← Magyarország

Mf.31100/2021/7 – Fővárosi Ítélőtábla

A határozat elvi tartalma: A szabadság kiadásának elmaradására alapított munkavállalói azonnali hatályú felmondás jogszerűségének vizsgálatakor is irányadó, hogy a munkáltató dokumentálási kötelezettsége elmaradásának következményeit a munkáltató terhére kell értékelni, a felek közötti szabadság kiadására vonatkozó egyedi megállapodásra történt hivatkozását is a munkáltatónak kell bizonyítania. Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 2.Mf.31.100/2021/

  1. A Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság a Nyitrai Károly Ügyvédi Iroda (felperesi jogi képviselő címe, ügyintéző: dr. Nyitrai Károly ügyvéd) által képviselt felperes (felperes címe) felperesnek – a Dr. Pintér Ügyvédi Iroda (alperesi jogi képviselő címe, ügyintéző: dr. Pintér Pál ügyvéd) által képviselt alperes (cím 4) alperes ellen munkaviszony megszüntetésével összefüggő járandóságok és egyéb követelés tárgyában indult perében a Budapest Környéki Törvényszék 25.M.70.192/2020/
  2. számú ítéletével szemben az alperes által
  3. sorszámon benyújtott fellebbezés folytán – tárgyaláson kívül – meghozta az alábbi ítéletet: A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 42.232 forint + áfa másodfokú perköltséget. A 135.033 forint (százharmincötezer-harminchárom) forint fellebbezési illetéket az alperes viseli. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. Indokolás Az elsőfokú bíróság döntése és az általa megállapított tényállás [1] A Budapest Környéki Törvényszék a
  4. március
  5. napján hozott 25.M.70.192/2020/
  6. számú ítéletével a felperes azonnali hatályú felmondására tekintettel felmentési időre járó távolléti díj címén 205.333 forint, végkielégítés címén 660.000 forint, továbbá szabadságmegváltás jogcímén 420.000 forint és a késedelmi kamatok megfizetésére kötelezte az alperest. Az elsőfokú bíróság az alperes viszontkeresetét elutasította. Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 2 [2] Az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás szerint a felek
  7. december 1jétől álltak határozatlan idejű munkaviszonyban, a felperes gyógyszertári asszisztens munkakörben napi 8 órás munkaidőben volt foglalkoztatva a gyógyszertárban. A délelőttös műszak 8.00-16.00 óráig, a délutános műszak 11.00-19.00 óráig tartott. A munkaidő beosztást egy hónapra előre a munkáltatói jogkör gyakorlója készítette el. A felperesnek heti rendszerességgel gyógyszertáron kívüli feladatai is voltak, pl. banki ügyintézés, adminisztráció, irodaszerekkel kapcsolatos ügyintézés. [3] A felperes
  8. március 13-tól szülési szabadságon, illetve fizetés nélküli szabadságon volt, majd második gyermeke születésére tekintettel
  9. december 7-től ismét szülési szabadságon, azt követően fizetés nélküli szabadságon volt. A felperes
  10. szeptember 1-jétől tért vissza dolgozni és kezdetben részmunkaidőben napi 4 órát végzett munkát. A felperes kezdeményezésére a felek módosították a munkaszerződést teljes munkaidőre. Ez alapján
  11. augusztus 1-jétől a felperes napi 8 órás munkaidőre volt bejelentve, a munkabérét is napi 8 órás munkaidő alapján kapta, ténylegesen azonban napi 6 órát végzett munkát. Az alperes hasonlóan foglalkoztatta tanú6 és tanú1 gyógyszerészeket is, akik napi 7 órát végeztek munkát, a teljes munkaidős munkaszerződés és bejelentés ellenére. [4] A felperes szóban, majd
  12. júliusában írásban kérte az alperest a szülési szabadság és a gyermekek ápolása céljából igénybe vett fizetésnélküli szabadság idejére járó szabadsága kiadására. A felszólítás eredménytelenségére tekintettel a felperes
  13. augusztus 12-én írásban azonnali hatályú felmondással megszüntette a munkaviszonyát. Indokolásként arra hivatkozott, hogy az alperes a szülési szabadság és a fizetésnélküli szabadság első 6 hónapjára járó szabadsága kiadását nem kezdte meg, illetve többszöri kérés ellenére nem adta ki, amely miatt elvesztette a bizalmát. Az indokolás szerint az alperes tájékoztatást sem adott ennek indokairól. Az azonnali hatályú felmondás közlését követően a munkáltatói jogkör gyakorlója írásban visszautasította az abban foglaltakat azzal, hogy a szabadság kiadása megtörtént. [5] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét az azonnali hatályú felmondáshoz kapcsolódó juttatások és a szabadság pénzbeli megváltása tekintetében alaposnak találta, az alperes viszontkeresetét az azonnali hatályú felmondás jogellenességével összefüggő jogkövetkezmények tekintetében elutasította a Munka törvénykönyvéről szóló
  14. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.)
  15. §

(3)bekezdés, 77. §
(3)bekezdés, 78. §
(1),
(2)bekezdés, 80. §
(2)bekezdés,
  1. §, továbbá
  2. §
(1)bekezdése alkalmazásával. Kifejtette, hogy elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, létrejötte-e a szabadságok kiadására vonatkozó megállapodás a felek között az alperes által hivatkozott tartalommal. Amennyiben pedig nem volt ilyen megállapodás és a szabadság sem került kiadásra, akkor az annak megváltása iránti igény elévültnek tekintendő-e. [6] Az elsőfokú bíróság kifejtette, az alperest terhelte annak bizonyítása, hogy megállapodás jött létre a felperessel a szabadság kiadása tárgyában és ez alapján került sor a Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 3 szabadság kiadására. Ebben a körben értékelte, hogy a felperes nem tudta bizonyítani, a munkaszerződésben foglaltaknak megfelelően napi 8 órát végzett munkát, mivel ezt egyetlen tanú vallomása sem támasztotta alá. P. E. nem tudott érdemben nyilatkozni, ugyanakkor tanú2 egyértelműen cáfolta, hogy a felperes napi 8 órát végzett munkát a fizetés nélküli szabadságáról történt visszatérését követően. A többi meghallgatott tanú vallomása sem támasztotta alá a felperes perbeli hivatkozását konkrétumok hiányában. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság azt az alperesi előadást találta bizonyítottnak, hogy
  1. augusztus 1-jétől a felperes annak ellenére, hogy a munkaszerződése napi 8 órás munkavégzésre vonatkozott és teljes munkaidőre volt bejelentve, ténylegesen napi 6 óra munkát végzett. [7] Az elsőfokú bíróság érvelése szerint azonban ebből nem következett a szabadság kiadására vonatkozó szóbeli megállapodás ténye. Ennek körében figyelembe vette, hogy az alperes hasonlóan járt el tanú6 és tanú1 munkavállalók esetében is, akik a teljes munkaidős munkaszerződésük ellenére napi 7 órát dolgoztak. Velük kapcsolatosan az alperes nem kötött szabadság kiadására vonatkozó megállapodást, a napi 1 óra különbözet nem került szabadságként elszámolásra az ő esetükben sem. Abból a gyakorlatból, hogy az alperes egyes munkavállalóknál nem követelte meg a munkaszerződés szerinti teljes munkaidő ledolgozását még nem következett, hogy szabadság kiadására kötöttek megállapodást, amely alapján a le nem dolgozott napi munkaidő kiadott szabadságnak minősül. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes nem tudott eleget tenni a bizonyítási kötelezettségének, mivel a tanúk vallomása nem támasztotta alá az általa hivatkozott megállapodás létrejöttét, illetve azt, hogy a felperes fizetés nélküli szabadsága alatt felhalmozódott 42 nap szabadságát kiadta. [8] Az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy a szabadság kiadása a munkáltató lényeges és alapvető kötelezettsége. Az alperesnek
  2. szeptember 1-jétől 60 napja volt arra, hogy határidőben kiadja a felperes felhalmozódott szabadságát, azonban ezt a kötelezettségét szándékosan elmulasztotta. Mindez megvalósította az Mt.
  3. §
(1)bekezdés a) pontjában foglaltakat, ezért a felperes jogszerűen élt az azonnali hatályú felmondás lehetőségével. Az elsőfokú bíróság erre tekintettel alaposnak találta a keresetet és az Mt. 70. §
(3)bekezdése, 77. §
(3)bekezdés c) pontja, illetőleg 69. §
(2)bekezdés d) pontja alapján – a kereset szerint marasztalta az alperest a felmentési időre járó távolléti díj és a végkielégítés tárgyában. [9] Tekintettel arra, hogy a felperes jogszerűen szüntette meg a munkaviszonyát, ebből következően az alperes jogellenességre alapított viszontkeresete alaptalan volt, ezért azt az elsőfokú bíróság elutasította. [10] Az elsőfokú bíróság alaposnak találta a keresetet a 42 nap szabadság pénzbeli megváltása körében is. Rámutatott, hogy a szabadság megváltása iránti igény nem évült el, mivel az a munkaviszony megszűnésétől számított ötödik munkanapon válik esedékessé. Bizonyítottnak tekintette az azonnali hatályú felmondásra tekintettel, hogy a szabadságot az alperes nem adta ki, ezért az összegszerűségében nem vitatott kereseti kérelem alapján rendelkezett 420.000 forint szabadságmegváltás és a késedelmi kamatok megfizetéséről. Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 4 Az alperes fellebbezése [11] Az elsőfokú ítélettel szemben annak „részben” történő megváltoztatása iránt az alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben a szabadságmegváltás, a távolléti díj és a végkielégítés vonatkozásában a keresetet elutasító érdemi döntés meghozatalát kérte, továbbá a viszontkereset alapján 403.333 forint és a perköltségek megfizetésére kérte kötelezni a felperest. [12] Az alperes fellebbezésében a felülbírálati jogkört a Pp. 369. §
(3)bekezdése a)c) pontja alapján kérte gyakorolni arra hivatkozva, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítás eredményét tévesen értékelte, mert a tanúvallomások alapján tévesen állapította meg a tényállást és ebből téves jogi következtetésekre jutott. [13] Az alperes álláspontja szerint tanú6 és tanú1 vallomásából éppen az elsőfokú bíróságétól eltérő következtetésre kellett jutni. A tanúvallomások alapján megállapítható volt, hogy a munkavállalók munkaideje a bejelentett munkaidőtől függetlenül egyéni megbeszélés tárgya volt. A két tanú azonban a felperestől eltérően nem kettő, hanem egy órával dolgozott kevesebbet a munkaszerződés szerinti munkaidejéhez képest. Ezért ebből nem lehetett általános munkáltatói gyakorlatra következtetni. Kiemelkedő jelentősége volt annak, hogy a felperes nem tudta bizonyítani a perben a napi 8 órás munkavégzést. Ebből következően a felperes szóbeli megállapodást vitató nyilatkozata is „erősen kétségbe vonható”. Mindezek alapján az elsőfokú bíróságnak az azonnali hatályú felmondás jogellenességét kellett volna megállapítania. [14] A szabadságmegváltás tekintetében az alperes azt állította, hogy a szóbeli megállapodás alapján a napi két óra munkaidőkedvezmény révén a felperes
  1. augusztus 1-jétől munkanapokon két óra időtartamban kivette a fizetésnélküli szabadság ideje alatt felhalmozódott szabadságát. Ezzel a jogviszony megszüntetéséig összesen 167 napot vett igénybe, ami jelentősen meghaladja a keresetben érvényesített időtartamot. [15] Az alperes kifejtette továbbá, hogy a perben bizonyította a „szabadidő” kiadását, ezért eljárása bizalomvesztést sem alapozhatott meg. A felperes nem bizonyította ugyanakkor, hogy az írásbeli kérelem előtt több alkalommal szóban is kérte a szabadság kiadását és ezzel kapcsolatban bizonyítást sem ajánlott fel. A felperes fellebbezési ellenkérelme [16] A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatva a megállapított Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 5 tényekből okszerű és logikus következtetésekre jutott, helytállóan állapította meg, hogy nem bizonyított a szóbeli megállapodás, melyet lényegében az alperes a fellebbezésében nem vont kétségbe. [17] Az alperes alaptalanul vitatta a megállapított tényállást, hiszen csupán a tanúvallomások alapján levont jogi következtetéseket kérdőjelezte meg. Erre tekintettel a tényállás felülmérlegelésének nem volt helye. Az alperes nem adott elő olyan érvet, jogi indokot, ami az ítélet megváltoztatását tenné lehetővé. [18] A felperes kifejtette, az a tény, hogy a napi 8 óránál kevesebbet kellett dolgoznia nem mentesítette az alperest a szabadság kiadásának a Mt.
  2. §
(3)bekezdésében rögzített kötelezettsége alól. A jogszabály értelmében az alperesnek a felperes munkába való visszatérésétől számított 60 napon belül kellett volna kiadnia a korábbi évekből fennmaradt és ki nem adott 42 nap szabadságot, vagyis legkésőbb
  1. október 30-ig meg kellett volna kezdeni a szabadság természetben történő kiadását. Ezt a kötelezettségét az alperes elmulasztotta és azt nem kompenzálhatta úgy, hogy két évvel később naponta 2 órával kevesebb munkavégzést várt el a felperestől. [19] Az alperes nem adta elő teljeskörűen a Pp.
  2. §
(2)bekezdés bc) pontja szerinti védekezését alátámasztó tényeket mert nem tett tényállítást azzal kapcsolatban, hogy mikor, hol és milyen körülmények között állapodott meg a felperessel a szabadság kiadásáról. Ezzel összefüggésben csupán általánosságokban nyilatkozott és olyan bizonyítási indítványa nem volt, amely alkalmas lett volna ilyen konkrét megállapodás bizonyítására. [20] Az alperes fellebbezésében kiragadott egy-egy részt az elsőfokú ítélet indokolásából és tévesen interpretálta a tanúvallomások tartalmát. Az elsőfokú bíróság nem önmagában a tanúk által előadottakra alapította a döntését, hanem arra, hogy az alperes nem bizonyította a szóbeli megállapodásra vonatkozó előadását. A hivatkozott munkavállalók esetét csupán példaként hivatkozta az elsőfokú bíróság és helyesen értékelte az ezzel kapcsolatos körülményeket. A teljes munkaidős bejelentés alapján nem volt jogszabályi akadálya annak, hogy az alperes rövidebb napi munkaidőben foglalkoztassa a munkavállalókat. A másodfokú bíróság döntése és annak jogi indokai [21] Az alperes fellebbezése alaptalan. [22] Az elsőfokú bíróság a szükséges bizonyítást lefolytatta, az alapján a tényállást a bizonyítékok logikus, egyenként és összességében történt helyes értékelésével megfelelően Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 6 állapította meg, helytálló jogi következtetések levonásával, az irányadó jogszabályok alkalmazásával érdemben helyes döntést hozott. [23] Az ítélőtábla felülbírálati jogkörét a fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között gyakorolta a Pp. 370. §
(1)bekezdésére figyelemmel. Az alperes fellebbezésében hivatkozott indokok alapján azonban nem látott lehetőséget a bizonyítás eredményének eltérő minősítésére és az alapján a tényállás módosítására, illetve az elsőfokú bíróság által megállapított tényektől eltérő jogi következtetések levonására és az elsőfokú ítélet megváltoztatására. [24] Az elsőfokú bíróság helyesen tájékoztatta a feleket arról, hogy a Pp. 522.§-a alkalmazásával az alperesnek kellett bizonyítani a szabadság kiadását, illetve a keresettel ellentétes tényállítása okán a szabadság kiadására vonatkozó megállapodás létrejöttét, tartalmát. A szabadság kiadásának tényét ugyanis a munkáltató köteles dokumentálni, megfelelően nyilvántartani az Mt. 134.§-a értelmében. Ilyen adatokra, dokumentációra azonban az alperes az elsőfokú eljárás során nem hivatkozott és nem is állította, hogy a szabadságot az Mt. 123. §-ában meghatározott módon kiadta és nyilvántartotta. Mindezekre tekintettel az alperes terhére esett annak bizonyítása, hogy létrejött egy megállapodás a felek között és az alapján eleget tett a szabadság kiadásával kapcsolatos – az Mt. 115.§
(2)bekezdésének
  1. c)és
  2. d)pontjával összefüggő alapvető munkáltatói kötelezettségének. [25] Az elsőfokú bíróság helyesen értékelte a lefolytatott bizonyítás adatait. Az alperes még a fellebbezésében sem tett olyan egyértelmű, konkrét tényállítást, hogy ki, mikor, milyen feltételekkel állapodott meg a felperessel az alperes képviseletében a felhalmozódott szabadsága kiadásáról. Az alperes érvelése lényegében arra irányult, hogy a munkaszerződésben rögzített munkaidőhöz képest biztosított napi két óra kedvezmény a korábbi években ki nem adott szabadság kiadásának minősült a felperes esetében. Mindez azonban nem pótolta a konkrét megállapodás létrejöttével kapcsolatos tényállítási és bizonyítási kötelezettségét. Ennek hiányában pedig nem volt indokolt annak értékelése, hogy volt-e jogszerűen lehetősége az alperesnek 42 nap szabadság esedékességet követően évekkel később, két óránként történő kiadására. [26] Helyesen értékelte ebben a körben az elsőfokú bíróság azt is, hogy a napi munkaidő szerződéstől eltérő meghatározása nem volt kivételes az alperesnél, hiszen más munkavállalók esetében is volt rá példa. Éppen emiatt nem lehetett ebből következtetni – egyéb egyértelmű bizonyíték hiányában - a szabadság kiadására. A szabadság kiadásának elmaradására és az ezzel összefüggő bizalomvesztésre alapított munkavállalói azonnali hatályú felmondás tehát jogszerű volt. [27] A fentiekből következően nem volt bizonyított a felhalmozódott 42 nap szabadság kiadása sem, ezért a szabadság pénzbeli megváltására irányuló kereseti kérelmet is Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 7 helytállóan bírálta el az elsőfokú bíróság. Mindebből pedig okszerűen következett az alperes által előterjesztett viszontkeresettel összefüggő fellebbezés alaptalansága. [28] Önmagában abból a tényből, hogy a felperes nem tudta bizonyítani a napi 8 órás munkavégzést, még nem következett, hogy „erősen kétségbe vonható” az egyéb perbeli állítása is. Megjegyzendő, a szabadság kiadására vonatkozó megállapodás tényét és a szabadság kiadását nem a felperes, hanem az alperes állította, azonban nem bizonyította a Pp. 265.§
(1)bekezdése ellenére. Ebből következően nem a felperes személyes előadásán múlott az ezzel kapcsolatos tények megállapítása, hanem az alperest terhelő konkrét tényállítás és bizonyítás elmaradásán. [29] A fentiekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 383. §
(2)bekezdése alapján helyes indokaira tekintettel helybenhagyta. Záró rendelkezések [30] A pernyertes felperes a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §
(2)bekezdése alapján igényelt perköltséget, az elsőfokú perköltség 50 %-ának megfelelően. Az összegszerűség nem volt eltúlzott, az arányban állt a pertárgy értékével és a másodfokú eljárásban kifejtett képviseleti tevékenységgel is. Ezért a másodfokú bíróság a költségjegyzék nyomtatványon előterjesztett költségigény szerint kötelezte az alperest perköltség megfizetésére a Pp. 82. §-a alkalmazásával. [31] Az alperes a fellebbezéssel egyidejűleg lerótt 135.033 forint fellebbezési illetéket, amely megfelelt az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 46. §
(1)bekezdésében és 39. §
(1)bekezdésében foglaltaknak, mivel igazodott a fellebbezéssel érintett pertárgyértékhez (kereseti követelés + viszontkereset összege: 1.688.666 forint). Erre tekintettel a másodfokú bíróság az illeték viselését csupán megállapította. [32] A másodfokú bíróság a fellebbezést a Pp. 376. §
(1),
(2)bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el. Budapest,
  1. július
  2. dr. Orosz Andrea s.k. a tanács elnöke dr. Laczó Adrienn Lilla s.k. előadó bíró dr. Szalai Beatrix s.k. bíró Fővárosi Ítélőtábla 2.Mf.31.100/2021/7 8

🔗 Hivatalos forráshoz

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.