← Magyarország

Pf.20130/2022/16 – Fővárosi Ítélőtábla

A határozat elvi tartalma: Egykor a Herceg Esterházy hitbizományhoz tartozó műtárgyak tulajdoni állásának és alkotórészi, illetőleg tartozéki jellegének a megítélése. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/

  1. A Fővárosi Ítélőtábla a Noerr & Társai Ügyvédi Iroda (ügyvédi iroda címe, ügyintéző: dr. Nádasdy Zoltán ügyvéd), az Ormai és Társai CMS Cameron McKenna LLP Ügyvédi Iroda (ügyvéd címe, ügyintéző: dr. Ormai Gabriella ügyvéd), az Okányi Ügyvédi Iroda (ügyvéd címe, ügyintéző: dr. Okányi Zsolt ügyvéd) és a Dr. László Gergely Ügyvédi Iroda (ügyvéd címe, ügyintéző: dr. László Gergely ügyvéd) által képviselt felperes (felperes címe) felperesnek – a Rátky és Társa Ügyvédi Iroda (ügyvéd címe, ügyintéző: dr. Rátky Miklós ügyvéd) által képviselt, a cég3 Zrt. (I.rendű alperes címe) útján eljáró I.r. alperes I. rendű, az II.rendű alperes neve II. rendű, a Balsai Ügyvédi Iroda (ügyvéd címe, ügyintéző: dr. Balsai István ügyvéd) által képviselt III.r. alperes (III. rendű alperes címe) III. rendű és az Őszy Ügyvédi Iroda (ügyvédi iroda címe1, ügyintéző: dr. Őszy Tamás ügyvéd) által képviselt Iv.r. alperes (IV.rendű alperes címe) IV. rendű alperesek ellen tulajdonjog megállapítása és egyéb iránt indított perében a Fővárosi Törvényszék
  2. szeptember
  3. napján kelt 4.P.22.219/2020/
  4. számú ítélete ellen a felperes részéről
  5. sorszám alatt, az I. rendű alperes részéről
  6. sorszám alatt előterjesztett fellebbezés folytán – a Kúria Pfv.II.20.909/2021/
  7. számú végzése alapján megismételt fellebbezési eljárásban – meghozta a következő ítéletet: A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja. Kötelezi a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I. és a III-IV. rendű alpereseknek személyenként 8.250.000 (Nyolcmillió-kétszázötvenezer) forint plusz áfa összegű fellebbezési eljárási költséget. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. Indokolás [1] A település1i uradalom tartozékaival – köztük a település1i Várral – 1626-ban került az család család tulajdonába. Ezután a családi ékszereket, az addig összegyűjtött „drágaságokat” a település1i Vár kincstárában helyezték el, ami akkor két teremből állt. [2] cím (I.) család Pál – aki a nádori tisztséget is betöltötte –
  8. március 2-án tett végrendeletével megalapította a cím család Hitbizományt. Az uralkodó – a végrendelet Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 2
  9. december 2-i módosítását követően –
  10. január 2-án hagyta jóvá a hitbizomány alapítását. A végrendelet szerint hitbizományi kötöttség alá került – egyebek mellett – a település1i Vár, a vár kincstárában elhelyezett ékszerek és ritkaságok, a „Műkincskamrában” lévő dolgok és értékes képek, különböző ötvöstárgyak, valamint a fegyvertár. [3] A hitbizomány vagyona – és ezzel együtt a település1i Kincstár – folyamatosan gyarapodott, abba beletartozott az 1800-as évek elején kialakított képtár is. A hitbizomány 1872-ben csődhelyzetbe került, a csőd felszámolása érdekében az uralkodó hozzájárulást adott több ingóság – köztük a település1i Kincstárban lévő műtárgyak – hitbizományi kötöttség alóli kivonásához. A képtár értékesítéséből befolyó pénzen a csődhelyzetet felszámolták, így a kincstárban lévő műtárgyak értékesítésére nem volt szükség; ezt követően a hitbizomány állaga változatlan maradt. [4] A köztársaság
  11. március 21-i kikiáltása után,
  12. március 22-én a Tanács határozatot hozott a magánkézben lévő műkincsek köztulajdonba vételéről, az ekkor elrendelt „szocializáció” keretein belül több főnemesi (pl. a tulajdonnév1, a tulajdonnév2 stb.) család kincstára városba került az – akkori – Országos Magyar Iv.r. alperesba. A „szocializációs” osztagok 1919 áprilisában a település1i Várból 347 tételből álló „műkincsállományt” („a település10i kincsek” kivételével a perbeli műtárgyegyüttest) átszállították városba az Országos Magyar Iv.r. alperesba. [5] A köztársaság bukása után a kultuszminiszter elrendelte a „szocializált” műtárgyak visszaadását a jogos tulajdonosoknak. A hitbizomány főlevéltárosa és (IV.) család Miklós (az akkori hitbizományi birtokos) még 1919 augusztusában megtekintette a múzeumban elhelyezett kincseket, majd úgy döntött, hogy azok továbbra is maradjanak az Országos Magyar Iv.r. alperesban. A múzeum igazgatója
  13. szeptember 30-án elismervényt állított ki arról, hogy a jegyzékben felsorolt műtárgyakat (IV.) család Miklós átadta a múzeumnak, amelyeket megőrzés és gondozás végett olyan kikötéssel vett át, hogy a gyűjtemény hosszabb ideig, de legalább három évig a múzeumban marad. [6] A műtárgyak letétbe helyezéséről
  14. március 28-án kötött írásbeli letéti szerződést (V.) család Pál, a cím család Hitbizomány birtokosa mint letevő és az Országos Magyar Iv.r. alperes mint letéteményes. A szerződés tárgyát a múzeum által korábban átvett műkincsek képezték. A szerződés szerint a letevőt megillette az a jog, hogy az egész gyűjteményt, illetve az összes tárgyat kivétel nélkül bármikor elszállíthassa a múzeumból, ezt a jogát „sem a múzeum vezetősége, sem az állami kormány, sem semminő hatóság” nem korlátozhatta. A letevőnek és jogutódjának arra is joga volt, hogy a letétbe helyezett tárgyak közül „szabad tetszése szerint bármikor, bármelyiket, akár egyenként, akár többet együtt, akár ideiglenesen, akár véglegesen” a letétből kivehesse, és magához vehesse. [7] A műtárgyak elhelyezését a hitbizomány levéltárosa több alkalommal ellenőrizte, a revízióról készült jegyzőkönyveket „család személy3 Úr megbízottjaként” írta alá. A revíziós szemlék tárgyaként, az
  15. évi március hó 28-án létrejött letéti szerződéssel a múzeumban „ideiglenes letétként” elhelyezett, az egykori település1i Kincstárhoz tartozó műtárgyakat jelölték meg. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 3 [8] Az
  16. évi XI. törvénycikk előírta a hitbizományi vagyon leltározását. A törvényi követelményeknek megfelelő leltárt (V.) család Pál 1937-ben nyújtotta be a vármegye3i Királyi Törvényszékhez. A leltár IV/D. kötete „ékszerek és drágaságok” címszó alatt kivétel nélkül tartalmazta azokat az ingóságokat, amelyek 1919-ben az Országos Magyar Iv.r. alperesba kerültek elhelyezésre. A hitbizományi bíróság iratai szerint a leltárt elfogadták, és a IV/D. kötetben található ingóságokat felvették a Ország1i cím család Hitbizomány leltárába. [9] A letétbe helyezett műtárgyakat (V.) család Pál – saját döntése alapján – 1942 szeptemberében átszállíttatta a Múzeumba, mivel ott biztonságosabbak voltak az őrzés körülményei. 1944 decemberében – ugyancsak saját döntése alapján – valamennyi műtárgyat elhozatta a Múzeumból; az átadás-átvételről jegyzőkönyv készült, a műtárgyakat a becsomagolás előtt egyenként lefényképezték, ezután adták át a hitbizomány képviselőjének. A műtárgyakat titokban helyezték el a Várban lévő név4 utcai hitbizományi palota pincéjében; a hitbizományi birtokos nem hozta a múzeum tudomására, hogy hol helyezi el azokat, az őrzés helyét titokban tartotta, a hitbizományon kívüli személyek előtt az nem volt ismert. [10] Budapest ostroma alatt a név4 utcai család-palotát bombatalálat érte, a pincében lévő műtárgyakat az épület törmeléke maga alá temette. A palota feltárása („hatósági bontása”) 1948 végén kezdődött, amelyről előzetesen értesítették (V.) család Pált. Ekkor (V.) család Pál jegyzőkönyvbe foglalt bejelentést tett az Iv.r. alperesban, miszerint a hatósági bontás alá kerülő név4 utcai palota romjainak eltakarításakor előkerülhetnek az 1944-ben odaszállított műtárgyak; kifejezte azt az óhaját, hogy a műtárgyak maradjanak a múzeum kezelésében. [11] A romeltakarítás során, 1949 januárjában régészeti feltárással előkerültek a pincében elrejtett műtárgyak, azokat átmeneti biztonsági őrizetbevétel után – akkor a Múzeum önkormányzati szervezetébe tartozó – Iv.r. alperesba szállították. [12] A vármegye3i Királyi Törvényszék mint hitbizományi bíróság felhívására (V.) család Pál a hitbizomány vagyonállagáról szóló
  17. május 24-i jelentésben akként nyilatkozott, hogy „a budai hitbizományi palota Budapest ostroma alatt teljesen összedőlt és kiégett, az ott lévő hitbizományi ingóságok kivétel nélkül elpusztultak”. A beadványhoz csatolt
  18. május 15-i állapot szerinti leltárban nem tüntette fel az 1923-ban letétbe helyezett műtárgyakat. [13] település10 közelében egy parasztgazdaság udvarán 1947 januárjában találtak egy korábban oda elrejtett vasládát, amelyben a cím család Hitbizomány vagyonába tartozó műtárgyak (ékszerek, serlegek, nyeregtartók, rendjelek, arany- és egyéb fémpénzek) voltak; a II. világháború alatt elrejtett műtárgyak felkutatása érdekében a rendőrség is nyomozott, az orgazdák ellen folytatott eljárásba sértettként (V.) család Pál is bekapcsolódott. Kiemelkedő értékükre tekintettel a település10 környékén megtalált műtárgyakból 58 db-ot (a „település10i kincseket”) nem (V.) család Pálnak adták át, hanem azokat őrzés céljából a Múzeumban helyezték el. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 4 [14] A vármegye3i Királyi Törvényszékhez
  19. május 24-én benyújtott beadványában (V.) család Pál előadta: az település6i kastély hasonló sorsa jutott mint a név4 utcai hitbizományi palota, „amennyiben az ott lévő hitbizományi ingóságokat az átvonuló hadseregek és más ismeretlen egyének széthordták, úgyhogy az település6i kastélyban volt hitbizományi ingóságok közül csak az maradt meg, amit még kellő időben sikerült az értékesebb tárgyak közül az település6 környékén fekvő gazdaságokba kimenteni, és ott elrejteni, illetve amit ezekből az így elrejtett ingóságokból a gazdasági rendőrség az
  20. év elején település6 környékén lefolytatott – közismert – nyomozás során megtalált.” A beadvány azt is tartalmazta, hogy a gazdasági rendőrség a „fentvázolt körülmények között megtalált ingóságok” egy részét 1947 áprilisában visszaadta (V.) család Pálnak, aki a visszaadott ingóságokat tüntette fel a beadvány mellékleteként benyújtott III. számú ingóleltárban. A felkutatott ingóságok túlnyomó részét a gazdasági rendőrség a Múzeumban helyezte letétbe, e műtárgyak jegyzékét (V.) család Pál 2./ szám alatt csatolta. Az utóbbi jegyzékkel kapcsolatban előadta: köztudomású, hogy a Múzeumban elhelyezett ingóságok egy részét
  21. április 7-én ismeretlen tettesek ellopták; az ellopott tárgyakról készített és a rendőrség által átadott – 3./ szám alatt csatolt – jegyzékben feltüntetett tárgyak nem voltak azonosíthatók a 2./ szám alatt benyújtott jegyzékben feltüntetett műtárgyakkal, így nem tudta megállapítani, hogy a beadvány készítésének időpontjában mely műtárgyak voltak fellelhetőek a Múzeumban (a
  22. november 6-án benyújtott 4.P.21.528/2017/
  23. számú felperesi előkészítő irat F/
  24. számmal megjelölt melléklete). [15] A vármegye3i Királyi Törvényszék az
  25. április 28-án meghozott 619/1948/
  26. számú végzésével a „volt család Pál féle hitbizomány ingóságaira nézve megküldte a dr. család Pál volt hitbizományi birtokos által
  27. május 24-én beadott jelentésnek az ingóságokra vonatkozó részét” a leltárakkal együtt a vármegye3i pénzügyigazgatóságnak. A bíróság egyúttal felhívta a volt hitbizományi birtokost, hogy a birtokában lévő hitbizományi ingókat haladéktalanul adja át a vármegye3i pénzügyigazgatóságnak, míg a Múzeum őrizetében lévő ingók tekintetében nem látott szükségesnek további intézkedést. [16] A Múzeumból 1948-ban ellopott műtárgyak egy része országba került; az Állam 1985-ben 6 db műtárgyat átadott a I.r. alperesnak, ezek a műtárgyak visszakerültek a Múzeumba. [17] (V.) család Pált
  28. december 23-án állam ellenes bűncselekmények gyanújával őrizetbe vették, majd 1949-ben a személy31 és társai ellen indított büntetőperben 15 évi fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.
  29. október 30-án (V.) család Pál kiszabadult a börtönből, feleségével elhagyta országot, és országban telepedett le. [18] Az Monarchia megszűnését követően – 1921-től kezdődően – a hitbizománynak az ország területén lévő vagyona (Fideicomiss Fürst személy3 Primogenitur) a város székhelyű város-i hitbizományi bíróság hatáskörébe került. országnak a birodalomhoz történő csatolását (Anschluss) követően hatályba lépett az a birodalmi törvény, amely eltörölte a hitbizományokat, és a hitbizományi vagyont az utolsó hitbizományi birtokos szabad vagyonába utalta. A törvény által előírt, a hitbizományi bírósághoz benyújtott leltárban feltüntették a település1i Várat, valamint az abban található berendezési tárgyakat és gyűjteményeket, továbbá a település1i Kincstárban lévő ingóságokat. A leltárban nem voltak Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 5 feltüntetve a városba szállított ingóságok, nem voltak megemlítve az Iv.r. alperesban letétként őrzött és a magyar hitbizományi leltárba felvett ingóságok. [19] (V.) család Pál kérelmére a hitbizományi kötöttség megszűnéséről 1956-ban állították ki a tanúsítványt (az ún. Auflösungsschein); a tanúsítvány szerint a hitbizományi kötöttség alatt álló vagyonnak megszűnt a hitbizományi jellege, ezért az ingatlannyilvántartásból törölték a település1i Vár hitbizományi jellegére való utalást. [20] (V.) család Pál
  30. augusztus 21-i végrendeletében általános örököséül és ezáltal teljes hagyatékának egyedüli örököseként „nagyon szeretett” feleségét család (született: személy32) név nevezte meg.
  31. május 25-én bekövetkezett halálát követően hagyatékát felesége örökölte meg, a hagyaték tárgyai közé tartoztak az ország területén található ingatlanok és azok tartozékai is. [21] személy32 név 1994-ben létrehozta a felperesi magánalapítványt. Az alapító okirat szerint az város-i honosságú magánalapítvány tulajdonába került „település1 Vára az
  32. október 1-jén ott található, valamint az odatartozó valamennyi berendezéssel, gyűjteménnyel és a teljes leltári jegyzékkel együtt”. [22] A felperes
  33. december 5-én restitúciós igényt jelentett be az egykor a település1i Kincstárhoz tartozó műkincsekre vonatkozóan a cég3 Zrt. részére. A hivatalt vezető miniszter
  34. július 4-i tájékoztató levelében közölte, hogy a felperes által megküldött dokumentáció nem elégséghez ahhoz, hogy az igénylői pozíciója azonosítható legyen, emiatt az eljárást lezártnak tekintette. A bírósági felülvizsgálat során a miniszteri tájékoztató levelet mint határozatot hatályon kívül helyezték, és a hivatalt vezető minisztert az eljárás folytatására kötelezték azzal, hogy a megismételt eljárásban alakszerű határozattal kell dönteni a felperes restitúciós kérelméről. A hivatalt vezető miniszter
  35. június 4-én meghozott MHF/469/2

(2020)iktatószámú határozatával elutasította a felperesnek az egykor település1 Várában őrzött, jelenleg I.r. alperesi tulajdonként az Iv.r. alperes, a Múzeum és az család-kastély alapleltárában nyilvántartott család kincstár tárgyainak kiadása iránti igényét. A felperes által indított közigazgatási perben a Kúria a restitúciós eljárásban hozott hatósági határozatot hatályon kívül helyezte, és a hivatalt vezető minisztert új eljárásra és új határozat meghozatalára kötelezte. A hivatalt vezető miniszter 2022. május 20-án meghozott MHF/461/4
(2022)számú határozatával a felperes kérelmét ismét elutasította; a felperes keresetet terjesztett elő a határozat bírósági felülvizsgálata iránt, amelynek az elbírálása a megismételt fellebbezési eljárás során tartott tárgyalás berekesztéséig nem történt meg. [23] A felperes az I. rendű alperessel szemben érvényesített (első) keresetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 5:13. §
(3)bekezdése alapján kérte annak megállapítását, hogy a keresetlevél II-III. mellékleteiben felsorolt műtárgyak tulajdonjoga őt illeti meg. [24] Második keresetében a Ptk. 5:36. §
(2)bekezdése alapján a III. rendű alperes mint jogalap nélküli birtokos kötelezését kérte a keresetlevél IV. számú mellékletében felsorolt műtárgyak IV. rendű alperes részére történő birtokba adására. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 6 [25] Harmadik keresetében kérte a IV. rendű alperes kötelezését a keresetlevél IV. mellékletében felsorolt műtárgyak tekintetében az 1923-ban létrejött letéti szerződésben vállalt kötelezettsége teljesítésére akként, hogy gondoskodjék a III. mellékletben felsorolt műtárgyak III. rendű alperestől történő visszaszállításáról, újbóli őrzésbe vételéről, a már birtokában lévő további műtárgyak letéti őrzéséről; a műtárgyakat a letéti alapleltárban tartsa nyilván, és tartózkodjon azok jogosulatlan harmadik személyek részére történő kiadásától. [26] Előadta: a perbeli műtárgyak a XVII. században alapított cím család Hitbizomány vagyonába tartoztak a XX. századig, azok a település1i Várral elválaszthatatlan és oszthatatlan egységet alkottak, ezért jogi megítélésük egybeesik a vár tulajdonjogi megítélésével. A település1i Vár és azzal együtt a perbeli műkincsek a trianoni békeszerződést követően az város-i jog hatálya alá kerültek. országban a birodalmi törvények értelmében a hitbizományok megszűntek, ez a település1i Vár és a hozzá tartozó ingóságok tekintetében 1956-ban következett be, amikor azok (V.) család Pál tulajdonába kerültek. család Pál teljes hagyatékának az általános örököse személy32 név, akire az örökösi elfogadó jognyilatkozat megtételével az örökhagyót megillető minden jog és kötelezettség átszállt. személy32 név hozta létre a felperesi magánalapítványt, melynek alapító okirata szerint
  1. október 1-jén tulajdonában állt a település1i Vár az ott található, valamint az odatartozó valamennyi berendezéssel, gyűjteménnyel és a teljes leltári jegyzékkel együtt. Az alapító okirat megfogalmazása szerint személy32 név nemcsak a várat, hanem a várnak „szentelt” gyűjteményt is a magánalapítvány vagyonába kívánta utalni, így az alapítással – a vár tartozékaként – a perbeli műtárgyak a tulajdonába kerültek. A műkincsek azonban Ország1on találhatóak, mivel azokat a köztársaság idején a „szocializációs” csapatok Ország1ra szállították. Ezt követően (V.) család Pál kényszer és fenyegetés hatására kötött a IV. rendű alperessel letéti megállapodást, ami a mai napig hatályban van. A bombázások miatt 1944ben a műtárgyak átszállításra kerültek a név4 utcai hitbizományi palotába, de (V.) család Pál 1948 decemberében kinyilvánította azt a kívánságát, hogy a műtárgyak továbbra is letétként legyenek kezelve a IV. rendű alperesnél; ekkor az időlegesen felfüggesztett
  2. évi letéti szerződés is folytatódott. Ilyen előzmények után az
  3. évi VII. törvénnyel elrendelt államosítás nem terjedhetett ki a perbeli műtárgyakra, mivel azokra az város-i jog vonatkozott. [27] Az I. rendű alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Álláspontja szerint a felperes nem jogosult megállapítási kereset érvényesítésére, mivel objektív lehetősége van a perbeli műtárgyak kiadását kérni, ami marasztalásra irányuló keresetnek minősül. Hangsúlyozta: a felperes nem szerezhetett tulajdonjogot a perbeli műtárgyakon, mivel azok a törvény erejénél fogva a tulajdonába kerültek. Vitatta, hogy dologi jogi kapcsolat állna fenn a műtárgyak és a település1i Vár között. Vitatta azt is, hogy valamennyi műtárgy település1i eredetű, és előadta: a Múzeumba 1947-ben beszállított műtárgyak egy része ugyan település1ról származott, de azok nem szerepeltek az 1923-as letéti jegyzéken, míg a műtárgyak másik része nem település1i eredetű, azok a hitbizomány alapítását követően kerültek hitbizományi kötöttség alá, így eleve kétséges a település1i kötődésük. Álláspontja szerint az irányadó joggyakorlatra figyelemmel az 1923-as letéti szerződés megszűnt, amikor (V.) család Pál a műtárgyakat visszavette a letétből, ez a szerződés az
  4. évi egyoldalú jognyilatkozata alapján nem éledhetett fel. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I [28] 7 A III. rendű alperes ellenkérelme ugyancsak a kereset elutasítására irányult. Előadta: szervezete olyan tematikus múzeumként működik, melynek elsődleges célja az család családhoz tartozó kulturális javaknak és műkincseknek a bemutatása. Vitatta, hogy a perbeli műtárgyak és a település1i Vár között alkotórészi/tartozéki kapcsolat állna fenn. Kifejtette: a magyar és az város-i hitbizományi bíróságokhoz benyújtott leltárak, illetőleg a bírósági iratok bizonyítják: a perbeli műtárgyak a magyar jog hatálya alá tartoztak, azokon az I. rendű alperes tulajdonjogot szerzett. Erre figyelemmel a hozzászállított ingóságok nem kerültek idegen kézbe, hiszen egyedüli alapítója a I.r. alperes. [29] A IV. rendű alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta, hogy a felperes a település1i kincsek tulajdonosa, álláspontja szerint a műtárgyak nem állnak dologi jogi kapcsolatban a település1i Várral. Kifejtette: a letéti szerződés 1944-ben megszűnt, az (V.) család Pál
  5. évi egyoldalú óhaja alapján nem éledhetett újjá. A perbeli műtárgyak 1949-ben állami tulajdonba kerültek, így azok nem tartoztak néhai (V.) család Pál hagyatékába, ezért nem kerülhettek be a felperes alapítványi vagyonába sem. [30] A felperes és a II. rendű alperes között az elsőfokú eljárás során a per megszüntetésre került (4.P.21.528/2017/
  6. szám jogerős végzés). [31] Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. Kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I. és a III-IV. rendű alpereseknek személyenként 25.000.000 forint perköltséget. [32] Döntésének jogi indokolása szerint az első kereseti kérelemmel kapcsolatban azt vizsgálta, hogy fennállnak-e a megállapításra irányuló keresetnek a polgári perrendtartásról szóló
  7. évi III. törvény (régi Pp.)
  8. §-ában meghatározott konjunktív feltételei. E törvényi rendelkezés szerint a megállapítási igény előterjesztésének korlátozott lehetősége csak abban az esetben illeti meg a felperest, amennyiben a megállapítás jogai megóvása végett szükséges, és teljesítést nem követelhet. Rámutatott: a tulajdonjog megállapítására irányuló keresetet a felperes az I. rendű alperessel szemben érvényesítette, de ez a kereset összefüggésben áll a III-IV. rendű alperesekkel szemben érvényesített teljesítésre irányuló keresettel. A IV. rendű alperessel szemben érvényesített keresetnek való helyt adás esetén ugyanis az I. rendű alperesnek szükségszerűen tűrnie kell, hogy a IV. rendű alperes a műkincsek nyilvántartását a leltári könyveiből átvezesse a letéti naplóba. A IV. rendű alperes akkor kötelezhető a nyilvántartás megváltoztatására, ha egyúttal az I. rendű alperes is köteles a változtatás tűrésére. Ennélfogva a megállapítási kereset előterjesztésének a feltételei hiányoztak, ezért azt – érdemi vizsgálat nélkül – elutasította [528]. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 8 [33] A tulajdonjog megállapítására irányuló első kereset elutasításától függetlenül a második és harmadik keresetek elbírálásához is szükség volt a felperes által felállított tulajdoni láncolat vizsgálatára, amit az is szükségessé tett, hogy ezen az alapon lehetett eldönteni: melyik állami szerv jogosult az I. rendű alperes perbeli képviseletét ellátni. [34] A második kereseti kérelem sikerességéhez a felperesnek egyaránt bizonyítania kellett tulajdonjoga és az 1923-as letéti szerződés hatályosságának a fennállását. A tulajdoni láncolat vizsgálatakor az elsőfokú bíróság az város-i közokiratokból indult ki, melyek alátámasztották: település1 Vára és a hozzá szervesen csatlakozó területek a hitbizomány megszüntetéséről kiállított tanúsítvány szerint 1956 januárjában az utolsó hitbizományi birtokos szabad vagyonaként cím dr. (V.) család Pál tulajdonába kerültek. Ennek megállapításához nem volt szükség a felperes által indítványozott város Tartományi Bíróság ítélete becsatolására, mivel a település1i Vár feletti tulajdonjogot az alperesek nem vitatták. [35] család Pál hagyatéki iratainak és az város-i jognak a vizsgálata alapján azt is megállapította, hogy a felperesi alapítványt létrehozó személy32 név (család Pál felesége) a hagyaték általános örököse volt, aki eskü alatt tett vagyonnyilatkozatával elfogadta az örökséget. A hagyatéki iratok azonban nem tartalmazzák a megörökölt ingóságok felsorolását, ezért nem alkalmasak annak bizonyítására, hogy a perbeli műkincsek (V.) család Pál magánvagyonának a részét képezték. A felperesi magánalapítvány alapító okiratában sincsenek feltüntetve a perbeli műkincsek, de a felperes hivatkozása szerint azokat a település1i Várhoz tartozó olyan gyűjteménynek kell tekinteni, ami az alapító okirattal a felperes vagyonába került. [36] Az előadott érvrendszer tükrében a felperesnek azt kellett bizonyítania, hogy a perbeli műkincsek az 1695-ben cím (I.) család Pál által alapított hitbizomány vagyonába tartoztak; azok a hitbizomány alapításától mind a mai napig a település1i Vár dologi jog értelemben vett tartozékai; azok a trianoni békeszerződést követően az város-i hitbizomány vagyonába kerültek, és nem tartoztak a Ország1i család cími hitbizomány vagyonába; azok cím (V.) család Pál magántulajdonába mentek át; és az 1923-ban megkötött letéti szerződés változatlanul hatályban van [548]. [37] A település1i Vár és a perbeli műkincsek közötti tartozéki kapcsolat vizsgálatakor az elsőfokú bíróság abból indult ki, hogy a hitbizomány megalapításakor fel sem merülhetett a magyar jogtól eltérő jog alkalmazása, mivel az alapító Ország1i honosságú nemesúrként a királyság területén lévő dolgokról rendelkezett, amit a magyar uralkodó jóváhagyott [nemzetközi magánjogról szóló
  9. évi
  10. törvényerejű rendelet (Nmjtvr.)
  11. §
(1)bekezdés, 17. §
(1)bekezdés, 21. §
(1),
(2)bekezdései] [549]. [38] A felperes a ráháruló bizonyítási teher alapján hat állításból álló érvrendszert dolgozott ki annak bizonyítására, hogy a település1i Vár és a perbeli műkincsek között alkotórészi-tartozéki viszony jött létre, amelyekre a vár mint fődolog jogát, azaz az város-i jogot kell alkalmazni. [39] A felperes által előadott érvek közül az elsőfokú bíróság először azt vizsgálta, hogy valóban csak ingatlan lehet-e hitbizományi kötöttség alatt álló dolog. Az irányadó jogszabályok, a korabeli szokásjog azonban nem támasztotta alá ezt az állítást. személy69 Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 9 magyar családi hitbizomány című 1894-es kiadású könyve azt tükrözte, hogy a reál hitbizomány akár ingóra, akár ingatlanra felosztható volt, tartalmazhatott értékpapírokat és részvényeket is. Egy ugyanilyen címen kiadott 1913-as műből az derült ki, hogy a hitbizomány tárgya mindenféle dolog lehetett, ennek csupán az volt a korlátja, hogy az nem lehetett elhasználható dolog és olyan, amely gyümölcsöt, jövedelmet hajtani nem volt képes. Ugyanakkor a régi magyar hitbizományok történetét feldolgozó 1912-es kiadású műben az olvasható, hogy az ingóvagyon a XVI. században még alárendelt szerepet játszott, ezért a hitbizományi ingóságokra vonatkozó jogi szabályozás e körben részletes szabályt nem tartalmazott. Más jogtudományi művek is alátámasztották, hogy a hitbizományi vagyonba ingó dolgok is tartozhattak, és voltak olyan hitbizományok, melyek csupán értékpapír vagyonból, illetve ingóságokból álltak. Az utóbbiak közé tartozott az 1872-ben alapított gróf tulajdonnév3 hitbizomány, amely már az alapításkor is csak ingóságokból állt. Minderre figyelemmel nem látta megállapíthatónak, hogy az család hitbizomány alapításakor érvényesülő joggyakorlat nem tette lehetővé, hogy ingó dolog is tartozzon a hitbizományi vagyonba. [40] A korabeli joggyakorlat elemzése alapján megállapította, hogy a hitbizományi kötöttség létrehozása önmagában nem hozott létre kapcsolatot a hitbizományhoz tartozó vagyontárgyak között [554, 578]. A hitbizománynak az volt a célja, hogy az így lekötött vagyon generációkon keresztül egyben maradjon, ezért a hitbizományi vagyontárgyak – a köztük lévő dologi jogi kapcsolattól függetlenül – meghatározott örökösödési rendszer szerint öröklődtek, így azok csak öröklésjogi szempontból képeztek elválaszthatatlan egységet. A királyságban (illetőleg az város-i-Magyar Monarchiában ugyanúgy, ahogy más országokban) természetes volt, hogy a vagyon értékfelhalmozó jellegű ingó elemeit biztonságos birtokközpontokban helyezték el, ez a szempont érvényesült akkor is, amikor a kincstárat település1 Várába telepítették. Ugyanakkor előfordult olyan, hogy a kincstár darabjaiból többet is kijelöltek elidegenítésre, és csak ezekre vonatkozóan kértek uralkodói hozzájárulást a hitbizományi kötöttség alóli kivonáshoz, ami arra utalt: a hitbizományi birtokosok az ingóságokat nem tekintették a település1i Vár tartozékának. [41] Az elsőfokú bíróság a Tripartitumnak a felperes által felhívott I. rész
  1. címét a – felperestől eltérően – úgy értelmezte, hogy abból nem lehet olyan szabályozásra következtetni, miszerint egy vár és annak berendezése összetartozik; ez a szövegrész az ingatlannak minősülő dolgok felsorolását tartalmazza, az ott említett ingatlan-ingatlan kapcsolat alkotórészi viszonyát bemutatva. Ugyanakkor a Tripartitum az ingatlan mint fődolog és az ingó mint mellékdolog tartozéki kapcsolatát nem szabályozta [555, 583]. [42] A korabeli kastélyépítésre vonatkozó tanulmány alapján nem látta megalapozottnak a felperesnek azt az érvét sem, hogy a várak funkciójához hozzátartozott a kincstár megléte, a település1i Vár ugyanis a műkincsek elhelyezésére szolgáló kincstár nélkül is betöltötte volna a funkcióját [556,587]. A település1i Vár nem csak az család család rendkívüli befolyásának és gazdagságának a reprezentációját szolgálta, különösen azért nem, mert az 1600-as évek végén számolni kellett a török betörésekkel, melyeknek a település1i Várra és a település2i Uradalomra is hatása lehetett. Ennélfogva a hitbizomány alapításakor a várnak elsődlegesen védelmi funkciója volt. A műkincsek bemutatásával együtt járó reprezentációs funkciónak elenyésző volt a szerepe, hiszen azok közül csupán néhány darabot mutattak meg egy-egy főrangú személynek, és a bemutatásnak nem a kincstár volt a helyszíne. Az ékszereket és egyéb drágaságokat az család család tagjai más eseményeken (pl. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 10 koronázás) viselték, vagyis a kincstárnak elsősorban a tárolás volt a funkciója, nem pedig az, hogy ott mutassák be az család család gazdagságát szimbolizáló ékszereket és drágaságokat. [43] Rámutatott: a dologi jogra vonatkozó jogtörténeti írások szerint a hitbizomány alapítására az ügyleti szabályok vonatkoztak. Az család hitbizomány alapítása is ennek megfelelően történt, hiszen azt család személy71 valamennyi leszármazója tanúk előtt tett írásbeli nyilatkozatával elfogadta, majd az okiratot az akkori magyar király „hitbizományi alapítólevélként” jóváhagyta. A hitbizomány alapításakor készült egy leltár is azokról a település1 Várában található ingóságokról és kincsekről, melyekről család személy71 úgy rendelkezett, hogy halála után tartozzanak a majorátushoz, és képezzenek hitbizományi birtokot [597]. Ez a leltár elsősorban azt a célt szolgálta, hogy igazolja a hitbizományba tartozó ingók meglétét és átadását a későbbi birtokosok részére. [44] A halál esetére történő rendelkezésre figyelemmel az elsőfokú bíróság tanulmányozta a korabeli végrendeleteket, és arra a következtetésre jutott, hogy az ékszereket és drágaságokat külön dologként kezelték, nem tekintették olyannak, amelyek dologi kapcsolatban állnak az őrzési helyükül szolgáló ingatlannal. Ugyanezt a felfogást tükrözik más Ország1i hitbizományok alapítólevelei is, melyekben az értékes arany- és ezüsttárgyakat külön-külön nevesítették, azok önállóan, és nem valamely ingatlan tartozékaként kerültek hitbizományi kötöttség alá. A korabeli szokások szerint család személy71 sem tett olyan nyilatkozatot a hitbizományi alapítólevélben, amellyel kétséget kizáró dologi jogi kapcsolatot hozott volna létre az ékszerekből és drágaságokból álló kincstár és az annak őrzési helyéül szolgáló település1i Vár között. Ezt megerősíti az alapítólevél szóhasználata, amely a vár egyik helyiségeként (műkincs-kamra, cabinet) írja körül a kincstárat [621]. [45] A település1i Vár és a kincstárában elhelyezett kincsek iparművészetiművészettörténeti összetartozását sem találta bizonyítottnak. A műkincsek elhelyezésére szolgáló berendezést ugyan kifejezetten ezzel a céllal alakították ki, de a kincstár nehezen megközelíthető volt, ahová csak külön engedéllyel lehetett bejutni, így a helyiség nem szolgálhatta a gyűjtemény bemutatását. A kincs darabjai nem kerültek nevesítésre az alapítólevélben, azok „cabinetum vagy kincstár” összefoglaló néven kerültek hitbizományi kötöttség alá. [46] A hitbizományra vonatkozó jogszabályok és szokásjog sem utalt arra, hogy a nagyértékű ingóságok jogi sorsa osztotta a hitbizomány állagába tartozó ingatlanok jogi sorsát. Ennek ellentmond az a gyakorlat, hogy az ingóságok külön is elidegeníthetőek voltak, elidegenítésük esetén fel sem merült az őrzési helyükül szolgáló ingatlan elidegenítése. Ezt mutatja, hogy az család hitbizomány
  2. évi csődjének az időszakában az uralkodó hozzájárult a település1i Képtár és Kincstár kiválasztott darabjainak az eladásához. A zárgondnoki nyilatkozatok szerint a kincstár értékesítésre kijelölt darabjai egyedi ingóként kerültek volna eladásra, amennyiben az egyéb értékesített „hitbizományi jószágból” befolyó vételár nem lett volna elég a hitbizomány gazdálkodásának a kiegyensúlyozására. [47] A tartozéki jelleget az is cáfolja, hogy az elmúlt száz évben (
  3. április 7-től napjainkig) folyamatosan hiányzott a település1i Vár és az onnan elszállított műkincsek térbeli egysége. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 11 [48] A dologkapcsolat hiányára utalnak a hitbizományi zárszámadások is, melyek során a hitbizományi birtokosok nem a település1i Várhoz rendelték hozzá a vár kincstárában elhelyezett műkincseket, hanem attól elkülönülően a „cími, kincstári tárgyak értéke” megjelölést használták a felsorolásukkor. Ilyen módon készült az
  4. évi XI. törvénycikk
  5. §-án alapuló leltár is, amelyben a törvénycikk
  6. § 10.) pontja alapján az „ékszer és drágaságok” címszó alatt kerültek felsorolásra a műkincsek, nem pedig közérdekű családi vagyontárgyakként. Ezt a leltárt a vármegye3i Királyi Törvényszék mint hitbizományi bíróság valósnak találta, ami ugyancsak azt erősíti, hogy a perbeli műkincseket nem tekintették a település1i Várral egységet alkotó dologösszességnek [676]. A bírósági iratok hitelességét a felperes alaptalanul kérdőjelezte meg, hiszen ugyanezt a besorolást vették figyelembe, amikor a bíróság a IV/D. kötetben feltüntetett ékszer-alap hitbizományi kötöttség alóli feloldásáról döntött a P.490/1923/
  7. számú végzésével. [49] Az város-i jog alkalmazásának a lehetősége akkor merült fel, amikor a hitbizomány két részre szakadt, és egyes vagyonelemei, köztük a település1i Vár, az város-iMagyar Monarchia felbomlását követően ország fennhatósága alá került, ez legkésőbb 1921 decemberére bekövetkezett [687]. Ezt megelőzően,
  8. április 7-én már városba szállították, és a IV. rendű alperes elődjénél helyezték el azt a 347 tételből álló műkincsállományt, amit a köztársaság alatt köztulajdonba vettek. A köztársaság bukását követően a kormány elrendelte a „szocializált” műtárgyak visszaadását a jogos tulajdonosának, amelyre ténylegesen
  9. november 14-16-án került sor akként, hogy a műkincsek továbbra is a IV. rendű alperesnél maradtak. Az akkori hitbizományi birtokosoknak lehetőségük lett volna a műkincsek elhelyezésének a megváltoztatására, de erre irányuló intézkedést nem tettek. A hitbizomány adminisztrációjának a levelezéséből, illetve a fennmaradt okiratokból az elsőfokú bíróság azt a következtetést vonta le, hogy mind (IV.) család Miklós, mind (V.) család Pál jól megfontolt és előkészített döntés alapján hagyta a kincseket a IV. rendű alperesi múzeumban. A fellelhető levelezés szerint (IV.) család Miklós –
  10. áprilisi halálát megelőzően – rendelkezett úgy, hogy a kincs-együttest 3 évig letétben hagyja a IV. rendű alperesnél. Ezt követően (V.) család Pál az
  11. évi írásbeli letéti szerződés megkötésével kifejezésre juttatta azt a szándékát, hogy továbbra is Ország1on maradjanak a műkincsek. Ez beleillett az család családnak abba a törekvésébe, hogy az városi-Magyar Monarchia felbomlása után vagyontárgyaik egy részét Ország1ra szállítsák. Ezt a törekvést tükrözi az is, hogy az 1920-as években a családi levéltárat városba1, majd városba költöztették át. Mindez azt jelenti: a történelmi kényszerhelyzet elhárulta után a hitbizomány birtokosainak az akaratával egybeesett, hogy a település1i Várból átszállított műkincsek Ország1on maradjanak. Ezt megerősítette az család hitbizomány levéltárosának, (V.) család Pál személyes megbízottjának 1937-ben és 1939-ben jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozata, melyben az „egykori település1i Kincstárhoz tartozó műtárgy” szófordulatot használta. Ez egyben azt is jelentette, hogy az utolsó hitbizományi birtokos a Ország1ra szállított műkincseket (ékszereket és drágaságokat) már bizonyosan nem tekintette a település1i Vár tartozékának [751]. [50] Az elsőfokú bíróság a trianoni békeszerződés 175-
  12. cikkeinek az értelmezése tekintetében sem értett egyet a felperessel; nem osztotta azt az álláspontot, hogy a szerződés alapján vissza kellett volna szállítani ország területére az onnan elhozott kincseket. ország ugyanis nem volt szerződő fél, mivel nem tartozott a szerződésben megjelölt, Ország1gal szerződést kötő Szövetséges Társult Hatalmak közé. Ennélfogva a szerződés alapján ország nem szerzett nemzetközi jogi követelést, vagyis a trianoni békeszerződés nem jelenthetett akadályt a letéti szerződés megkötésekor. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 12 [51] ország létrejöttével az család hitbizomány két részre szakadt, mivel annak vagyontárgyai most már két különálló ország területén helyezkedtek el. Az így kialakult jogi problémák rendezésére a Magyar Királyi Kúria 1933-ban meghozott
  13. számú jogegységi döntvényében adott iránymutatást. Ennek értelmében a hitbizományi vagyonnak a trianoni békeszerződés területi rendelkezései következményeképpen más állam fennhatósága alá került részére vagy a helyébe lépett értékre a magyar hitbizományi jog szabályai nem alkalmazhatóak; az ingóságokra vonatkozóan a fekvési hely törvénye (lex rei sitae) az irányadó az anyagi (dologi) jog tekintetében. A döntvényhez fűzött indokolás szerint a hitbizományi vagyonhoz tartozó ingóság csak abban az esetben osztotta az elbírálás egységessége okán az adott ingatlan jogi sorsát, amennyiben az leltár szerint hozzátartozott vagy tartozéka volt annak, de egyéb esetben az ingóságra is a fekvési hely joga volt az irányadó [759]. [52] Ebben az időszakban a vármegye3i Királyi Törvényszékhez benyújtott hitbizományi leltárban tüntették fel a Ország1ra áthozott műkincseket, – az előzőekben már ismertetettek szerint – „hitbizományi kötöttség alatt maradó ékszerek és drágaságok” címszó alatt. Ugyanakkor a város Bírósághoz 1939-ben benyújtott leltárban a hitbizományi birtokos nem tüntette fel a Ország1ra átvitt műkincseket, illetve a Ország1 területén található ingóságokat, holott a település1i Várat, az ott található bútorokat és berendezési tárgyakat, valamint a vár kincstárában akkor fellelhető 340 ingóságot szerepeltette a leltárban. A leltár tartalmazta azokat a kiállítási tárgyakat is, amelyek korábban ugyancsak a település1i Várban voltak elhelyezve, de azokat a leltár készítésekor már a Hadimúzeum közgyűjteményében őrizték. E két hitbizományi leltár azt tükrözi, hogy a perbeli műkincsek nem az család hitbizomány város-i részéhez tartoztak, hanem a magyar hitbizomány vagyonába, amelyre a magyar jogot kellett alkalmazni. Ugyanerre a következtetésre jutott a Bíróság, amely az család Antal (család Pál testvére) által indított perben meghozott ítéletében rögzítette: cím család Antal Rudolf a Ország1on hatályos jog szerint örökölheti a hitbizományi vagyon Ország1on lévő részét. Ezzel a megállapítással a bíróság a Ország1 területén található hitbizományi vagyonra irányadó jogként kifejezetten a magyar jogot jelölte meg [797]. [53] Az előzményekből az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az
  14. évi letéti szerződés megkötésére nem kényszer és nem erőszak hatására került sor, hanem az egy mellérendeltségi viszonyban, együttműködés keretein belül lezajló jogügylet volt. A szerződésben kikötött ideiglenes jelleg nem a letét átmenetiségére utalt, hanem a letevőként szerződő hitbizományi birtokos korlátozott jogaira. Az alapítólevél ugyanis kizárta a hitbizományi birtokosok szabadságát a végrendelkezés területén és a tulajdonjogot érintő kérdésekben, így az utolsó hitbizományi birtokosként eljáró (V.) család Pál csak a maga életében hozhatott döntéseket a hitbizományi vagyon vonatkozásában, azaz csak élők közötti jogügyleteket köthetett [803]. [54] Mindebből következően megdőlt az az állítás, hogy (V.) család Pál a település1i Várhoz tartozó kincsként tulajdonjogot szerzett a perbeli műkincseken. Ebből következően a műkincseket személy32 név sem örökölhette meg, ezért azok nem kerülhettek be az általa létrehozott felperesi magánalapítvány vagyonába. A tulajdonosi láncolat fennállása nélkül a felperest nem illeti meg az a jog, hogy a keresetben megjelölt műtárgyak tulajdonjoga védelmében fellépjen, ezért a második keresetet – aktív perbeli legitimáció hiányában – elutasította [809]. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 13 [55] A letéti szerződés hatályosságának a vizsgálatát az elsőfokú bíróság azért végezte el, mert a felperes a letéti szerződés alapján kérte a III. rendű alperes kötelezését az oda átvitt műkincsek kiadására. A letéti szerződés teljesítésére azonban már nincs lehetőség, mivel a szerződés megszűnt azzal, hogy – a letevő rendelkezése alapján – az összes letett műtárgyat elszállították a letéteményestől. Erre a korabeli jogszabályok – köztük az
  15. évi
  16. törvényerejű rendelet (régi Ptké.)
  17. §
(1)bekezdése alapján irányadó, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 466. §
(1)bekezdése – feljogosították a letevőt, azzal azonban, hogy a letéti szerződés a letét visszavételével (visszaadásával) megszűnt. A letéti szerződés
  1. §-a nem tartalmazott a jogszabálytól eltérő szabályozást, csupán arra jogosította fel a letevőt, hogy a vagyontárgyak egy részét bármikor kivehesse a letétből; olyan kikötés viszont nincs a szerződésben, amely az összes letéti tárgy elvitele, a teljes letét visszavétele esetén kizárná a szerződés megszűnését. Eltérő szerződési megállapodás hiányában a műkincsek
  2. december 10-20-a közötti elszállításával kapcsolatos letevői intézkedést olyan egyoldalú hatalmasság gyakorlásának tekintette, amely a letéti szerződést megszüntette [826]. család Pál
  3. december 14-én megtett, jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozata csupán egyoldalú óhaj, ami a műkincsek további IV. rendű alperesi múzeumban való őrzésére irányul. E nyilatkozat alapján azonban a letét átadására nem került sor. A kincsek visszaszállítása ugyanis nem köthető ehhez az egyoldalú nyilatkozathoz, már csak azért sem, mert a lebombázott név4 utcai palota romjainak az eltakarítása során fellelt ingóságokat1949-ben nem az Iv.r. alperesba, hanem a Múzeum1ba szállították. Ilyen előzmények után nincs olyan letéti szerződés, amelynek a teljesítését kérhetné a felperes. [56] Az elsőfokú bíróság kifejtette: a hitbizományok megszüntetéséről szóló
  4. évi VII. törvény
  5. április 2-i hatályba lépésétől kezdődően az I. rendű alperes birtokláshoz való joga nem kérdőjelezhető meg. E törvény
  6. §-a szerint ugyanis a hitbizományosi kötöttség alól felszabaduló vagyon – a
(3)bekezdésben foglalt kivételektől eltekintve, ahová nem voltak besorolhatóak a perbeli műkincsek – állami tulajdonba került. Az állami tulajdonszerzés a törvény erejénél fogva (ex lege) bekövetkezett, azaz az I. rendű alperes a törvény hatályba lépésének az időpontjában tulajdonjogot szerzett a perbeli műkincseken. A tulajdonszerzéshez nem volt szükség további jogcselekményre, a pénzügyigazgatóság törvényben meghatározott feladatai a tényleges birtokbavételt, míg a leltár elkészítésének a kötelezettsége az állami tulajdonba kerülő vagyon nyilvántartását szolgálta. Az akkori körülmények arra utalnak, hogy (V.) család Pál az államosítás elkerülése végett megkísérelte eltitkolni a hitbizományi kötöttség alá tartozó ingóvagyonát, amikor a leltár benyújtásakor úgy nyilatkozott, hogy a budai hitbizományi palota teljesen összedőlt és kiégett Budapest ostroma alatt, és az ott lévő hitbizományi ingóságok kivétel nélkül elpusztultak. A korábbi, az
  1. évi XI. törvénycikk alapján benyújtott leltár azonban tartalmazta a lebombázott név4 utcai palotában elrejtett műkincseket is, azok közül – a jogszabályok által előírt módon – egyetlen egy sem került kivonásra a hitbizományi kötöttség alól. Ennélfogva a törvény erejénél fogva bekövetkezett állami tulajdonszerzés kiterjedt valamennyi korábban – ékszerek és drágaságok címszó alatt – leltárba vett műkincsre. Tekintve, hogy a per ezeknek az állami tulajdonba került műkincseknek a tulajdonjogára vonatkozik, ezért az I. rendű alperes képviseletére az cég3 (cég3) Zrt. jogosult [873]. [57] Megjegyezte azt is, hogy a Népköztársaság és az város-i Köztársaság között 1967-ben hatályba lépett vagyonjogi megállapodás önmagában meggátolja a perbeli műkincsek államosítása miatti igények bíróság előtti érvényesítését. Az államközi vagyonjogi Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 14 megállapodás értelmében ugyanis az államosító aktus a I.r. alperes tulajdonát eredményezte, és kizárta az államosításból eredő igényérvényesítést. A vagyonjogi megállapodás (és a rendszerváltoztatást követően hatályba lépett magyar kárpótlási törvények) alapján sem Ország1on, sem országban semmifajta, az államosításra alapozott további igényt nem lehet támasztani. [58] A régi Pp.
  2. §-a alapján a pervesztes felperest kötelezte az I. és a III-IV. rendű alperesek perköltségeinek viselésére. Az ügyvédi munkadíj mértékét mérsékelve állapította meg személyenként bruttó 25.000.000 forintban, figyelemmel a pertárgy értékétől függetlenül jelentkező széles társadalmi és nemzetközi érdeklődéssel együtt járó fokozott ügyvédi felelősségre, az összetett és bonyolult, a jelen kor jogászai által csak többletfelkészüléssel ellátható peres ügyre, amelyben több esetben levéltári kutatómunkát is kellett végezni. A III. rendű alperesnek a készkiadásai megtérítésére irányuló igényét azonban nem tartotta alaposnak, mivel az általa csatolt szakvélemények önmagukban nem tették volna lehetővé az eljárásban kifejtett jogi és művészettörténeti érvelési rendszer bemutatását, illetőleg nem igényeltek különleges szakértelmet. Rámutatott: a szakértői támogatással, továbbá a korabeli jogirodalom megismerése végett beszerzett szakkönyvek megvásárlásával elért magas színvonalú ügyvédi tevékenységet az ügyvédi munkadíj viszonylag magas összegével értékelte, ezért a színvonal elérését segítő szakvélemények külön díjazását nem tekintette indokoltnak. Számla hiányában a III. rendű alperes fordítással felmerült kiadásait sem számolta el. [59] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes és az I. rendű alperes jelentett be fellebbezést. [60] A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének elsődlegesen a régi Pp.
  3. §
(2)és
(3)bekezdésein alapuló hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását, valamint az elsőfokú bíróság másik tanácsának a kijelölését kérte. Másodlagos kérelme az elsőfokú bíróság ítéletének egészében történő megváltoztatására, és keresetének maradéktalan teljesítésére irányult. Elsődleges és másodlagos fellebbezési kérelme sikertelensége esetén azt kérte, hogy a másodfokú bíróság jelentős mértékben csökkentse az I. és a III-IV. rendű alperesek javára megítélt perköltséget. [61] Elsősorban azzal érvelt a hatályon kívül helyezés mellett, hogy az elsőfokú bíróság súlyosan megsértette az eljárási szabályokat, amikor a restitúciós eljárásban hozott miniszteri határozat ellen indított közigazgatási per befejezésének a bevárása nélkül folytatta a jogerős végzéssel felfüggesztett tárgyalást. Kifejtette: egy szabadalmi per felfüggesztése kapcsán a Kúria elvi iránymutatást adott arra nézve, hogy a fellebbezéssel nem támadható közigazgatási határozat alaki értelemben első fokon jogerőre emelkedik, de az anyagi jogerőt kizárja a felülvizsgálata iránt indított közigazgatási per, ezért a felfüggesztésnek egészen a közigazgatási per befejezéséig kell tartania (BH
  1. 179.). Igazolta, hogy a közigazgatási határozattal szemben
  2. július
  3. napján benyújtotta a keresetlevelet, amelyre figyelemmel az elsőfokú bíróságnak be kellett volna várnia a közigazgatási per jogerős befejeződését. A tárgyalás folytatása ellentétes az elsőfokú bíróság által korábban meghozott felfüggesztő végzéssel, különös tekintettel arra, hogy a másodfokú bíróság helyes indokainál fogva hagyta helyben az elsőfokú bíróság végzését. Rámutatott: a miniszteri határozat eredeti Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 15 példánya aggályos módon került becsatolásra, hiszen a határozatot becsatoló IV. rendű alperes nem volt fél a közigazgatási eljárásban. Ezen túl az is megdöbbentő és kifejezetten aggályos, hogy az elsőfokú bíróság szinte teljes egészében átültette a miniszteri határozatot ítéletének az indokolásába. Ez alapvetően sérti az Alaptörvényben is védett tisztességes eljáráshoz való jogát, hiszen az elsőfokú bíróság nem alakított ki önálló álláspontot a kereset elbírálása körében. Erre figyelemmel megkérdőjeleződik az elsőfokú bíróság pártatlansága. Ez a kifejezetten súlyos, az ügy érdemi eldöntésére kiható lényeges eljárási szabálysértés az elsőfokú eljárás megismétlésével úgy orvosolható, ha a másodfokú bíróság másik törvényszéket, de legalább az elsőfokú bíróság másik tanácsát jelöli ki az új eljárásra. [62] Előadta: az elsőfokú bíróság ítéletéből nem derül ki az ügy jogi kérdéseinek a vizsgálati sorrendje. Az elsőfokú bíróság ugyanis hosszas levezetés és számos jogkérdés vizsgálatát követően, ítéletének a [806-810] számú bekezdéseiben foglalkozott a magánalapítvány perbeli legitimációjával, levonva azt a következtetést, hogy az Alapító Okirat V. fejezet a) pontja értelmében megszakadt a tulajdonosi láncolat. Ez a következtetés azért téves, mert az város-i magánalapítvány vagyontömegének megállapítása város-i jogi kérdés, az erre vonatkozó szabályokat az elsőfokú bíróság azonban félreértelmezte. A becsatolt város-i jogvélemény ugyanis igazolja, hogy a magánalapítvány vagyontömegébe beletartozik a település1i Várból elvitt gyűjtemény is, ha az a település1i Vár tartozéka. A tulajdoni jogosultság vizsgálatához visszafelé kellett volna vizsgálni a jogosulti láncolatot. Az elsőfokú bíróság ítéletéből az sem derül ki, hogy konkrétan mely időpontra vetítve vizsgálta az alkotórészi, illetőleg tartozéki jogviszonyt a település1i Vár és a település1i Kincstár között, valamint az sem, hogy mely időpontra vetítve, mely hitbizományi jogszabályt értelmezte és alkalmazta, továbbá nem határozta meg, hogy az
  4. évi VII. törvényen alapuló állami tulajdonszerzés milyen leltári vagyontömegre terjedt ki. [63] Az elsőfokú bíróság nem döntött az I. rendű alperes képviseletére jogosult szervezetről, így a tárgyalás
  5. szeptember 9-i berekesztéséig az I. rendű alperes jogi képviseletét ellátó ügyvédi irodák útján a keresetlevélben megjelölt, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter, valamint az cég3 Zrt. is fellépett. [64] Az elsőfokú bíróság nem adott megfelelő tájékoztatást arról, hogy mit tekint olyan szakkérdésnek, amelynek eldöntéséhez szakértői bizonyítás szükséges. Ennek hiányában teljesen irreleváns volt a IV. rendű alperes egykori munkatársának, személy42 művészettörténésznek a meghallgatása, aki csupán saját személyes, szubjektív tapasztalatairól tudott nyilatkozni a település1i Kincstár történetével kapcsolatban. [65] Vitatta, hogy az I. rendű alperessel szemben érvényesített megállapítási keresetnek nem állnak fenn a feltételei, hiszen okkal tarthat tőle, hogy tulajdonjoga megállapításának hiányában az I. rendű alperes a műtárgyakra nézve káros intézkedéseket fog hozni. Ezek az intézkedések a műtárgyakat birtokló III-IV. rendű alperesek, illetve a perben nem álló Múzeum2 útján valósulhatnak meg, így a birtokosokkal szemben érvényesített kereset nem befolyásolhatja a megállapítási kereset előterjeszthetőségének a lehetőségét. Hangsúlyozta: a műtárgyaknak a leltári naplóból a letéti naplóba történő átvezetése abban az esetben lehetséges, ha az I. rendű alperes tulajdonjogát megállapítja a bíróság. Hangsúlyozta azt is, hogy nem a műtárgyak saját részére történő kiadását, hanem a 2016 előtti birtokállapot visszaállítását kérte. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 16 [66] Az elsőfokú bíróság ítéletének érdemére vonatkozóan több általános megjegyzést tett. [67] Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság több esetben megszegte a régi Pp.
  6. §
(1)bekezdésében foglalt bizonyítási szabályt azzal, hogy nem az alperesekre terhelte a bizonyítási kötelezettséget, holott a bizonyítottság az ő érdekükben állt. Az elsőfokú bíróság egyáltalán nem vette figyelembe azt az alapelvi jelentőségű jogelvet, hogy felróható magatartására előnyök szerzése végett senki nem hivatkozhat, e jogelv mellőzésére semmilyen érdemi magyarázatot nem adott, holott a I.r. alperesi szervek felróható magatartása az egyik kulcsfontosságú jogkérdés a perben. A perre okot adó helyzet az I. rendű alperes felróható magatartásának a következménye, mivel a perbeli műtárgyakat az 1919-es köztársaság idején az I. rendű alperes „szocializációs” osztaga hurcolta városba, karhatalmi, önkényuralmi eszközökkel „einstandolva” a cími hitbizományi vagyont, ezzel megsértve az évszázadok óta őrzött kincstár egységét. A köztársaság bukása után is számos példa merült fel az I. rendű alperes szervei útján gyakorolt felróható magatartására. Az Iv.r. alperes igazgatója pl. burkoltan vagyonadó kivetésével zsarolta (IV.) család Miklós címet, hogy elérje a városba szállított kincsek további múzeumi őrizetben hagyását; a Minisztérium1 kijelentette, hogy teljes felhatalmazása van a műtárgyak magyar fennhatóság alatt való tartására, ezért a címnek nem volt lehetősége a kincsek visszaszállítására. 1945-1948 között (V.) család Pál azért nem tett intézkedéseket a név4 utcai palota romfeltárására és a kincsek kiemelésére, mert okkal tarthatott tőle, hogy a műtárgyak elkobzásra, államosításra kerülnek a formálódó önkényuralmi rendszerben; ez a félelme nem volt alaptalan, mivel
  1. december 23-án koholt vádak alapján letartóztatták, koncepciós perben fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, ezzel véglegesen és teljesen ellehetetlenítve a műtárgyak feletti rendelkezési jogának a gyakorlását. Mindebből látható, hogy az I. és a II. világháborút követő években a műtárgyak sorsára nézve jelentős körülményeket a I.r. alperesi szervek önkényuralmi, alkotmányellenes karhatalmi intézkedései határozták meg. [68] Mindemellett az elsőfokú bíróság nem az Alaptörvénnyel összhangban értelmezte az irányadó jogszabályokat. Ennek a követelménynek a bíróság jogértelmezése csak abban az esetben felel meg, ha több alternatíva esetén azt választja, amely nem sérti a magántulajdonhoz és a jogbiztonsághoz fűződő alkotmányos jogot. A jogértelmezési problémákat az is elmélyítette, hogy az elsőfokú bíróság helytelenül értelmezte a cími család tagjainak az ügyleti nyilatkozatait, azoknak olyan értelmet tulajdonított, amely a hitbizományi vagyon önkényuralmi elvonását segítette elő. A jognyilatkozatok, különösen a XX. századi jognyilatkozatok értelmezésekor nagyobb jelentőséget kellett volna tulajdonítani a konkrét történelmi kontextusnak. A releváns jognyilatkozatok megtételére ugyanis nem a bírói jogalkalmazásban megszokott „békeidőben” került sor, hanem olyan történelmi pillanatban, amikor a korábbi társadalmi-gazdasági rendszer alapjaiban megdőlt, a helyébe lépő új rendszer még képlékeny és bizonytalan volt, ugyanakkor a háborús veszély, a fosztogatás és legfőképpen a különböző forradalmak, önkényuralmi rendszerek veszélye jelentette az egyetlen realitást. [69] Az elsőfokú bíróság helytelenül értékelte a település1i Vár és a település1i Kincstárhoz tartozó műtárgyak közötti dologkapcsolatot is, ezért helytelenül következtetett az alkalmazandó jogra. Ennek azért van jelentősége, mert a hitbizományi kötöttség megszűnését követően a vagyontárgyak tulajdonjogi sorsa dologi jogi kérdéssé vált, az arra alkalmazandó anyagi jogot a dologi jogi statútum alapján kell meghatározni. Ebben egyetértés volt a felek között, de az alkotórészi, avagy tartozéki viszony miatt a fődolog fekvése szerinti jogot kell Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 17 alkalmazni. Az alperesek elismerték, hogy a perbeli műtárgyak a település1i Kincstárhoz tartoznak, ezért azok osztják a település1i Kincstár jogi sorsát; a település1i Kincstár a település1i Várnak mint ingatlannak a szerves része – mivel a hitbizomány alapításakor ahhoz lett rendelve – ezért osztják a település1i Vár jogi sorsát is. Ebben a kérdésben az elsőfokú bíróság jogellenesen mellőzte szakértői bizonyításra és helyszíni szemle tartására irányuló indítványát; egyoldalúan az alperesi álláspontot fogadta el. Rámutatott: a település1i Kincstár nem csak több, hanem lényegileg is más, mint egy általános értelemben vett műgyűjtemény, mégpedig három okból: azt az alapítója célzottan és specifikusan település1 Várába tervezte és ott építette ki, így a helyszín és a bemutatás módja inherens lényegi eleme a gyűjteménynek; a település1i Kincstár vitathatatlanul összművészeti alkotás, és egyben olyan gyűjteményes mű, amelyben az egyes műtárgyak nem nélkülözhetőek és nem helyettesíthetőek a mű sérelme nélkül; a település1i Kincstárnak mint szerves egésznek egyéni és eredeti jellege van, amely kifejezi az alapító család személy71 személyét, és világszinten is jelentős magyar vonatkozású a fennmaradt barokk Kunstkammer. Az elsőfokú bíróság a felmerülő szakkérdést elhibázva döntötte el, amikor nem ismerte el a település1i Kincstár dologi egységét. Vizsgálata a megnevezés szótári fogalmának az értelmezésére korlátozódott, holott az alapító már az 1695-ös végrendeletében is kifejezésre juttatta a kincstár és a műtárgyai közötti megbonthatatlan kapcsolatot. Az elsőfokú bíróság által vázolt terminológiai vita a muzeológus szakmában ugyan jelentőséggel bírhat, de nem hat ki a település1i Kincstár egységes egész voltára. Ennek az egységnek a megítélését nem ronthatja, hogy egy 1674-ben készült összeírásban még nem szerepelt a Kunstkammer, hiszen a kincstár lényegében csak a XVII. század végére épült ki. Az is az irreleváns terminológiai kérdések közé tartozik, hogy a település1i Kincstár eredetileg nem nyilvános, hanem rejtett, és csak kiváltságos vendégek számára volt látogatható. [70] A Kunstkammerek egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélyétől, általa – F/
  2. sorszám alatt – csatolt állásfoglalás megerősíti, hogy a település1i Kincstár vitathatatlanul Kunstkammer, ezt a megállapítást név7 állami alkalmazott, III. rendű alperes által csatolt tanulmánya nem dönti meg. Az elsőfokú bíróság téves következtetéseket vont le személy38 – F/
  3. szám alatt csatolt – tanulmányából is. A szerző a Múzeum főmunkatársaként a település1i Kincstár egyik legjelentősebb magyar kutatójaként megerősítette: család személy71 a település1i Kincstárban saját személyiségét fejezte ki, így a gyűjtemény a nádor ízlésvilágát és műveltségét bemutató szerzői műként értelmezhető. Ennek ismeretében evidensnek mutatkozik a Kincstár és a vár összetartozása. A település1i Kincstárt mint szerves egészet jól mutatja a szerzői jogról szóló
  4. évi LXXVI. törvény (Szjt.)
  5. §
(1)bekezdésének a meghatározása is, amely szerint szerzői jogi védelemben részesül a gyűjtemény, ha tartalmának összeválogatása, elrendezése vagy szerkesztése egyéni eredeti jellegű (gyűjteményes mű). Ehhez igazodóan az 1923-as letéti szerződés is tartalmazza, hogy a műtárgyak „feltétlenül teljesen elkülönítve” kezelendők, és „más muzeális tárgyakkal egy helyiségben nem tarthatók”. A település1i Kincstár kiemelkedő kulturális jelentőségénél fogva a rá vonatkozó dologi jognak kell igazodnia a gyűjtemény kulturális, esztétikai egységéhez, és ennek az egységnek az azt alkotó ingók és ingatlan közös dologi jogi elbírálásában kell megjelennie. Az elsőfokú bíróság döntésének az a súlyos hibája, hogy ezt az egységet nem ismerte fel, és helyette a mindennapi élet gazdasági viszonyaira modellezett dologi jogi fogalmakat erőltette rá a gyűjteményre. [71] Az elsőfokú bíróság helytelen következtetése ellenére a település1i Kincstár, illetve az azt tartalmazó település1i Vár, valamint a perbeli műtárgyak viszonylatában az alkotórészi, illetőleg tartozéki kapcsolat a dologi jog általános szabályai szerint is fennáll. A Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 18 jogtörténeti fejlődés korábbi szakaszaiban a tartozék fogalma sokkal tágabb körű, nagyobb terjedelmű volt, mint a mai joggyakorlatban. Az értelmezés szempontjából az a kulcsfontosságú időpont, amikor a korábban egységesen magyar jog alá eső hitbizomány kettészakadt magyar és város-i jog alá eső birtoktestekre. Ez a trianoni békeszerződés
  1. július 26-i hatálybalépésével bekövetkezett, így mindazon vagyontárgyak, amelyek ekkor alkotórészei vagy tartozékai voltak egy országhoz csatolt ingatlannak, az város-i hitbizományi jog hatálya alá kerültek. A köztársaság alatt elhurcolt műtárgyak ekkor az I. rendű alperesnek felróható okból, átmeneti jelleggel voltak Budapesten, így fel sem merülhetett az előző két évszázadban zavartalanul fennállt alkotórészi/tartozéki kapcsolat felbomlása. [72] Az alkotórészi kapcsolat a Ptk. 5:
  2. § mai, modern definíciója alapján is megállapítható, mivel a település1i Kincstár az elhurcolt műtárgyak nélkül csupán torzóként működik, értéke és használhatósága jelentősen csökkent azzal, hogy a köztársaság alatt többszáz jelentős műtárgyat elhurcoltak onnan. A tartós egyesítést a kincstárat alapító család személy71 hajtotta végre azzal, hogy a Kunstkammert a település1i Vár szívébe, az erre a célra speciálisan és díszesen kialakított, egyedi bútorzattal berendezett boltíves kincstártermekben létesítette, amit az alapítólevélben „házi ékszerként” jellemezett. település1 Várának fő funkciója a reprezentáció, a vagyon és a műveltség szimbolikus megjelenítése volt, vagyis a családi gyűjteménynek egy helyen való biztonságos, és címhez méltó környezetben való megőrzése; ez a funkció szűnt meg akkortól kezdve, hogy a kuriózumnak számító Kunstkammert félig kiürítették, és részben üres almáriumokkal működött tovább. [73] A tartozéki kapcsolat megállapításához még a „tartós egyesítés” kérdését sem kell vizsgálni, mivel a tartozéki viszony a funkcionális kapcsolatot kívánja meg. A korabeli jog szerint a tartozék nem kizárólag ingatlan-ingatlan viszonylatában értelmezhető, a Tripartitum azt fődolog-mellékdolog értelmében használja, abban a tartozékok elnevezése magában foglalja mindazt, ami a városi jog és szokás szerint a fődologgal és örökséggel egybe van kapcsolva. Nem lehet kétséges, hogy a XVII. század végén, amikor a település1i Kincstár a település1i Várral együtt hitbizományi kötöttség alá került, az ott lévő ingóságok, illetve műkincsek bizonyosan megfeleltek a tartozék korabeli fogalmának. Arra pedig nem adott választ az elsőfokú bíróság, hogy ha a Tripartitum nem releváns és nem alkalmazandó, akkor a XVII. század végén milyen szabály vonatkozott a tartozéki kapcsolatra. [74] Hangsúlyozta, hogy a Ptk. modern definíciója nem kívánja meg a szükségességet, hanem már az is elegendő, ha a fődolog használatát a mellékdolog elősegíti. Ennek alátámasztására számtalan bizonyítékot csatolt, amelyeket azonban az elsőfokú bíróság okszerűtlenül értékelt. Az elsőfokú bíróság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a település1i Vár reprezentatív funkciója csak másodlagos volt a katonai funkció mögött [586]. Ha ugyanis a település1i Várnak volt reprezentációs funkciója, akkor az ezt elősegítő ingóságok mindenképpen tartozékok, függetlenül attól, hogy valamely más funkcióhoz hogyan viszonyulnak. Az elsőfokú bíróság a történelmi eseményeknek is helytelen jelentőséget tulajdonított, amikor arra következtetett, hogy település1 Vára harcászati jelentőséggel bírt. Az a következtetés is abszurd, hogy a kincstárnak azért nem lehetett funkciója, mert sok várnak nem volt kincstára. Tény ugyanis, hogy más „átlagos” kastélytól, illetve vártól eltérően település1n volt Kunstkammer, ami a várat kiemelte és különlegessé tette, ezért a Kunstkammer funkciója a kastély viszonylatában vitathatatlan. Az a tény pedig, hogy a kincstárból néhány alkalommal jelentős ékszereket és drágaságokat kivittek és külső helyszíneken mutattak be, nem gyengíti azt a megállapítást, hogy a település1i Vár Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 19 önmagában is a család gazdagságát szimbolizáló és őrző reprezentatív kastély volt. A tartozéki jelleget az is jól kifejezi, hogy az alapító nádor végrendeletében a település1i Kincstárra szobaként hivatkozik; ebből megérthető, hogy a per tárgya műfajában több, mint műtárgyak összessége, mivel maga az objektum egy művészeti szoba, amelynek ingó műtárgyai tartozékoknak számítanak. A Kunstkammer díszes freskóit és berendezését egyedileg készítették, az ott elhelyezett műtárgyak meghatározott rendje szerinti bemutatására. A jelenleg torzóként működő kincstárban számos szekrény és polc teljesen üres, mert azokon a III-IV. rendű alpereseknél lévő műtárgyaknak van a kijelölt helye. A becsatolt fényképekből látható, hogy a Kunstkammer a műtárgyak nélkül értelmezhetetlen és használhatatlan lenne, az üres vitrineknek ugyanis nincsen reprezentációs vagy értéktárlati funkciója. [75] Fenntartotta azt az érvelését, hogy a hitbizomány a perbeli műtárgyakra kiterjedően eleve csak a település1i Vár mint ingatlan (és az abban lévő Kunstkammer) tartozékaiként jöhetett létre. Az elsőfokú bíróság érvelése abszurd a tekintetben, hogy a műtárgyak nem tekinthetőek holt tőkének, és azért lehettek a hitbizományi vagyontömeg önálló tárgyai, mivel az értékük folyamatosan nőtt, így befektetésként is jelentős hasznot hajtó ingó dolognak minősültek. A hitbizomány ugyanis korlátozott tulajdonjogot jelentett, annak fennállása alatt a műtárgyak esetleges értéknövekedését soha nem lehetett volna realizálni. [76] Az elsőfokú bíróságnak további súlyos tévedése, hogy a XX. századi magyar hitbizományi jog kategóriáit contra legem alkalmazta. Az
  3. évi XI. törvénycikk ugyanis már taxatíve, pontos definíciókkal határozta meg, hogy mi minősülhet hitbizományi vagyonnak: a
  4. § szerint hitbizományi kötöttség alatt maradtak – egyebek mellett – a családi gyűjtemények, műkincsek, régiségek és egyéb közérdekű családi vagyontárgyak, a megőrzésükre rendelt vagy arra alkalmas épülettel. Ennek a törvényi definíciónak a település1i kincs minden tekintetben megfelelt, különös tekintettel arra, hogy maga az alapító jelölte ki a kincsek őrzésére a település1i Várat, amit egyedileg kiépített almáriumokkal és díszes termekkel tett erre alkalmassá. Az elsőfokú bíróság a törvénycikk előzőekben idézett rendelkezését mellőzte, és ahelyett teljesen indokolatlanul egy másik rendelkezését alkalmazta, amikor a műtárgyakat az „ékszerek, drágaságok” kategóriájába sorolta. Ezzel a besorolással az elsőfokú bíróság az ország legnagyobb hitbizományát a magyar történelem legkisebb, legjelentéktelenebb (a tulajdonnév3) hitbizományával hasonlította össze, amelybe egyetlen díszkard és díszöltöny-ékszer tartozott. [77] Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a hitbizományokról szóló
  5. október 9-i királyi leiratot az család cími hitbizományra is alkalmazni kellett, de ennek ellenére nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy család személy71 „főleltárilag” a település1i Várhoz rendelte a település1i Kincstár minden műtárgyát. Az alapítólevelet akár szerződésnek, akár végrendeletnek tekintjük, a lényege mindkét esetben ugyanaz: szövege család személy71 akaratát tartalmazza, ezért azt úgy kell értelmezni, ahogyan a körülmények alapján a nádor érthette. A település1i Kincstár leltárát az uralkodó az alapítólevéllel együtt jóváhagyta, így soha nem volt vitatott, hogy a perbeli műtárgyak hitbizományi kötöttség alatt álltak. család Pál 1713-ban írt pótvégrendeletében a kincstárat mint érinthetetlent jelölte meg, ami csak egyféleképpen értelmezhető: azt meg kellett hagyni úgy, ahogy az alapító létrehozta. E pótvégrendeletnek az értékelését azonban az elsőfokú bíróság indokolatlanul mellőzte [F/72 sorszám alatt csatolva]. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 20 [78] A Kúria 1933-ban kiadott
  6. számú jogegységi döntése egyértelműen dologi jogi kérdésnek minősítette, hogy a hitbizományi kötöttség alól kikerülő vagyontárgyak korlátozásmentes magántulajdonba mennek át. Ennek megfelelően a hitbizományi ingóságokat elsődlegesen a lekötött ingatlanokkal együtt kellett kezelni, amit megerősített az e tárgyban [F/64 sorszámon] csatolt nemzetközi jogász jogvéleménye is. [79] A hitbizomány alapítóját követő hitbizományi birtokosok szándéka irreleváns a műtárgyak jellegének a meghatározása szempontjából. Az elsőfokú bíróság helytelenül vonta le azt a következtetést, hogy a hitbizományi birtokosnak a perbeli műtárgyak végleges Ország1ra telepítése volt a célja. A hitbizományi birtokosokat a haszonélvező jogállása illette meg, így nem rendelkezhettek a hitbizományba tartozó vagyontárgyakról, és a hitbizományi vagyont abban az állapotban voltak kötelesek fenntartani, amelyben azt átvették. Ebből következően a hitbizományi birtokosoknak nem volt joga a település1i Kincstár szétbontására és Ország1ra telepítésére. Ehhez egyébként is a hitbizományi bíróság és/vagy a családi tanács és/vagy az uralkodó engedélyére lett volna szükségük, ilyen engedélyt azonban a hitbizományi birtokosok soha nem kértek. [80] Az elsőfokú bíróság iratellenesen állapította meg, hogy 1920 elején 3 éves „szóbeli letéti” szerződés jött létre a műkincsek IV. rendű alperesnél történő elhelyezése tárgyában. Az akkori levelezés és az
  7. május 21-i átvételi elismervény nem utal semmilyen szóbeli szerződésre, de annak létrejötte azért is valószínűtlen, mert az 1923-as írásbeli letéti szerződés előkészítése több, mint egy évig tartott. Az 1923-as letéti szerződés idején a település1i Vár már országhoz tartozott, így az annak tartozékát/alkotórészét jelentő műtárgyak is az város-i hitbizományi jog hatálya alá kerültek. A letéti jogviszony fogalmilag is ideiglenes, de az ideiglenességet a letéti szerződés külön is hangsúlyozta. A szerződésben kikötött ideiglenességet nem lehet úgy értelmezni – ahogy azt az elsőfokú bíróság tette [803] –, miszerint a letét azért ideiglenes, mert a birtokos csak saját életére köthet szerződést. Mivel a letét bármikor felmondható volt, ezért a birtokos semmilyen módon nem korlátozta a későbbi vagyonkezelést, emellett a szerződésben sehol nincsen utalás a birtokos halálára mint bontó feltételre. Az okiratokból a műkincsek ideiglenes budapesti elhelyezésének a célzata rajzolódik ki, azokban a végleges elszakítási szándéknak semmilyen nyoma nincsen. [81] Állami tulajdonjog az
  8. évi VII. törvény alapján sem jöhetett létre. A törvény
  9. §-a szerint ugyanis az
  10. évi július hó
  11. napján fennállott leltári állapot szerint történt az állami tulajdonba vétel, ugyanakkor az (V.) család Pál által
  12. május 24-én benyújtott leltár a település1i Kincstárból Ország1ra szállított műkincseket nem tartalmazta. Ezt a vármegye3i Királyi Törvényszék
  13. április 28-án kelt 619/1948/
  14. számú jogerős végzése, az ahhoz kapcsolódó anyagi jogerő folytán önmagában bizonyítja [F/75 sorszám alatt csatolt iratok]. A végzést kézbesíteni kellett az illetékes pénzügyigazgatóságnak is, aki azonban nem tett a műkincsek birtokbavételét célzó intézkedést. család Pál levelét az elsőfokú bíróság ugyancsak okszerűtlenül értelmezte [856], abban az olvasható, hogy az ottlévő ingóságok kivétel nélkül elpusztultak. Erre figyelemmel teljesen irreleváns az elsőfokú bíróságnak az a következtetése, hogy család Pál el akarta rejteni a hatóságok elől a kincseket. Még ennél is abszurdabb „kafkai fordulatot” vesz az elsőfokú bíróságnak az az érvelése, hogy a tulajdonelvonás hatályát nem ronthatta le az abban érintett fél valóságnak tudatosan meg nem felelő (bár érthető) eltitkolásra irányuló egyoldalú nyilatkozata. A „tudatos eltitkolást” ugyanis semmi nem igazolta, azt viszont látni kell, hogy egy közhiteles Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 21 nyilvántartás, a hitbizományi leltár tartalmát a bíróság feladata és felelőssége volt vezetni, valamint naprakészen tartani. A jogbiztonság elve megköveteli, hogy ha egy tulajdoni változást valamely törvény egy bírósági nyilvántartásban tételesen megjelölt vagyontömegre ír elő, akkor azokon kívül semmilyen további vagyontárgyra ne érvényesüljön. Ennélfogva azok a vagyontárgyak nem kerültek állami tulajdonba, amelyek nem szerepeltek a közokirati bizonyító erővel rendelkező bírósági végzésben. [82] Az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolása ellentmondásos a tekintetben, hogy az 1919-ben település1n hagyott, és 1947-ben település10 mellett megtalált, később a Múzeumba szállított, majd onnan részben ellopott műtárgyak milyen alapon lettek volna magyar hitbizományi vagyontárgyak. Ezek a műtárgyak ugyanis semmilyen kimutatásban nem szerepeltek. Azok a vagyontárgyak sem kerülhettek állami tulajdonba, melyeket 1947ben elloptak és országba csempésztek, majd az 1980-as években visszakerültek Ország1ra. Nyilvánvaló, hogy ezek a vagyontárgyak sem kerülhettek 1948-ban hitbizományi leltárba. [83] Az elsőfokú bíróság helytelenül jutott arra a következtetésre is, hogy nem volt szükség az állami tulajdonba kerülő ingóságok átvételére, hiszen sem az Iv.r. alperes, sem a Múzeum2 nem az állami tulajdonba vétel céljával vette birtoka a műtárgyakat, de erre nem is lehetett semmilyen jogcíme. [84] A letéti szerződés jelentőségével kapcsolatban rámutatott: azzal, hogy a műtárgyak letétbe kerültek, a település1i Kincstárral és a település1i Várral fennálló szoros kapcsolatuk nem lett lazább, hanem csupán egy kötelmi jogviszony jött létre (V.) család Pál mint hitbizományi birtokos és az I., valamint a IV. rendű alperesek között. A műtárgyak ideiglenes letétbe helyezésével család Pál fenn akarta tartani a rendelkezési jogát, de egyáltalán nem állt szándékában végérvényesen a IV. rendű alperesnél őriztetni a kincseket. A letéti szerződés nem szűnt meg 1944-ben, amikor család Pál átszállította a kincseket a név4 utcai palotába. Az elsőfokú bíróságnak értékelnie kellett volna, hogy az ostromló csapatok útvonalán lévő múzeum épülete helyett a nagykövetségnek is otthont adó budai palota átmenetileg biztonságosabb hely volt a kincsek tárolására. Az elsőfokú bíróságnak kiemelten kellett volna kezelni (V.) család Pálnak az
  15. december 14-i jegyzőkönyvben rögzített nyilatkozatát, amelyben kifejezésre juttatta azt a kívánságát, hogy a kincseket továbbra is a IV. rendű alperes kezelje. Ez a nyilatkozat a letéti szerződés szüneteltetésének, nem pedig a végleges felmondásának a szándékára utalt. A letétből történő kivétet a felek a szerződés
  16. §ában szabályozták, annak helyes értelmezése szerint a kivét a teljesítés jogos megtagadásának minősült, amely időszak alatt mindkét fél teljesítése szünetelt. Ugyanezt az értelmezést erősíti a szokásjog is, hiszen az átmeneti, ideiglenes vis maior eseménye kapcsán tulajdonnév4 is kifejezetten megemlítette a háborús viszonyt, és rögzítette, hogy ideiglenes nemteljesítésről van szó. Az elszállítás körülményeire 1949-ben, az utcanév
  17. szám alatt meghallgatott tanúk ezzel ellentétes vallomást tettek, de múzeumi alkalmazottként másként nem nyilatkozhattak, hiszen súlyos büntetésre számíthattak volna, ha elöljáróik úgy értékelik, hogy nem követték figyelemmel a kincs sorsát. Az átadás-átvételi jegyzőkönyvhöz utólag nem társítható ügyleti tartalmat hordozó jogcím, mivel az ellentétes lenne az elszállítás konkrét kontextusával, és a letevő későbbi nyilatkozatával. [85] A letéti szerződés 1949-ben is folytatódott, különös tekintettel arra, hogy erre irányuló akaratát (V.) család Pál 1948 decemberében kifejezésre juttatta, a visszavitt műtárgyak letéti kezelését pedig a IV. rendű alperes továbbra is megvalósította. A letéti Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 22 jogviszony változatlan fennállása orvosolta az esetleges álképviseletet, az a szerződés utólagos jóváhagyásának minősült. Hivatkozott tanú1 település1i Kincstárral kapcsolatban a tv-ben adott nyilatkozatára, amelyben megerősítette: a letéti szerződésnek az érvényessége felfüggesztve lett, mégpedig háborús ok miatt 1944 végén, amikor a front egyre közeledett Budapesthez. Ekkor a család nevében (V.) család személy3 járt el (aki 1989-ben meghalt), és ő határozott úgy, hogy nem megszünteti a letéti szerződést, hanem az érvényességét függeszti fel. Ezt az álláspontot az önkényuralmi rendszerben nem lehetett nyíltan képviselni, de a IV. rendű alperes egykori alkalmazottai (akiket tanú1 még személyesen is ismert) egymás között evidenciának tartották a letét tovább élését. [86] Az elsőfokú bíróság indokolatlanul mellőzte a trianoni békeszerződés
  18. cikkének az alkalmazását, amely szerint a köztársaság alatt elhurcolt műtárgyakat vissza kellett volna szállítani országba, mivel az ország részéve vált városnév átengedett területnek minősül. E tekintetben a békeszerződést a I.r. alperes saját kötelezettségvállalását tartalmazó jogforrásnak kell tekinteni, amely része a magyar jogrendszernek, ezért betartása a I.r. alperesra és a bíróságaira nézve kötelező. A békeszerződéstől eltérően az 1967-es államközi megállapodás irreleváns, mivel azt jogszabályban soha nem hirdették ki, ezért nem vált a magyar jogrendszer részévé. Ez az államközi megállapodás egyébként is kártalanítási igényekről szól, míg jelen pernek a tárgya a keresettel érvényesített birtokvédelmi és tulajdonvédelmi igénye. [87] Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság túlzó összegű perköltséget állapított meg az alperesek részére, figyelmen kívül hagyva, hogy csupán az I. rendű alperessel szemben lépett fel tulajdoni igénnyel, míg a III-IV. rendű alperesekkel szemben kizárólag birtokigényt érvényesített. Ennek ellenére a III-IV. rendű alperesek a tulajdonjogi keresettel szemben is részletes védekezést terjesztettek elő, ami részükről szükségtelennek mutatkozott. Azt is értékelni kellett volna, hogy az alperesek számos olyan percselekményt végeztek, amelyek utólag is teljesen feleslegesnek bizonyultak. Az elsőfokú bíróság nem értékelte, hogy az alperesek különböző mértékben viselték a felmerülő készkiadásokat, így pl. az I. rendű alperes helyett a III. rendű alperes készítette el a tulajdonjogi kérdésekre vonatkozó jogi szakvéleményeket és történelmi tanulmányokat, míg a IV. rendű alperes ugyancsak az I. rendű alperes helyett tett művészettörténeti kérdések körében előadást. Azt is értékelni kell, hogy a műkincsek átszállításakor a IV. rendű alperes még nem minősült közgyűjteménynek, így az átszállítás olyan akut vészhelyzetet jelentett, melyben nem volt más hatékony jogvédelmi lehetősége, mint az ideiglenes intézkedés iránti kérelem előterjesztése. [88] Az I. rendű alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatását, és a részére megítélt perköltség összegének a felemelését kérte bruttó 95.811.366 forintra. Kifejtette: a töretlen bírói gyakorlat szerint a perbelihez hasonlóan magas pertárgy érték egyben magasabb ügyvédi felelősséggel jár, amelynek az ügyvédi munkadíjban is meg kell jelennie. A pertárgy értékéhez igazodó ügyvédi munkadíj mérséklése nem volt indokolt, mivel jelen perben a széles társadalmi és nemzetközi érdeklődés fokozza a felelősségét, és az összetett, bonyolult ügyben a képviselet ellátása többletfelkészülést igényelt, amelynek során több esetben levéltári kutatómunkát is végezni kellett. A pertárgy értékének 1%-ában meghatározott ügyvédi munkadíj nem tűnik túlzónak ahhoz viszonyítva, hogy 180 oldalnyi terjedelmű előkészítő iratot nyújtott be, amelyhez 53 mellékletet csatolt. A képviselet ellátásához tanulmányoznia kellett a kortárs jogirodalmat, valamint különböző történészi és művészeti munkákat. Mindezt összevetve a felkészüléssel és a képviselet Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 23 ellátásával, 2144,5 óra ügyvédi tevékenységet végzett. Az elsőfokú bíróság által megítélt perköltség így 1.160 forint óradíjat jelent, ami aránytalanul alacsony mértékű. Mindezt figyelembe véve nincs indok az ügyvédi munkadíjnak a minimum összeg alatti mérséklésére. [89] Az I. rendű alperes fellebbezési ellenkérelmében azt kérte, hogy a másodfokú bíróság a felperes fellebbezésének ne adjon helyt. [90] Álláspontja szerint a hatályon kívül helyezésre nincs ok, amit az esetleges túlbizonyítottság nem indokolhat. A felperes maga sem tudott olyan eljárási szabálysértést megjelölni, ami az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezését tenné szükségessé. Az a tény, hogy az elsőfokon eljárt bíró a bizonyítás során kialakult belső meggyőződésének megfelelően a perben korábban előkérdésnek minősített közigazgatási döntés indokolásával egyező jogi álláspontját közvetítette az ítéletben, a bíró pártatlanságát nem kérdőjelezi meg. Rámutatott: alperesi pertársaival szemben a birtokba adásra irányuló kereset alapján marasztalásra irányuló per van folyamatban, így ugyanazon jogvitából eredő, ugyanazon tárgyú per lévén fogalmilag kizárt a perfüggőség beállta miatt az önálló megállapítási kereset előterjeszthetősége. Rámutatott arra is: a felperes a per kezdeményezésével maga rendelte alá a restitúciós döntés alaki és anyagi jogerejét a törvényszéki ítélet anyagi jogerejének. Ezzel a restitúciós eljárás tulajdonképpen okafogyottá vált, mivel a tulajdonjog kérdésében a polgári bíróság végleges és megváltoztathatatlan döntést hoz. A tárgyalás további felfüggesztésére nem volt szükség, mint ahogy további bizonyításra sem, a felperes nem is indítványozott szakértői bizonyítást. [91] Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a jogszabályoknak megfelelően hozta meg érdemi döntését. A perbeli ingóságok az
  19. évi VII. törvény
  20. §-a alapján a törvény erejénél fogva kerültek a tulajdonába, nem volt szükség külön eljárásra, határozathozatalra, vagy bármilyen igazgatási aktusra. Elemezve a korabeli szabályozást, rámutatott: a hitbizományi birtokosoknak joga volt arra, hogy a műtárgyak elhelyezési, őrzési helyéről döntsenek. Álláspontja szerint az előnyszerzés az
  21. évi VII. törvénnyel valósult meg, amely utólag nem bizonyult alkotmányellenesnek, így felróható magatartásként nem értelmezhető. Ezzel szemben család Pál a vagyoneltitkolás egyértelmű célzatával olyan rosszhiszemű valótlan bejelentést tett a hitbizományi bíróság felé, hogy a név4 utcai palota, valamint az ott lévő hitbizományi ingóságok kivétel nélkül elpusztultak. család Pál egyébként sem volt akadályozva abban, hogy a műkincseket visszaszállítsa a település1i Várba. A műtárgyegyüttes nem értelmezhető a település1i Várhoz tartozó, de kihelyezett gyűjteményként, azok visszaszállításával és a térbeli együttesség követelményének ismételt helyreállításával a hitbizományi tisztviselők nyilvánvalóan nem számoltak. család Pál megszüntette az 1923-ban megkötött letéti szerződést azzal, hogy az összes műtárgyat visszavette a letétből. [92] Nyomatékosan hangsúlyozta: a hitbizományi vagyontárgyak nyilvántartási kötelezettségéből az következik, ha a hitbizományi birtokos egy adott ingatlan tartozékaként tekint egyes ingóságokra, akkor azokat a fődolog ingatlanleltárában kell feltüntetni. Az városi hitbizományi birtoktest leltára 1939-ben készült el, az tartalmazta a település1i Vár kincstárában akkor található ingóságok felsorolását, de az Iv.r. alperesban letett és a jelen per tárgyát képező műkincsekkel kapcsolatban még csak az utalás szintjén sem tett említést. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 24 [93] A III. rendű alperes ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyására irányult. Hangsúlyozta: a per kulcsa a szerteágazó tényállás megállapítása; az elsőfokú bíróság a felkutatott bizonyítékokból kibontakozó tényállást helyesen állapította meg, amelyből kitűnően a felperes érvrendszere tudatosan szelektált, a legfontosabb eseményeket elhagyó kronológiára és egyes általa kigondolt, de bizonyítékokkal alá nem támasztott tényelőadásra épül. A felperes keresete lényegében három fő konjunktív érvre támaszkodik: 1.) a perbeli ingóságok a település1i Várral 1695 óta a mai napig fennálló tartozéki kapcsolatban vannak; 2.) a felperes mint a település1i Vár tulajdonosa a trianoni békeszerződést követő statútumváltás okából létrejött országi hitbizomány egyfajta jogutódja, ami igazolja a település1i Várra vonatkozó szakadatlan tulajdoni lánc meglétét; 3.) a cím család Hitbizomány és a IV. rendű alperes között 1923-ban kötött letéti szerződés a mai napig hatályban van. [94] A tartozéki kapcsolat hiányára vonatkozóan utalt a III/A/
  22. sorszám alatt általa csatolt szakirodalomra, amelyből kitűnően a váringatlan jogi sorsát legfeljebb annak hadifelszerelése, berendezése, gazdasági felszerelése és az igavonó állatok oszthatták. A családi ékszereket és emlékeket nem lehet ide sorolni, ezeknek a tárgyaknak a település1i Vár csupán az őrzési helyéül szolgált. A trianoni békeszerződést követő időszakban – a becsatolt jogvélemények szerint – a Magyar Királyi Kúria
  23. számú jogegységi döntvénye alapján az ingóságok csak két esetben oszthatták volna a település1i Vár jogi sorsát, egyrészt, ha annak tartozékai, másrészt, ha annak a leltárába felvették volna. A döntvény azt is kimondta, hogy az ingóságokra is a fekvés helyének a jogát kell alkalmazni. Ebből következően a magyar jog szerint kell megállapítani, hogy a trianoni békeszerződést követően volt-e bármilyen dologkapcsolat a település1i Vár és a perbeli ingóságok között. Ezidőben a magyar magánjog szerint az a mellékdolog, mely anélkül, hogy a fődolognak alkatrészévé válna és így önálló dologi létét elvesztené, a forgalmi és gazdasági élet felfogása szerint a kapcsolatba hozatal által a fődolognak minél teljesebb használhatóságát van hivatva előmozdítani, s térbeli helyzete is ennek a rendelkezésnek megfelelő. A definíciónak a település1i Vár mint fődolog és a per tárgyává tett ingóságok mint mellékdolgok nem feleltek meg, hiszen teljes mértékben hiányzott a gazdasági cél szolgálata, a mellérendelés, valamint a kapcsolatba hozatal állandó jellege (térbeli együttesség) is. [95] Tartozéki jelleg hiányában a perbeli ingóságok csak akkor kerülhettek (V.) család Pál magántulajdonába (és így azokra az 1986-ban elkészített végrendeletek is csak akkor terjedhettek ki, azokat akkor örökíthette tovább a feleségére, és azok akkor voltak a felperesi magánalapítványba apportálhatók), ha azok bizonyítottan az 1921-ben létrejött város-i hitbizomány állagába tartoztak. Ezt alátámasztó okiratot a felperes nem tudott csatolni, míg a rendelkezésre álló hitbizományi leltárak ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Az eljárásra illetékes város Bírósághoz 1939-ben (V.) család Pál sajátkezű aláírásával benyújtott hitbizományi leltár kimerítő felsorolásban tartalmazta a település1i Vár „egykori kincstárának” helyiségeiben akkor található tárgyakat, de abban a perbeli ingóságok egyáltalán nem szerepeltek; emellett a leltár kifejezetten utalt arra, hogy a település1i Várhoz rendeltek egyes konkrétan megjelölt vagyontárgyakat, amelyeket a tulajdonjog fenntartásával engedtek át egy másik múzeumnak, de ezek a tárgyak nem a perbeli műkincsek voltak. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 25 Amennyiben az akkor már 20 éve Budapesten lévő perbeli műkincsek is a település1i Várhoz lettek volna rendelve, vagy azzal releváns kapcsolatban álltak volna, úgy azt az város-i leltárban kellett volna szerepeltetni. Ezzel szemben a magyar hitbizomány IV/D megjelölésű leltárkötete egytől-egyig tartalmazza a per tárgyává tett valamennyi ingóságot, amelyeket magyar hitbizományi kötöttség alatt maradó ékszerekként és drágaságokként jelöltek meg egymástól elkülönítve, önálló leltári számmal. A két leltár egybevetése kétségkívül azt bizonyítja, hogy a perbeli műtárgyak a magyar hitbizomány vagyonába tartoztak. [96] Mindennek tudatában volt (V.) család Pál is, aki a műkincsek
  24. decemberi elszállítását követő több éven keresztül azért hallgatott a műkincsek hollétéről, mert nem akarta az illetékes hatóság tudomására hozni addig, amíg a fennálló politikai rendszer következtében várható volt, hogy az állami hatóságok megszüntetik az család család rendelkezési jogát a hitbizomány vagyona felett. Ennek az elhallgatásnak a része volt (V.) család Pálnak a vármegye3i Bírósághoz tett bejelentése, miszerint a név4 utcai palotában lévő hitbizományi ingóságok kivétel nélkül elpusztultak. Mivel ez a bejelentés valótlan volt, ezért a korábbi leltárak szolgáltak alapul az
  25. évi VII. törvénnyel elrendelt államosításhoz. [97] A korábbi leltár szerinti ingóságok zár alá vétele
  26. július 23-án megtörtént, akkor amikor a családi hitbizományokhoz tartozó vagyontárgyak zár alá vétele tárgyában hozott 7930/
  27. Korm. számú rendelet hatályba lépett. A zár alá vett vagyontárgyak nem kerülhettek ki a magyar hitbizomány állagából még úgy sem, ha a vármegye3i Királyi Törvényszékhez mint hitbizományi bírósághoz benyújtott leltár hamis adatokat tartalmazott. Mindebből szükségképpen következik, hogy az
  28. évi VII. törvény hatálya kiterjedt a perbeli műtárgyakra, és azokon az I. rendű alperes ex lege tulajdont szerzett. A törvényen alapuló tulajdonátszállást megerősíti a vármegye3i Királyi Törvényszék
  29. április 28-i végzésének a szóhasználata, amelyben 26 nappal az államosításról szóló törvény kihirdetését követően minden külön (a felperes által „igazgatásinak”) tartott intézkedés nélkül a magyar hitbizományt megszűntnek, és (V.) család Pált „volt hitbizományi birtokosnak” tekintette. Az államosítás tehát minden további intézkedés nélkül kiterjedt a perbeli ingóságokra is. [98] Álláspontja szerint az államosítási aktus alkotmányosságát illetően is megalapozatlan a felperes érvelése. Az Alaptörvény nemzetközi jogra, illetőleg a tulajdonhoz való jogra vonatkozó szabályai ugyanis nem lehetnek relevánsak, hiszen az államosítás az Alaptörvény hatályba lépését több, mint 60 évvel megelőzően történt, és az
  30. évi VII. törvény hatálybalépésével befejeződött. E törvénynek a figyelmen kívül hagyása azzal lenne egyenértékű, hogy a bíróság egy, a múltban teljesedésbe ment törvény joghatásait a törvény hatálybalépésének időpontjára visszamenőleg tagadná meg. Ezt az Alaptörvény záró rendelkezéseinek
  31. pontja kifejezetten kizárja, annak kimondásával, hogy az Alaptörvény hatálybalépése nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabályok, kibocsátott közjogi szervezet szabályozó eszközök és állami irányítás egyéb jogi eszközei, meghozott egyedi döntések, valamint vállalt nemzetközi jog kötelezettségek hatályát. [99] Az államosítás bekövetkezése miatt az 1948-ban „megújított” letéti jogviszony vizsgálata is irreleváns, míg az 1923-ban kötött letéti szerződés megszűnésével kapcsolatban osztotta a IV. rendű alperes álláspontját. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 26 [100] Kifejtette, hogy 1947-ben a település10 mellett megtalált ingóságokra vonatkozóan a felperes nem terjesztett elő keresetet, következésképpen sorsuk teljesen irreleváns. Ezek a rendjelek és numizmatikai értékek a kastélyból származnak, és miután azokat megtalálták, nem a IV. rendű alperesi múzeumba, hanem a Múzeumba szállították. [101] Álláspontja szerint nem merült fel olyan ok, amely az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezését indokolná. Az elsőfokú bíróság ugyanis a releváns tényállást hiánytalanul felderítette, döntését kellő részletességgel megindokolta, kitérve minden olyan jogkérdésre, amelynek a jogvita elbírálása szempontjából jelentősége van. [102] Fenntartotta azt az álláspontját, hogy a restitúciós eljárásban hozott közigazgatási határozat nem előkérdése a jelen pernek. A két eljárás viszonya éppen fordított, a műkincsek birtokba adása szempontjából tekinthető előkérdésnek, hogy a polgári bíróság megállapítja-e a felperes tulajdonjogát. Hangsúlyozta: az általános közigazgatási rendtartásról szóló
  32. évi CL. törvény (Ákr.) rendszerében minden főszabály szerinti jogorvoslati forma rendkívüli jogorvoslatnak minősül. Ebből következően a bírósági felülvizsgálat is rendkívüli jogorvoslat; az ítélet csak akkor léphetne a határozat helyébe, ha a bíróság megváltoztathatná. A közművelődésről szóló
  33. évi CXL. törvény 92/F. §
(1)bekezdése viszont kizárja, hogy a hivatalt vezető miniszter közigazgatási döntését a közigazgatási bíróság megváltoztassa. [103] A közigazgatási határozatból kiderül, hogy a döntés meghozatalához több, a jelen peres eljárásban is becsatolt iratot (tanulmányt, jogvéleményt) figyelembe vettek, ez húzódik annak hátterében, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolása és a közigazgatási határozat indokolása több tekintetben nagyfokú hasonlóságot mutat. Az elsőfokú bíróság azonban sokkal szélesebb körűen indokolta döntését, abban kitért minden olyan kérdésre, amely megalapozza a döntését. [104] A jogvita eldöntéséhez további bizonyításra, különösen művészettörténeti szakértői bizonyításra nem volt szükség, mivel a tartozéki jelleg vizsgálata nem művészettörténeti, hanem dologi jog szempontok figyelembevételével történt. [105] Álláspontja szerint a részére megítélt perköltség nem tekinthető „szertelenül busásnak”, ezért a mérséklése nem indokolt. Hangsúlyozta: a releváns tényállás 300 évet fog át, a periratok több ezer oldal terjedelmet tesznek ki, a felkészülés során történeti dokumentumok és jogtörténeti források többszörösét kellett átnézni. Olyan jogintézményekről kellett állást foglalni, amihez a XVIII-XX. század szabályrendszerének az ismerete vált szükségessé, ezek a jogintézmények a mai magyar köz- és magánjogban évtizedek óta nem léteznek, vagy tartalmuk gyökeresen megváltozott. Ennélfogva a felkészülés a szokásosnál jóval több időt vett igénybe, és azt is értékelni kell, hogy a feltárt okirati bizonyítékok, valamint az előterjesztett jogi érvelés jelentős mértékben hozzájárult a tényállás pontos megállapításához, és a releváns jogkérdések helyes megválaszolásához. [106] A IV. rendű alperes fellebbezési ellenkérelme ugyancsak az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyására irányult. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 27 [107] Álláspontja szerint a jogvita elbírálásához azt kell eldönteni, hogy a perbeli műtárgyak, a cím család Hitbizományból kiszakadó, 1921 decemberében város-i fennhatóság alá kerülő (Fideikomiss Fürst Paul család Primogenitur) vagyontárgyak, a hitbizomány városi részéhez tartoztak-e. Hangsúlyozta: a korabeli okiratok ezt a kérdést önmagukban eldöntik; a felperes nem tudott olyan okiratot csatolni, amely alátámasztaná, hogy a műtárgyak az város-i hitbizomány állagába tartoztak, míg az alperesi oldal közokiratokkal bizonyította, hogy a műtárgyak a magyar hitbizomány részei maradtak. Ezt kétségmentesen alátámasztja a vármegye3i Királyi Törvényszékhez mint hitbizományi bírósághoz az 1936. évi XI. törvénycikk alapján benyújtott leltár, melynek IV/D. kötetében szerepelnek a perbeli műtárgyak. Ettől eltérően a hitbizományok felszámolásáról szóló birodalmi törvényhez kapcsolódóan benyújtott 1939. évi leltárkötet – amelyben az országba szakadt hitbizomány vagyona szerepel – nem tartalmazza a perbeli műtárgyakat, csupán azokat, amelyeket a leltár benyújtásának az időpontjában is település1n őriztek. Okiratokkal bizonyított tény tehát, hogy a perbeli műtárgyak a magyar hitbizomány vagyonába tartoztak; ezt a számára kedvezőtlen tényt a felperes azzal igyekezett elkendőzni, hogy kísérletet tett a perbeli műtárgyak és a település1i Vár közötti tartozéki dologkapcsolat igazolására. [108] Rámutatott: a felperes letéteményesnek minősítette, ennek a minősítésnek az a feltétele, hogy a felperes tulajdonjoga igazolásra kerüljön, vagyis joghatályosan védekezett a tulajdonjogi kereset ellen. A felperes azonban még tulajdonjoga esetleges megállapítása esetén sem követelhetné az 1923. március 28-án aláírt letéti szerződés teljesítését, mivel az 1944 decemberében megszűnt. (V.) család Pál 1948. december 14-i „óhaja” alapján újabb letéti szerződés nem jött létre, de ha esetleg létrejött volna, úgy annak tartalmát nem a korábbi letéti szerződés, hanem a letéti szerződésre akkor vonatkozó jogszabályi (anyagi jog) rendelkezések alapján kellene meghatározni. [109] nincs ok. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezésére [110] A régi Pp. 155. §
(3)bekezdése és
  1. §-a értelmében nem volt akadálya annak, hogy az elsőfokú bíróság a tárgyalás felfüggesztését elrendelő jogerős végzéstől eltérő döntést hozzon. Az elsőfokú bíróság az eljárási szabályokkal összhangban járt el, amikor a hivatalt vezető miniszter határozatának a meghozatalát követően folytatta a tárgyalást. Ezzel a miniszteri határozattal ugyanis jogerősen, az Ákr. szabályai értelmében véglegesen és végrehajtható határozattal lezárult a restitúciós eljárás. A jogerő a közigazgatási perre tekintet nélkül beállt azzal, hogy a perben eljáró közigazgatási bíróság a határozatot utóbb megsemmisítheti. Fenntartotta: a restitúciós eljárás nem előkérdése a pernek, mivel annak keretében a tulajdonjogi igények nem bírálhatóak el. Ezen túlmenően a restitúciós eljárásban megjelölt műtárgyak nem azonosak a jelen perbeli műtárgyakkal, ugyanis abban az utóbb, a kereset kiegészítésével a per részéve tett tárgyak nem szerepelnek. [111] Megalapozatlannak tartotta azt a felperesi állítást, hogy az elsőfokú bíróság nem alakította ki önálló álláspontját, és a miniszteri határozatot átvéve hozta meg a döntését. Az elsőfokú bíróság ítéletének számottevően nagyobb terjedelme ezt a következtetést önmagában megcáfolja. A két határozat között azért találhatóak átfedések, mert a közigazgatási eljárásban is azt kellett vizsgálni, hogy a felperes tulajdonjoga megállapítható-e, így a perben előadott nyilatkozatok sok tekintetben azonosságot mutattak a közigazgatási eljárásban megtett nyilatkozatokkal. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 28 [112] Az elsőfokú bíróság a kiemelt ügyekre vonatkozó eljárási szabályok betartásával lefolytatta a felek által indítványozott bizonyítást, és megvizsgált minden olyan kérdést, amelynek az érdemi döntés szempontjából jelentősége volt. Művészettörténész szakértő bevonására nem volt szükség, mivel a felperes által állított dologi jogi kapcsolat nem az elhelyezésükre szolgáló kincstár jellegének a meghatározásától függ. Egyebekben pedig művészettörténész szakértő kirendelésére a felperes nem terjesztett elő határozott indítványt. Ebben a kérdéskörben szakértő bevonása nélkül is több elismert szaktekintély által készített tanulmány állt az elsőfokú bíróság rendelkezésére, ezeket az elsőfokú bíróság helytállóan értékelte. [113] A felperes azt is alaptalanul állította, hogy az elsőfokú bíróság nem adta indokát annak, hogy miért nincs helye megállapítási keresetnek. Ezt a döntését az elsőfokú bíróság részletesen indokolta [528], a felperes azonban nem veszi figyelembe, hogy az I. rendű alperes mint tulajdonos, a tulajdonost megillető részjogosítványok gyakorlása során a nemzeti vagyonra vonatkozó ágazati törvények szerint vagyonkezelőként eljáró III-IV. rendű alperesekkel szemben előterjesztett kereseti kérelmek vonatkozásában jelentős mértékben érintett, így teljességgel megalapozatlan az a felperesi előadás, amely szerint az I. rendű alperessel szemben teljesítést nem követelhet. [114] Az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatására irányuló másodlagos fellebbezéssel kapcsolatban előadta: a felperesnek nem sikerült bizonyítania, hogy a perbeli vagyontárgyak az város-i hitbizomány vagyonába kerültek, míg az alperesi oldal bizonyította, hogy azok a magyar hitbizomány vagyonába tartoztak. A bizonyítékul felhasznált okiratok megfeleltek a létrejöttük idején támasztott átalános követelményeknek és jogszabályi előírásoknak. Bizonyító erejük abból az okból nem vonható kétségbe, hogy azok a mai kor (a XXI. század) követelményeinek esetleg nem felelnének meg. [115] A saját felróható magatartásra hivatkozás tilalmára vonatkozó felperesi érveléssel kapcsolatban előadta: a per során nem kívánt nemzetközi hírű közgyűjteményi minőségén túlmutató, politikai indíttatású előadást tenni, a XX. század történelmi viharai felett pálcát törni, valamint a történelmi eseményeket minősíteni. A tények azonban abba az irányba mutattak: a hitbizományi birtokosok arra törekedtek, hogy a hitbizományi vagyon minél nagyobb része a magyar határokon belülre kerüljön. Az is tény, hogy 1919 augusztusát követően a hitbizományi birtokosoknak több esetben lehetőségük lett volna a perbeli műtárgyak birtokba vételére, ahogy az végül 1944 decemberében minden nehézség nélkül megtörtént. (IV.) család Miklós az
  2. szeptember 30-i átvételi elismervényen a műtárgyak őrzésének helyét maga jelölte meg Budapesten. Ezt a döntést a cím család Hitbizomány kormányzó tanácsa és utóbb (V.) család Pál sem vitatta, sőt az
  3. március 28-i letéti szerződés aláírásával a korábbi döntést hatályban tartották. Azt is értékelni kell, hogy (V.) család Pál a trianoni határok kialakulása után életvitelszerűen Ország1on élt, a hitbizomány igazgatóságának a központját városba helyezte, rendszeresen ellenőrizte a perbeli műtárgyak elhelyezésének a körülményeit, amivel mindvégig meg volt elégedve. A rendelkezésre álló bizonyítékok nem utalnak arra, hogy család Pál az város-i hitbizomány részévé kívánta volna tenni a perbeli ingóságokat, ennek állítása a felperes részéről csupán feltételezés. A műtárgyak Ország1on történő őrzését tehát nem az I. rendű alperes által alkalmazott állami kényszer eredményezte. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 29 [116] Felhívta a figyelmet arra, hogy az
  4. évi VII. törvény nem tartozott azok közé az államosítási jogszabályok közé, amelyeket az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánított, és a jövőre nézve megsemmisített. Így, ha a törvénnyel alkotmányos aggályok merülnek fel, akkor sem lehetne visszamenő hatállyal megszüntetni. Miután az állam tulajdonszerzése a törvény erejénél fogva már bekövetkezett, a bíróságnak nem a tulajdonjog keletkezéséről kell döntenie, vagyis a törvényt nem kell olyan értelemben alkalmaznia, amely felvethetné rendelkezéseinek az Alaptörvénybe való ütközését. [117] Hangsúlyozta, az család család történetének az elemzése arra utal: törekvésük a családi vagyonnak a mindenkori Ország1 nyugati területén való koncentrációjára irányult, ennek a törekvésnek azonban nem lehet olyan jelentőséget tulajdonítani, hogy ország területére vágytak volna, egzisztenciájukat oda kívánták volna áthelyezni. [118] A település1i Vár és a perbeli kincsek közötti dologi kapcsolat hiánya tekintetében maradéktalanul osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját, visszautalt az elsőfokú bíróság ítéletének az indokolására, amelyből a fellebbezés kapcsán kiemelte a következőket. A felperes nem tudta igazolni, hogy a perbeli műtárgyak és a település1i Vár között olyan iparművészeti-művészettörténeti egység állna fenn, amelyek alapján azok összetartozónak tekintendők. E kérdésben annak is jelentősége van, hogy a becsatolt tanulmányok szerint a műtárgyak nem alkothattak Kunst- und Wunderkammert, mivel ilyenként az 1674-es lajstromban a település1i Vár nem szerepelt, továbbá nem igazolható a célirányos kialakítás, sem a speciális terek használata, sem a polgári nyilvánosság számára való elérhetőség. [119] Az alkotórészi, illetve tartozéki jelleg a korabeli jogszabályok alapján sem állapítható meg, és a hitbizományi vagyonról készült zárszámadások, leltárak sem támasztják alá. A hitbizományi csődöt követő zárgondnoki eladások során az uralkodótól kapott hozzájárulás ugyancsak kizárja a dologi jog kapcsolatot. Az
  5. évi XI. törvénycikk hatályba lépésétől kezdődően pedig tételes jogszabályi rendelkezés mondta ki, hogy ingóságok önállóan, ingatlanhoz való rendelés nélkül is állhattak hitbizományi kötöttség hatálya alatt. [120] Mindezen túlmenően az alapító okirat rendelkezései között sem található olyan utalás, miszerint a perbeli műtárgyak és a település1i Vár egymással alkotórészi, avagy tartozéki viszonyban állnának. Hangsúlyozta: a perbeli műtárgyak önállóan képeznek művészettörténeti értéket; kiemelt jelentőségüket nem gyűjteményi jellegük, hanem önálló történetük, a bennük megtestesülő művészeti érték és nem utolsó sorban jelentős anyagi értéket képviselő alapanyaguk alapozza meg. [121] Hangsúlyozta azt is: az elsőfokú bíróság a hitbizományi birtokosok fennmaradt nyilatkozatait is a bizonyítékokkal egybevetve okszerűen értelmezte, míg a felperes által követett értelmezés nem áll összhangban a korabeli jogszabályokkal, a felkutatott okiratokkal, illetve azokkal a körülményekkel, amelyek között a nyilatkozatok megtételre kerültek. [122] A település10 mellett fellelt műtárgyakkal kapcsolatban álláspontja megegyezett a III. rendű alperes álláspontjával, miszerint azok nem képezték a kereset tárgyát. Ezek a tárgyak ugyanis nem szerepeltek a vármegye3i Királyi Törvényszék által jogerősen jóváhagyott IV/D. leltárkötetben, nem szerepeltek az
  6. szeptember 30-i elismervényhez Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 30 csatolt jegyzéken, továbbá az
  7. március 28-i letéti szerződés mellékletét képező jegyzéken (leltári listán) sem. [123] Osztotta az elsőfokú bíróság álláspontját a tekintetben is, hogy (V.) család Pálnak 1948-ban a vármegye3i Királyi Törvényszékhez intézett valótlan nyilatkozata nem volt alkalmas arra, hogy kivonja a perbeli műtárgyakat a hitbizományi kötöttség alól. Irreleváns a hitbizományi birtokosnak az a nyilatkozata, hogy a műtárgyak fizikailag nem állnak rendelkezésre; azok őrzési helye nem ismert, hiszen tény, hogy a műtárgyak
  8. június 27én a név4 utcai palota pincéjében voltak. Az
  9. május 15-i III. ingóleltár pedig azért nem tartalmazhatta a jelen per tárgyát képező műtárgyakat, mert a leltár csak az
  10. évi VI. törvénycikk hatálya alá nem tartozó, az állam által igénybe nem vett ingatlanokra és az ahhoz kapcsolódó ingóságokra, továbbá értékpapírokra terjedt ki. A perbeli műtárgyak értelemszerűen nem ebbe a körbe tartoztak. [124] Az elsőfokú bíróságnak az
  11. évi letéti szerződés megszűnésére és az ismételt letéti szerződés megkötésének a hiányára vonatkozó okfejtését kiegészítette azzal, hogy a felperes az irányadó joggyakorlattal ellentétesen kívánja a „háborús helyzetet” olyan lehetőségként bemutatni, amely parttalanul lehetővé teszi a felek részére az „ideiglenes nemteljesítést”. A korabeli bírói gyakorlat azt tükrözi, hogy a háborús helyzetre mint vis maiorra való hivatkozás a szolgáltatásra kötelezett felet illetheti meg. Éppen ezért jogelődje hivatkozhatott volna a háborús helyzetre mint olyan körülményre, amely alapján mentesülhet a szerződés teljesítése alól, hiszen letéteményesként a jogelődje volt köteles szolgáltatásra a letevő részére. [125] A felperes fellebbezési ellenkérelmében – annak tartalma szerint – azt kérte, hogy a másodfokú bíróság az I. rendű alperes fellebbezésének ne adjon helyt. Álláspontja szerint az I. rendű alperes fellebbezése mind jogalapja, mind összegszerűsége tekintetében megalapozatlan, bizonyíték hiányában alátámasztatlan, az előterjesztett számítás pedig amellett, hogy elkésett, nyilvánvaló és súlyos számítási hibát tartalmaz. Rámutatott: a régi Pp.
  12. §
(1)bekezdése értelmében az I. rendű alperes által A/55 szám alatt hivatkozott állítólagos tevékenységkimutatás nem vehető figyelembe, mivel a fellebbezés során új tényre, illetve új bizonyítékra nem lehet hivatkozni. A tárgyalás berekesztésekor az I. rendű alperes már ismerte jogi képviselője tevékenységének tartalmát és mennyiségét, így nem volt akadálya annak, hogy azt becsatolja az elsőfokú bírósághoz. Az I. rendű alperes az elsőfokú eljárás során nem költségkimutatás, hanem a pertárgyérték százalékos mértéke alapján kérte ügyvédi költségeinek a megállapítását. A tevékenységkimutatásra elkésetten, az ítélet ellen bejelentett fellebbezésében hivatkozott, de még akkor is csak feltételesen terjesztette elő. Az pedig súlyosan sértené a fegyveregyenlőség elvét, ha a bíróság olyan pénzügyi kimutatás alapján marasztalná kiemelkedően magas összegű perköltségben, amely tartalmát nem ismerheti meg. Ennélfogva a másodfokú bíróságnak ki kell rekesztenie a bizonyítékok közül a tevékenységkimutatást. Ezen túlmenően az I. rendű alperes súlyos számítási hibát vétett, ugyanis, ha a 25.000.000 forintot elosztjuk az általa megjelölt 2144,5 órával, úgy 11.657,7 forint/óra a megállapítható ügyvédi óradíj. Ez az óradíj pedig semmiképpen nem tekinthető túlzóan alacsonynak. Emellett az I. rendű alperes által megjelölt munkaórák száma is túlzónak mutatkozik; a tárgyalási elfoglaltságot és a szükségesnek mutatkozó előkészítést, valamint felkészülést figyelembe véve 640-820 óra lehet egy olyan sáv, ami elvileg a felső becslés. Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 31 Megjegyezte, hogy az I. rendű alperes a per „fő” alperese, így a III-IV. rendű alperesek védekezésének az irányítása körében további jelentős idő- és költségmegtakarítást érhetett volna el az egységes jogi képviselet megszervezésével. Ráadásul az I. rendű alperes képviseletét ellátó cég3 Zrt. a restitúciós eljárásban hivatalból is köteles volt az igény elbírálásához szükséges adatok beszerzésére, kiértékelésére, valamint részletes összesítés készítésére. Nem fogadható el, hogy az I. rendű alperes olyan háttérmunkáért igényeljen ügyvédi munkadíjat, amelyet az őt képviselő cég3 Zrt. hivatalból is elvégzett. Látni kell azt is, hogy a III-IV. rendű alperesek legalább akkora terjedelmű és mélységű képviseleti munkát láttak el, mint az I. rendű alperes, mégsem terjesztettek elő fellebbezést a perköltség felemelése érdekében, ami azt jelenti, hogy nem tartják kirívóan alacsonynak, avagy aránytalannak a részükre megítélt 25.000.000-25.000.000 forint összeget. [126] A Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.731/2020/
  1. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét – a jogi indokolás részbeni módosítása mellett – helybenhagyta. [127] A felperes által kezdeményezett felülvizsgálati eljárás során a Kúria a Pfv.II.20.909/2021/
  2. számú végzésével a Fővárosi Ítélőtábla ítéletét hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította; a felperes felülvizsgálati eljárással felmerült költségét 7.500.000 forintban, az I. és a III-IV. rendű alperesekét személyenként 4.000.000 forintban állapította meg. [128] Döntésének jogi indokolása szerint az I. rendű alperessel szemben előterjesztett megállapítási kereset kiterjedt a „település10i kincsekre” is, ám ezt a másodfokú bíróság iratellenesen figyelmen kívül hagyta, és tévesen azonosította a műtárgy együttest a Múzeumban őrzött érmegyűjteménnyel. Ítéletének indokolása hiányos, okfejtése nem áll összhangban az érdemi döntéssel, és az logikailag is hibásnak bizonyult. Meghagyta ezért a másodfokú bíróságnak, hogy az új eljárás során a felperes fellebbezését – a kereset egészét figyelembe véve – a település10 mellett megtalált 58 db műtárgyra kiterjedően bírálja el. Amennyiben a másodfokú bíróság fenntartja azt az álláspontját, hogy a megállapítási kereset eljárásjogi feltételei ebben az esetben is fennállnak, akkor egyrészről a releváns tényállást ki kell egészítenie a „település10i kincsekkel” kapcsolatos tényekkel; másrészről meg kell adnia az indokát annak, hogy a többi műtárgyra vonatkozó – a hatályon kívül helyezett ítéletben részletesen kifejtett – jogi okfejtés irányadó-e a „település10i kincsekre” is, ha pedig eltérő álláspontra helyezkedik, úgy annak kellő indokát kell adnia. Nem maradhat el annak ismételt vizsgálata sem, hogy az város-i jog alkalmazása kizárt-e a per tárgyává tett vagyontömeg egészére nézve, illetőleg milyen jelentősége van a felperes által hivatkozott nemzetközi szerződéseknek. Rámutatott: csak a tulajdonosi pozíció tisztázása után lehet dönteni a III-IV. rendű alperesekkel szemben előterjesztett kereseti kérelmekről, így arról, hogy a felperes kereshetőségi joga kiterjed-e a IV. rendű alperessel fennállónak tartott kötelmi jogviszonyra – a letétre – is. [129] A felperes az új eljárás során – a Fővárosi Ítélőtábla Pf/
  3. sorszámú végzésében adott felhívására – előterjesztett előkészítő iratában felsorolta azt a hét beadványt, amelyekben az elsőfokú eljárás során kifejezetten a „település10i kincsekre” vonatkozó nyilatkozatot tett. Ezzel összefüggésben előadta: az 1960-as évek óta nem csupán ezek a Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 32 műkincsek vannak elhelyezve a Múzeumban, hanem a település1i Kincstárhoz tartozó érmegyűjtemény is, amely korábban az
  4. évi letét részeként az Országos Magyar Iv.r. alperesban volt elhelyezve. A település10nál előkerült műtárgyakat az
  5. évi letéti jegyzék és az
  6. évi IV/D kimutatás sem tartalmazta. Álláspontja szerint nem igazolható, hogy ezeket a műtárgyakat vagy azok bármelyikét 1947 előtt hozták Ország1ra. Elsődleges hivatkozása szerint a „település10i kincsek” a többi perbeli műtárggyal együtt a település1i Kincstár alkotórészei vagy tartozékai, így azokra a fődologra alkalmazandó város-i jog az irányadó, amely szerint az összes műtárgy család Pál (1956-tól kezdve korlátozásmentes) magántulajdonában állt. Másodlagosan azzal érvelt, hogy a kincsek
  7. évi település10nál történő előkerülése csupán arra utalhat, hogy azokat korábban (a II. világháború idején) ellopták és/vagy elrejtették, de arra semmiképpen nem utalhat, hogy a hitbizományi birtokos a műtárgyakat véglegesen Ország1ra telepítette; így ezekre mindenképpen az város-i jog az irányadó. Harmadlagos hivatkozása szerint az 1947-ben ellopott és 1985-ben országban előkerült 6 db műtárgy nem volt Ország1on az
  8. évi VII. törvény hatálybalépésekor, így azokra az állami tulajdonba vétel hatálya nem terjedhetett ki. Negyedlegesen arra hivatkozott, hogy a „település10i kincsek” nem voltak feltüntetve az
  9. évi hitbizományi ingóleltárban, így azok a magyar jog szerint sem kerülhettek államosításra. Emellett az 1947-ben ellopott, majd 1985-ben visszakerült műtárgyakat azért sem lehetett leltárba venni, mert azok 1948ban már nem voltak meg, és utólag ismertté vált, hogy országba kerültek. Végül megjegyezte azt is, hogy a „település10i kincseken” az I. rendű alperes elbirtoklás címén nem szerezhet tulajdonjogot, hiszen a letéti őrzés a sajátkénti birtoklást kizárja. [130] Kifejtette: a megismételt fellebbezési eljárás „település10i kincsekre” szorítkozó részleges lefolytatása olyan lényeges eljárási szabálysértésnek minősülne, amely már önmagában is okot szolgáltatna a meghozandó jogerős ítélet újabb hatályon kívül helyezésére. Egyértelmű ugyanis, hogy a Kúria a kereset egészére kiterjedően rendelt el új eljárást, és előírta mind az város-i jog, mind a trianoni békeszerződés alkalmazhatóságának vizsgálatát, továbbá az államosításra kijelölt magyar hitbizományi vagyon terjedelmének koherens és konzisztens tisztázását, ítéleti levezetését. Hangsúlyozta: az Alaptörvény XXVIII. cikkében és az Emberi Jogok Európai Egyezménye
  10. cikkében garantált tisztességes eljáráshoz való jog, illetve az ebből eredő jogorvoslathoz való jog követelménye miatt is szükségesnek mutatkozik az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítása. Fenntartotta a szakértői bizonyításra vonatkozó indítványát a település1i Kincstár muzeológiai és művészettörténeti egységének az alátámasztása érdekében. E szakkérdés megválaszolásához a bíróság nem rendelkezik kellő szakértelemmel, ezért a régi Pp.
  11. §-a értelmében az elsőfokú bíróságnak erre irányuló indítvány nélkül is szakértőt kellett volna kirendelnie. Érvelése szerint a szakértői bizonyítást a „település10i kincsekre” tekintettel a Kúria végzése is elkerülhetetlenné teszi, hiszen semmilyen korabeli okirat nem bizonyítja, hogy azokat bármikor is átszállították volna település1ról Ország1ra. A megismételt fellebbezési eljárás során tisztázandó az a fontos elvi előkérdés is, hogy az I. rendű alperes vitatja-e, miszerint a „település10i kincsek” a település1i Kincstár részét képező hitbizományi vagyontárgyak voltak. Amennyiben e tekintetben a Fővárosi Ítélőtábla további bizonyítást tart szükségesnek, akkor arról tájékoztatnia kell a feleket. [131] A felperes –
  12. szeptember 1-i keltezésű, Pf/
  13. sorszám alatt csatolt – újabb előkészítő iratában előadta, hogy a IV. rendű alperesi intézményben (az Iv.r. alperesban) 2022 júliusában megnyílt a település1i Kincstár műtárgyait bemutató nyilvános kiállítás, és az ott elhelyezett tájékoztatók szerint a IV. rendű alperes kifejezetten elismerte a kereset Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.130/2022/16/I 33 alátámasztása érdekében kifejtett álláspontját, a kiállításon olvasható nyilatkozatai lényegében ellentétesek a perben előadott védekezésével. A kiállítás és a műtárgy leírások a település1i Kincstár anyagát egyértelműen gyűjteményi egységnek, az család-kincstárnak tekintik. A IV. rendű alperes kifejezetten „Kunst- und Wunderkammerként” (művészeti és csodakamra) megjelöléssel illeti a kincstárat, ami azt jelenti: a település1i Kincstárhoz rendelt műtárgyak alkotórészi, de legalábbis tartozéki viszonyban állnak a kincstárral, illetőleg a település1i Várral. Ebből következően a Fővárosi Ítélőtáblának ismét meg kell vizsgálnia, hogy az alkotórészi, illetve tartozéki minőség polgári jogi feltételei fennállnak-e, és ennek folyományaként előkérdésként kell döntenie arról, hogy az város-i vagy a magyar jog alkalmazandó-e. [132] Hivatkozott arra az ismertetőre is, amely szerint a hitbizomány alapítója a gyűjtemény elaprózódásának megakadályozása céljából tette azt a hitbizomány részévé, így a kincstár a cími (település1i) ág elidegeníthetetlen vagyontestébe ágyazódott. Ennek azért van jelentősége, mert a magyar hitbizományi jog tartozék fogalma (1862-es királyi leirat) az alapító tulajdonos akaratát emelte objektív, dologi jogi védelemmé azzal, hogy a lekötött ingatlanokkal létrehozott birtoktest tartozékaként ingóságokat is hitbizományi vagyonná lehetett tenni. Álláspontja szerint ezzel a nyilatkozatával az I. rendű alperes elismerte, hogy az alapító nádor a kincstár műtárgyait egységben, település1i „házékszerként”, szétaprózódás nélkül kívánta megőrizni, nem pedig puszta ingóraktárként tekintett a gyűjteményére, amelyből bármikor és bárhová tetszés szerint elhordhatók a műtárgyak. A bíróságnak ezért arra a következtetésre kell jutnia, hogy a vár és a műtárgyak közös jogi sorsot osztanak, és mivel a vár az város-i Köztársaság területére került, a jogvita elbírálására az város-i jog alkalmazandó. [133] Hangsúlyozta: a kiállításon is olvasható, hogy (V.) család Pál azért szállíttatta át a gyűjteményt a Várba, mert a közelgő háborús harcok miatt a Múzeum2 bunkerjét sem tartotta biztonságosnak. A műtárgyak 1944-es elvitele tehát pillanatnyi biztonsági célokat szolgált, és nem a letét végleges megszüntetését. Ugyanakkor – a kiállításon olvasható ismertetés szerint – a romeltakarítás után megtalált műtárgyakat (V.) család Pál kérésének megfelelően szállították vissza 1949-ben az Iv.r. alperesba. Ebből pedig logikailag az következik, hogy a letéti jogviszony 1944 és 1949 között, illetőleg 1949 után is fennmaradt, vagyis az I. rendű alperes nem szerzett tulajdont a műtárgyakon, mert azokat idegen dologként tartotta magánál. [134] Kifejtette, hogy a hivatalt vezető miniszter restitúciós eljárásban hozott újabb határozatát is megalapozatlannak és jogsértőnek tartja; a határozat bírósági felülvizsgálata iránt keresetet terjesztett elő, ami a tárgyalás felfüggesztését indokolja. Előadta, hogy a határozat csak a „település10i kincsekre” tartalmaz újdonságot, de az ellentétes a tényekkel. A határozat ugyanis annak ellenére tagadja a műtárgyak település1i eredetét, hogy azokra már a 619/1948/
  14. számú végzés is hitbizományi vagyontárgyakként utalt, és ezt az I. rendű alperes is elismerte. A hatóság figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a műtárgyak egy része 1947 és 1985 között országban volt, így eleve nem eshettek az 1949-es állami tulajdonba vétel hatálya alá. Álláspontja szerint a műtárgyak megtalálásának helyéből nem lehet arra következtetni, hogy azok városnév1i provenienciával rendelkeztek. A feltárt adatok pedig cáfolják, hogy a műtárgyakat

🔗 Hivatalos forráshoz

MI-magyarázat a hivatalos jogszabályszöveg alapján. Tájékoztató jellegű, nem helyettesíti a jogi tanácsadást.