyezhető vizeletszívó betét biztosítása, a büntetés-végrehajtási intézetben alsó ágyon kell elhelyezni, gyakoribb fürdést igényel, és ágyneműjét is minimum hetente egyszer le kell cserélni, amennyiben nem használ alsóneműs betétet. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes a büntetés-végrehajtási intézetben a betegségét nem tudta eltitkolni, ebből adódóan konfliktusai voltak, és érzelmi terhet jelentett számára a megszégyenülés. Személyes nyilatkozata és az ügyben meghallgatott tanúk vallomása alapján arra a következtetésre jutott, hogy a betegség miatt indokolt alsóágyas elhelyezést, gumilepedő használatát, alsóneműs betétet, valamint az ágynemű állapotának megfelelő tisztántartását az alperes nem biztosította, ezzel megsértette a felperes emberi méltóságát. Az állapota a felperest olyan helyzetbe hozta, ami számára a fogvatartott társai előtt kellemetlenséget okozott, szégyenérzetet váltott ki, amiatt csúfolták. Azonban a felperes fenti érzései elsősorban a betegségéből adódó sorsszerű következményeknek tudhatók be, csak részben függenek össze azzal, hogy az alperestől a megfelelő ellátást nem kapta meg, és ezt az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegszerűsége körében értékelte. Ezzel együtt az alperesi mulasztást nem tekintette csekély jelentőségűnek. Megállapította, hogy a felperest ért pszichés terhelés részben áll okozati összefüggésben az alperesi magatartással, hiszen életszerű, hogy betegsége a fogvatartás során amúgy is kiderül a társai előtt, ettől sem az alsóágyas elhelyezés, sem a gumilepedő nem tudta volna megvédeni. Így a pszichés hátrányok és az alperes által tanúsított jogsértő magatartás tárgyi súlya együttes értékelésével 700.000 forint összegű nem vagyoni kártérítést fogadott el. Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 4 [5] Az alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását kérte oly módon, hogy nem sértette meg a felperes emberi méltóságát, és kérte a felperes nem vagyoni kártérítés iránti igényének elutasítását. Amennyiben az ítélőtábla a jogsértést megállapíthatónak tartja, akkor kérte, hogy az elsőfokú ítéletet akként változtassa meg, hogy a jogsértés megállapítása mellett a felperes nem vagyoni kártérítési igényét elutasítja, amennyiben pedig a szubjektív szankciót is megalapozottnak tartja, akkor kérte a nem vagyoni kártérítés összegének 100 forintra történő leszállítását. [6] A felperes elhelyezési körülményei kapcsán továbbra is arra hivatkozott, hogy az így kialakult helyzet az alperesnek nem felróható. A börtönviszonyok objektív körülményeiért az alperes nem tehető felelőssé, mivel a telítettségi mutatók befolyásolására, illetve erre tekintettel a felperes elhelyezésének megváltoztatására nem lett volna lehetősége. Az elsőfokú ítélet a szubjektív szankció megállapításakor figyelmen kívül hagyta, hogy a befogadási kötelezettség megsértése és a személyiségi jogok megsértésétől való tartózkodás követelménye közötti ellentmondás feloldása nem jogalkalmazói feladat. Még ha a jogsértés megállapítható is, a Kúria, illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatára figyelemmel az önmagában nem alapoz meg nem vagyoni kártérítést. A jogalkotó önálló jogintézményként ebből a célból létrehozta a kártalanítás lehetőségét, amellyel azonban a felperes nem élt. Az alperes hangsúlyozta, hogy a felperes sem a jogsértő elhelyezési körülmények folyamatosságát, sem a tényleges zárkalétszámokat nem bizonyította. Téves az elsőfokú ítélet alperesnél töltött napok számát rögzítő megállapítása is, miután perbeli időszakban a felperes az alperesnél összesen 865 napot tartózkodott, amelyből a „B” objektumi helyezés 642 nap, az „A” objektumban történt elhelyezés 223 nap volt. A „B” objektumi elhelyezés körében az alperes vitatta, hogy 12 fő tartózkodott volna zárkában, és hangsúlyozta, hogy ebben a körben a bizonyítás a felperest terhelte. [7] A felperes betegsége kapcsán előadta, hogy az igazságügyi orvosszakértői vélemény szerint a mentális, pszichés problémák nem a fogvatartás alatt keletkeztek, azokra a felperes gyógyszeres kezelést kapott, illetve kóros mértékű zavar aktuális állapotában nem áll fenn. Így sem károsodás, sem az alperesnek felróható jogsértés nem igazolt. Az elsőfokú bíróság aránytalan mértékben vette figyelembe a felperes személyes előadását, illetve azt sem mérlegelte, hogy jogellenesség a felperesi ellátás körében nem állapítható meg. Az alsóágyas elhelyezés biztosításának részleges elmaradása nem áll arányban az ítéletben megállapított jogkövetkezménnyel, illetve ennek engedélyezése esetén sem szűnt volna meg a felperes szégyenérzete. A felperes személyes nyilatkozata szerint betegségét titkolta, tehát az annak jellegéből adódóan jelentett terhet számára. Ugyanakkor a szabadságvesztés büntetés letöltése során kényszerközösségbe került, ami önmagában azzal a következménnyel járt, hogy állapotát nem tudta tovább rejtegetni. Így a felperes szégyenérzete nem minősül az emberi méltóságot sértő, alperesnek felróható jogsértésnek, az az alperesen kívülálló, a betegség jellegéből és a közösségi elhelyezésből adódó objektív következmény. A zárkatársak gúnyolódása ugyancsak nem róható az alperes terhére. [8] A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. [9] Kiemelte, hogy nem kizárólag a szégyenérzet okán ítélt meg számára az elsőfokú bíróság nem vagyoni kártérítést, hanem az emberi méltósága megsértésére, az ellátások elmaradása miatt kialakult szégyenérzetre tekintettel. Arra hivatkozott, hogy a fellebbezés bírói mérlegelést támad, amire nincs lehetőség. Az elhelyezési körülmények kapcsán az adatok pontosítása pedig az elsőfokú ítélet meghozataláig lehetséges, az alperes korábban is jelezhette volna azt, amit a fellebbezésben adott elő, de nem tette, így a polgári Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 5 perrendtartásról szóló
10. évi III. törvény (Pp.)
11. §

(1)bekezdése alapján a fellebbezésben előadottakra már nem hivatkozhat. [10] Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes testi épség megsértésére, illetve a homoszexuális irányultságú személyekkel történt együttes elhelyezésére alapított keresetét, továbbá az 1.400.000 forintot meghaladó nem vagyoni kártérítés iránti igényt, és ezzel szemben fellebbezés nem érkezett, így ezen rendelkezések a Pp. 228. §

(4)bekezdése alapján jogerőre emelkedtek, ezeket a továbbiakban nem kellett vizsgálni. [11] A korábbi másodfokú eljárás során a Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.573/2021/

1. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezései közül a jogsértéseket megállapító rendelkezést hatályon kívül helyezte, az alperes marasztalását pedig 200.000 forintra leszállította. [12] Az ítélőtábla az iratok áttekintése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes nem terjesztett elő megállapítási keresetet, ezért az ezzel kapcsolatos elsőfokú rendelkezést a Pp.
2. §

(2)bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, a nem vagyoni kártérítés iránti igény kapcsán pedig az ítéletet érdemben felülbírálta. [13] A felperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria Pfv.III.20.428/2022/

1. számú végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. [14] A Kúria megállapította, hogy a felperes
2. sorszámú keresetpontosításában – egyebek mellett – a túlzsúfoltság és a wc elhelyezése, valamint a betegsége kapcsán kialakult verekedések, külső és belső agresszió kapcsán az emberi méltóság megsértését jelölte meg a kereset jogalapjaként (Ptk.
3. §). Kérte a jogsértés megállapítását és az alperes kártérítés megfizetésére kötelezését. Erre tekintettel az ítélőtábla tévesen állapította meg, hogy a felperesnek nem volt megállapítási keresete. A Kúria kifejtette, hogy ez lényeges eljárási szabálysértés, miután a jogsértés megállapíthatósága feltétele a személyiségvédelem egyéb jogi eszközei alkalmazhatóságának. A jogsértés megállapítására irányuló kereset elbírálása nélkül az egyéb szankciók alkalmazására sem kerülhet sor. A megismételt eljárásban az ítélőtábla vizsgálni tartozik, hogy alapos-e a felperes megállapítási keresete, amennyiben igen, jogosult-e, ha igen, milyen összegű nem vagyoni kártérítésre. [15] A megismételt eljárásban az ítélőtábla arra a következtetésre jutott, hogy az alperes fellebbezése részben megalapozott. [16] A felperes először 19.P.24.842/2015/
4. számú jegyzőkönyvben adta elő, hogy megállapítást is kér, korábban ilyen nyilatkozatot nem tett. Ekkor a nyilatkozata azt tartalmazta, hogy sérült az emberi méltósága azzal, hogy a zárkának nem megfelelő a mérete, továbbá hogy annak ellenére, hogy egészségügyi problémái vannak, ezt az alperes nem veszi figyelembe, és nem biztosítja a megfelelő elhelyezést. Ezután a
5. sorszámú jegyzőkönyvben az eljáró bíró jelezte, hogy a kereset pontosításra szorul, ahogy a kereset hiányosságait az Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 6 alperes is kifogásolta ekkor. Ezután a felperes több nyilatkozatban keresetének ténybeli alapját többféleképpen is előadta, végül az elsőfokon eljáró bíró a
6. sorszámú jegyzőkönyvben felhívta, hogy a keresetét pontosítsa, jelölje meg pontosan, hogy a felperesnek milyen konkrét, határozott kereseti kérelmei vannak, vagyis milyen alperesi magatartás, magatartások miatt melyik személyiségi joga megsértésének megállapítását kéri. Tegyen arra is határozottan nyilatkozatot és terjesszen elő konkrét kérelmet, hogy milyen egyéb jogkövetkezmények alkalmazását kéri az egyes jogsérelmek megállapításán túl, illetve mennyi az a kártérítés, ami okozati összefüggésben áll az alperesi magatartással. Az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy szükséges véglegesíteni a kereseti kérelmet és egy egzakt, határozott kereseti kérelmet a bíróság elé terjeszteni, figyelemmel arra, hogy a viszonylag hosszú ideje folyamatban lévő perben a felperes többször pontosította, illetőleg módosította a keresetét. Erre a felhívásra terjesztette elő a felperes a
7. sorszámú beadványt, amelyben megjelölte végleges keresetét. Ennek második bekezdésében azt adta elő, hogy a túlzsúfoltság és a wc elhelyezése okán az emberi méltóság megsértését jelöli meg jogalapként (Ptk.
8. §). A betegsége miatt nem megfelelő ellátás, az abból származó pszichés terhelés és a homoszexuálisokkal történt elhelyezés kapcsán szintén a Ptk.
9. §-a alapján az emberi méltóság megsértését jelöli meg jogalapnak. A betegsége következtében kialakult verekedésekkel, a külső és belső agresszióval összefüggésben jogalapként megjelöli a Ptk.
10. §-a szerinti testi épség sérelmét is. Ezt követően a beadvány végén közölte, hogy a Ptk.
11. §a,
12. §-a,
13. §

(1)bekezdés

1. a)és
2. e)pontja, 339. §

(1)bekezdése, 355. §

(2)és

(4)bekezdése, 359. §

(1)bekezdése, 360. §

(1)és

(2)bekezdése, 232. §

(1)és

(3)bekezdése alapján kéri a jogsérelem megállapítását és az alperes kártérítés fizetésére kötelezését. [17] A személyiségi jogsértés megállapítása a Ptk. 84. §

(1)bekezdés a) pontjának megfelelően a személyiségi jogi jogsértés önálló szankciója, egy olyan megállapítási kereset, amelynek előterjeszthetőségét az anyagi jog biztosítja. Ugyanakkor a megállapításra irányuló kereseti kérelem esetén is figyelemmel kell lenni arra, hogy annak meg kell felelnie a Pp. 121. §

(1)bekezdés e) pontjában írt, határozott kereseti kérelem követelményének, azaz a felperesnek kereseti kérelmében pontosan meg kell fogalmaznia, hogy minek a megállapítását kéri, az alperes mely konkrét magatartásával vagy mulasztásával mely személyiségi jogát vagy jogait sértette meg. A bíróság a Pp.

1. §-a és
2. §-a alapján – eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában – a megállapítási kereseti kérelemhez is kötve van, ezért azt a megállapítási kereseti kérelmet kell vizsgálnia, amelyet a felperes megjelölt. Következésképpen azt nem egészítheti ki, nem írhatja meg a felperes helyett, legfeljebb – annak terjedelmét nem érintve – pontosíthatja a megfogalmazást, illetve kevesebb, szűkebb megállapítást tehet. Ellenkező esetben ugyanis a bíróság jelölné meg a felperes helyett, hogy pontosan milyen megállapítást kér, amit a Pp.
3. §

(1)és

(2)bekezdése, illetve a

1. §-a,
2. §-a és
3. §-a folytán nem tehet meg. [18] A felperes
4. sorszámú beadványban előterjesztett megállapítási kereseti kérelme nem éri el azt a pontosságot, amely alapján a bíróság megállapítási ítéletet tudna hozni. A felperes ugyan egyértelműen megjelölte a Ptk.
5. §

(1)bekezdés a) pontját és azt is, hogy kér megállapítást, de a megállapítási kereseti kérelem egyéb elemei hiányoznak. A megsértett személyiségi jogokat ugyan megjelölte, de nem a megállapítási kereset elemeként, hanem – ahogy maga is kifejezetten nyilatkozott – jogalapként, azaz a nem vagyoni kártérítési igénye jogalapjaként, ami kétségtelenül szükséges is a marasztalási keresethez. Nem jelölte meg ezen felül a megállapítási keresethez szükséges pontossággal azt sem, hogy az alperes Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 7 pontosan mely magatartása vagy mulasztása a megállapítás tárgya, beadványában pusztán visszautalt a korábbi nyilatkozataiban előadott tényelőadásaira. Tehát ítéleti rendelkező részt megalapozó pontosságú megállapítási kereseti kérelem ebben a beadványban sincs, enélkül pedig – a fent kifejtettekre tekintettel – ennek a kérelemnek nem lehet helyt adni, ezért az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a megállapítási rendelkezés körében a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján megváltoztatta, és a megállapítási keresetet elutasította. [19] Az alperes ezenfelül nem vagyoni kártérítés iránt marasztalási keresetet is előterjesztett. Bár a Ptk. 84. §

(1)bekezdés e) pontjára tekintettel a nem vagyoni kártérítésnek nem feltétele a megállapítási kereset alapossága, de a felperesnek a nem vagyoni kártérítési igény esetén is meg kell jelölnie a megsértett személyiségi jogot vagy jogokat, illetve azt is, hogy az alperes ezeket mely magatartásával vagy mulasztásával sértette meg. Az ítélőtábla álláspontja szerint a felperes által a perben tett nyilatkozatok, amelyek a nem vagyoni kártérítés iránti kereset ténybeli alapját tartalmazzák, a korábban előadott kereseti kérelem (összegszerűség) és a 72. sorszámú beadványban megjelölt jogalap a marasztalási kereset Pp. 121. §

(1)bekezdés

1. c)és
2. e)pontjában előírt elemeinek összességében eleget tesznek, miután ebben az esetben nem minden tartalmi elem része a Pp. 121. §

(1)bekezdés e) pontja szerinti határozott kereseti kérelemnek. Minderre tekintettel az ítélőtábla arra a következtetésre jutott, hogy – a fellebbezés keretei között – a nem vagyoni kártérítésről hozott döntés érdemben felülbírálható. [20] Az alperes fellebbezésében támadta az elhelyezési körülmények, azaz a túlzsúfoltság és a wc nem megfelelő kialakítása miatti marasztalását. A Fővárosi Ítélőtábla hangsúlyozza, hogy – a felperes hivatkozásával ellentétben – ebben a körben nem az alperest, hanem a felperest terhelte a részletes tényelőadási kötelezettség a Ptk. 76. §-a, 84. §

(1)bekezdés e) pontja, 339. §

(1)bekezdése és

1. §-a szerint. Tehát ahhoz, hogy a nem megfelelő elhelyezés miatti igényét eredményesen érvényesíthesse, a felperesnek nemcsak annak megfelelő részletességgel kell előterjesztenie a keresetét, hogy a Pp.
2. §-ának megfeleljen, azaz a kereset tárgyalható legyen, hanem ki kell derülnie a nem vagyoni kártérítést megalapozó, általa előadott tényekből, hogy azok valóban személyiségi jogi jogsértést okoztak. A felperes a jogellenes magatartást a nem megfelelő elhelyezési körülményekben jelölte meg, de ebben a körben az egész per során csak azt az információt közölte, hogy az „A” objektumban tartózkodott
3. november 27-től
4. július 9-ig 3 személyes zárkában 6 m2-en – ahol a wc függönnyel volt elválasztva – és a „B” objektumban
5. július 9-től
6. május 17-ig 12 személyes zárkában 24 m2-en. Ugyanakkor ahhoz, hogy meg lehessen ítélni, hogy a fogvatartása valóban kimerítette-e a kínzás, az embertelen és megalázó bánásmód tilalmát, azaz valóban olyanok voltak-e az elhelyezési körülmények a zárkákban, ahol a felperes a büntetését töltötte, ami nem vagyoni kártérítés megítélésére ad alapot, a felperes által megadottnál több adatra lett volna szükség. [21] Az Európa Tanács tagállamai
7. november 26-án aláírták a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzéséről szóló európai egyezményt, amelyet Magyarország az
8. évi III. törvénnyel hirdetett ki. Az
9. cikke alapján jött létre a CPT, azaz a kínzás és az embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód megelőzésére alakult Európai Bizottság. Ennek ajánlása szerint többszemélyes zárkák esetén az egy főre jutó minimális élettér legalább 4 m2 azzal, hogy az élettérbe a Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 8 helyiségben található illemhely, tisztálkodó hely nem számítandó bele. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Emberi Jogok Európai Egyezményének
10. cikkével kapcsolatban kialakult ítélkezési gyakorlata ezt az ajánlást akként használja fel, hogy amennyiben megállapítható, hogy a zárka területéből az egy főre jutó élettér eléri a 4 m2-t, akkor a fogvatartás körülményeit nem tekinti egyezményt, azaz személyiségi jogot sértőnek, a túlzsúfoltság extrém szintje pedig akkor áll fenn, ha a zárkában rendelkezésre álló élettér nem éri el a 3 m2-t, ez biztosan egyezménysértőnek minősül. A 3 és 4 m2 közötti élettér esetén fennállhat az egyezménysértés, de ebben az esetben jelentősége van a fogvatartás egyéb körülményeinek is. Tehát ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, hogy a felperes esetében fennáll-e személyiségi jogot sértő helyzet, azt kellene tudni, hogy a felperes által lakott zárkákban mennyi volt az egy főre jutó élettér, ez azonban a felperes által keresetének alapjaként előadott tényekből nem derül ki, mivel a felperes csak azt közölte, hogy melyik időszakban milyen alapterületű és hány fős zárkában élt, de azt nem, hogy az adott zárkákban ténylegesen hány fő volt elhelyezve. Az alperes a felperes tényelőadását annyiban kiegészítette, hogy megjelölte, mikor, melyik zárkában tartózkodott a felperes, de ebből szintén nem derült ki, hogy ténylegesen hány fő volt ott egy-egy időszakban. Az alperes a
11. sorszámú beadványában kifejezetten vitássá tette, hogy a „B” objektumban valóban 12 fős elhelyezésre került volna sor, azt adta elő, hogy a zárkák normatíve 6, ténylegesen 8 vagy 10 fő befogadását biztosították, és azt is kiemelte, hogy az átlagos zárka létszámadatokat a keresetpontosítás nem tartalmazza, a bizonyítás ebben a körben a felperest terheli. Korábban az alperes csak arra tett nyilatkozatot, hogy akkor is köteles volt elhelyezni a felperest, ha a mozgástér nem érte el a 3 m2-t, ugyanakkor az ítélőtábla kiemeli, hogy a személyiségi jogi jogsértés szempontjából nem az IM rendelet szerinti mozgástér mérete vizsgálandó, mert ez a rendelet definíciója szerint a zárka berendezési tárgyakkal csökkentett egy főre jutó alapterülete, hanem az élettér, amely esetben csak az illemhely és a mosdó területe lenne levonható. Ezzel együtt a ténylegesen elhelyezett fogvatartotti létszám nélkül a magyar jogszabályokban, a 6/
12. (VII. 12.) IM rendeletben és a16/
13. (XII. 19.) IM rendelet korábbi időállapotában előírt mozgástér sem számítható ki. A tényleges létszámmal kapcsolatban azonban sem felperesi, sem alperesi előadás nem volt. A 19.P.24.842/2015/
14. számú jegyzőkönyv szerint az alperes jelezte, hogy nem kellően pontos a felperes keresete, az eljáró bíró is tájékoztatta a felperest, hogy a keresete pontosításra szorul, és fel is hívta arra, hogy minden egyes kereseti kérelemre lebontva részletesen jelölje meg, hogy a jogsértés miben merült ki és mennyi ideig állt fenn, továbbá a felperes mely személyiségi jogát sértette az alperes. További keresetpontosítási felhívás szerepel a 19.P.24.842/2015/
15. és a 19.P.24.842/2015/
16. számú jegyzőkönyvben is, ugyanakkor ezzel összhangban előadott, megfelelően részletes kereset végül az elhelyezés kapcsán nem készült. A 19.P.24.842/2015/
17. számú jegyzőkönyv szerint az elsőfokú bíróság tájékoztatta a felperest, hogy az általa állított tények tekintetében a bizonyítási kötelezettség a felperesen van, majd az 19.P.24.842/2015/
18. számú jegyzőkönyvben ismételten jelezte a bizonyítási terhet. [22] A Fővárosi Ítélőtábla mindezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes sem az „A”, sem a „B” objektum kapcsán nem adta elő azokat a tényeket, amelyek alapján akár az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára és a 32/
19. (XI.13.) AB határozatban kifejtettekre, akár a magyar végrehajtási jogszabályokra tekintettel összességében meg lehetne ítélni, hogy az elhelyezési körülmények személyiségi jogot sértettek-e, avagy sem, annak ellenére, hogy a kereset pontatlanságát az elsőfokú eljárásban mind a bíróság, mind – a felperes fellebbezésében foglaltakkal szemben – az alperes jelezte. Ezért a nem megfelelő elhelyezésre alapított nem vagyoni kárigény körében a Fővárosi Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 9 Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp.
20. §

(2)bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperes ezen keresetét elutasította. [23] A felperes egészségügyi állapotával kapcsolatos ellátás hiányosságaira alapított kereset körében a Fővárosi Ítélőtábla nagyrészt egyetértett az elsőfokú bíróság döntésével, amely a fellebbezésben foglaltakkal azonosan tartalmazza, hogy az alperes bármilyen mulasztásától függetlenül a börtönkörülmények okán a felperes éjszakai bevizelése a zárkatársak számára biztosan kiderült volna, így az ezzel kapcsolatos szégyenérzete, illetve megalázottság érzése nem az alperes jogellenes magatartásából, hanem a börtönviszonyokból és a kényszerközösségből adódott, ez az alperes terhére nem róható, ahogy a zárkatársak ezzel kapcsolatos viselkedése sem. Abban is egyetértett a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bírósággal, hogy az alperesnek lehetősége lett volna arra, hogy a felperes helyzetét elviselhetőbbé tegye, és a betegségéből eredő negatív következményeket csekély ráfordítással csökkentse, ha a felperesnek gumilepedőt biztosít, az ágynemű mosását gyakrabban elvégzi, illetve odafigyel arra, hogy az alsóágyas elhelyezés valóban megtörténjen. Ezek közül egyik intézkedés sem olyan, amely a büntetés-végrehajtás rendjét megzavarná, vagy az alperes részéről jelentős anyagi vagy személyi erőforrást igényelne. Ráadásul a felperes személyi anyagában mind a gumilepedő használattal, mind pedig az alsóágyas elhelyezéssel kapcsolatban orvosi dokumentumok is rendelkezésre állnak, amelyek ezzel összefüggő ajánlásokat fogalmaznak meg, de ezek – a felperes betegségét ismerve – józan ésszel is belátható intézkedések. A Fővárosi Ítélőtábla kiemeli, hogy maga az alperes sem tudott olyan, a büntetés-végrehajtás céljával összhangban lévő indokot megjelölni, amely miatt ezen könnyítéseket ne lehetett volna megtenni a felperes érdekében, ilyenre a fellebbezésében sem hivatkozott. Ezért az ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy ezen könnyen kivitelezhető intézkedéseket az alperes elmulasztotta, és hozzájárult ahhoz, hogy a felperes betegségének elviselése a szükségesnél terhesebb legyen, és ezáltal megsértette az emberi méltóságát. [24] Ugyanakkor a Fővárosi Ítélőtábla arra a következtetésre jutott, hogy bár az elsőfokú bíróság is úgy értékelte, hogy a felperesben kialakult szégyenérzet és megalázottság érzés elsősorban a betegségéből adódó sorsszerű következményeknek tudható be, és csak kisebb részben enyhíthetett volna ezen a fenti alperesi beavatkozás, az összegszerűség körében ezen megállapításából mégsem a megfelelő következtetést vonta le. A felperest a betegsége miatt ért hátrányokban túlnyomó szerepet valóban egyrészt a sorsszerű megbetegedés, másrészt a börtönkörülmények kényszerközösség jellege játszott, és ehhez képest az alperes által elmulasztott intézkedések a felperes fizikai jólétét ugyan elősegítették volna, de éppen a betegséggel kapcsolatos szégyenérzeten nem tudtak volna érdemben enyhíteni. Ezért az elsőfokú bíróság által megállapított 700.000 forint nem vagyoni kártérítés eltúlzott. A felperes hivatkozásával ellentétben a másodfokú eljárásban lehetőség van a megállapított tényekből – azok megváltoztatása nélkül – eltérő következtetés levonására, akár az ítéletben írtak felülmérlegelésére, és ezen felülbírálati jogkörében az ítélőtábla az elsőfokú bíróság által megállapított összegnél alacsonyabban, mindössze 200.000 forintban tartotta elfogadhatónak a hátrány kompenzálására alkalmas nem vagyoni kártérítést. Minderre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét az egészségügyi ellátás kapcsán a Pp. 253. §

(2)bekezdése alapján részben megváltoztatta, és a nem vagyoni kártérítés összegét leszállította. Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 10 [25] A felperes a 2.015.000 forint összegű keresetéhez képest összesen 200.000 forint értékben, tehát 10%-ban lett pernyertes, így a Pp. 81. §

(1)bekezdése szerint arányosan köteles megfizetni a nagyobb részben pernyertes alperes felmerült perköltségét. A 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §

(1)bekezdés a) pontjának megfelelően így az alperest az elsőfokú eljárásra megilleti a pertárgyértékhez képest kiszámított összeg 90%-a. A felperes a 19.P.24.842/2015/

1. számú beadványban akként nyilatkozott, hogy a két megjelölt számla alapján kéri a 40.000 forint áfamentes ügyvédi munkadíj megállapítását, és a csatolt számlákra tekintettel ezt az ítélőtábla az IM rendelet
2. §

(1)bekezdés a) pontja alapján elfogadta, a felperes azonban ennek csak 10%-ára tarthat igényt. Ugyan a képviselő utalt arra, hogy a felperes ezt megelőző jogi képviseleti költségét is figyelembe kell venni, de korábban a felperest pártfogó ügyvéd képviselte, tehát az összeg növelésére ezen az alapon nincs lehetőség. Így összességében a felperes az alperesnek 86.675 forint elsőfokú perköltséget köteles megfizetni. A másodfokon vitatott érték 1.400.000 forint volt, és ebből 1.200.000 forint erejéig az alperes fellebbezése eredményre vezetett, azaz a fellebbezési eljárásban az alperes 85%-os mértékben tekinthető pernyertesnek. Ezért az IM rendelet 3. §

(1)bekezdés a) pontja és

(5)bekezdése alapján meghatározott jogtanácsosi munkadíj 85%-ára tarthat igényt. A felperes a másodfokú eljárásra ügyvédi munkadíj igényt nem jelölt meg, így az ítélőtábla a Pp. 79. §

(1)bekezdésének megfelelően ennek összegét szintén a fenti jogszabályhelyek alapján határozta meg azzal, hogy a felperes ennek 15%-át igényelheti. Mindezek alapján a másodfokú eljárásban a felperes köteles az alperesnek 24.500 forint jogtanácsosi munkadíjat megfizetni. A Kúria a felperes felülvizsgálati eljárásban felmerült költségét 25.400 forintban állapította meg, a felperes ennek 15%-át igényelheti a másodfokú eljárás során kialakult pernyertességének mértékével egyezően, azaz az alperes köteles a felperesnek 3.810 forint felülvizsgálati költséget megtéríteni. [26] Az elsőfokú eljárásban felmerült összesen 229.918 forint állam által előlegezett költség, amellyel kapcsolatban az ítélőtábla arra következtetésre jutott, hogy nem indokolt annak egy részét sem az alperesre terhelni, miután azon hátrányok megállapításához, amelyet végül a bíróság jogerősen elfogadott, és amelyekkel kapcsolatban a felperes pernyertes lett, nem volt szükség a szakértői véleményre, a jogsértés fennállását a rendelkezésre álló orvosi és büntetés-végrehajtási iratok, a felperest ért hátrányokat pedig a felperes személyes előadása, a tanúk, illetve a józan ész szabályai alapján is meg lehetett állapítani. Emiatt az orvosszakértő által vizsgált kérdések tekintetében a felperes teljes mértékben pervesztesnek tekintendő, azonban a részére engedélyezett teljes személyes költségmentességre tekintettel a költség megfizetésére a Pp. 84. §

(1)bekezdés b) pontja és a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13.§

(1)bekezdése alapján nem köteles. [27] A 120.900 forint kereseti illeték viselésére 90%-10%-os arányban, a 112.000 forint fellebbezési és 111.100 forint felülvizsgálati illeték viselésére pedig 85-15%-ban lennének kötelesek a felek, azonban azt a felperes a Pp. 84. §

(1)bekezdés a) pontja és az IM rendelet 13. §

(1)bekezdése, az alperes pedig az illetékekről szóló

1. évi XCIII. törvény (Itv.)
2. §

(1)bekezdés és 5. §

(1)bekezdés c) pontja alapján nem köteles megtéríteni, az IM rendelet

1. §-ának megfelelően mind a kereseti, mint a fellebbezési és a felülvizsgálati illetéket az állam viseli. Fővárosi Ítélőtábla 9.Pf.20.849/2022/2 11 Budapest,
2. február
3. dr. Hőbl Katalin s. k. a tanács elnöke az aláírásban akadályozott dr. Szentpáli Judit bíró helyett is dr. Szabó Csilla s. k. előadó bíró dr. Szentpáli Judit s. k. bíró