Bf.286/2025/17 – Fővárosi Ítélőtábla

(1)bekezdés és

(8)bekezdés I. fordulat], amiért őt 2 év Fővárosi Ítélőtábla 4.Bf.286/2025/17.. 2 6 hónap szabadságvesztésre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a szabadságvesztés végrehajtási fokozata börtön és a szabadságvesztésből a vádlott feltételes szabadságra nem bocsátható. Rendelkezett továbbá az elsőfokú bíróság a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításáról a kiszabott szabadságvesztésbe, a lefoglalt tárgyakról, végezetül a bűnösnek kimondott vádlottat kötelezte a bűnügyi költség viselésére. [2] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a kihirdetéskor a vádlott és védője elsődlegesen jogos védelemre hivatkozással felmentésért, másodlagosan a büntetés enyhítéséért jelentettek be fellebbezést. [3] A Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség a BF.139/2025/7. számú átiratában a védelmi fellebbezéseket nem tartotta alaposnak. Átiratában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabályt sértett, amikor a 2025. év május hó 29. napján tartott tárgyaláson a vádlottnak és a védőnek a Be. 14. §

(1)bekezdés e) pontjára alapított elfogultsági bejelentése kapcsán nem intézkedett azonnal, hanem arra hívta fel a vádlottat és a védőt, hogy az eljáró bíróval szemben bejelentett elfogultsági kifogást írásban is terjesszék elő. A védő e felhívásnak eleget téve az indítványát

1. július 26-án írásban is benyújtotta. Az eljáró bíró az elfogultsági kifogást nem maga jelentette be, továbbá nem érezte magát elfogultnak és az ezzel kapcsolatos iratokat a Fővárosi Törvényszék Büntető Kollégiumának vezetőjéhez felterjesztette, azonban az elfogultság elbírálásáról a fellebbviteli főügyészség további információval nem rendelkezett. A fellebbviteli főügyészség átiratában hangsúlyozta, hogy az eljáró bíró késedelme nem abszolút hatályon kívül helyezési ok, az csak relatív eljárási szabálysértésként értékelhető. Ezzel összefüggésben indítványozta, hogy a másodfokú bíróság a Be.
2. §

(1)bekezdés a) pontja értelmében szerezze be a kizárási indítvány kapcsán hozott döntést. [4] Az ügy érdemét illetően arra az álláspontra helyezkedett, hogy a törvényszék ügyfelderítési kötelezettségének eleget tett, valamennyi - az ügy lényegére vonatkozó bizonyítékot az eljárás anyagává tette, ennek során figyelemmel volt a másodfokú bíróság által a korábbi hatályon kívül helyező végzésben az eljárás megismétlésére adott szempontokra is. Az elsőfokú bíróság ítélete mentes a Be.

1. §-ában megfogalmazott megalapozatlansági okoktól, ekként a másodfokú eljárásban is irányadónak tekintendő. A törvényszék indokolási kötelezettségét is teljesítette, a történeti tényállást a rendelkezésére álló bizonyítékok komplex egybevetésével, mérlegelésével állapította meg, a tényállást alapvetően az igazságügyi-orvosszakértői véleményre alapította, mert az egybehangzó volt a vádlott első vallomásával és számos más okirati bizonyítékkal. Mindezek alapján okszerű következtetést vont a vádlott bűnösségére és a cselekmény jogi minősítése is törvényes. Az ügyészi álláspont szerint helytállóan vetette el a törvényszék a vádlottnak a jogos védelmi helyzetre történt hivatkozását. A büntetés kiszabása körében helyesen sorolta fel az enyhítő és a súlyosító körülményeket és ezek ismeretében szabta ki a 2 év 6 hónapi börtönbüntetést, amelynek enyhítésére – a meglévő nyomatékos súlyosító körülményekre figyelemmel – nem látott lehetőséget a fellebbviteli főügyészség. Mindezek alapján a Fővárosi Törvényszék ítéletének helybenhagyására tett indítványt. [5] A Fővárosi Ítélőtábla a védelmi fellebbezéseket nyilvános ülésen bírálta el a Be.
2. §

(1)bekezdése értelmében. [6] A másodfokú bíróság nyilvános ülésén a védő a perbeszédében ismételten az elsőfokú bíróság elfogultságát hangsúlyozta. Ettől függetlenül vitatta a törvényszék ítéletében tett azon megállapításokat, amelyek kizárták azt a lehetőséget, hogy a vádlott a terhére megállapított bűncselekmény elkövetéskor jogos védelmi helyzetben cselekedett. Az elsőfokú ítélet általa vélt önellentmondásos megállapításaira hívta fel az ítélőtábla figyelmét és hangsúlyozta, hogy a bizonyítékok helyes és tényszerű mérlegelésének eredményeként a vádlott felmentésének van helye jogos védelem címén. Másodlagos indítványként a kiszabott Fővárosi Ítélőtábla 4.Bf.286/2025/17.. 3 büntetés enyhítését kérte a fellebbviteli bíróságtól, amelyet elsősorban a cselekmény óta eltelt jelentős időmúlással indokolt. [7] A védelmi fellebbezések az enyhítést célzó részükben alaposak. [8] Az ügy érdemi elbírálását megelőzően az ítélőtábla a felülbírálat terjedelmében foglalt állást. Ennek eredményeként megállapította – a fellebbezések tartalmára is figyelemmel – hogy a felülbírálat teljeskörű a Be. 590. §

(1)és

(2)bekezdéseiben foglaltak alapján. Ennek értelmében a másodfokú bíróság vizsgálta az ítélet megalapozottságát, az ítéletnek a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, intézkedés alkalmazására vonatkozó rendelkezéseit, valamint az indokolás helyességét és az eljárási szabályok megtartását. Az ítélőtábla a felülbírálat során arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabályt nem sértett, különösen olyat nem, amely az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére adott volna okot. [9] A vádlott és a védője által előterjesztett elfogultsági kifogás tekintetében az ítélőtábla a Fővárosi Törvényszéktől beszerezte a

1. év augusztus hó
2. napján kelt 28.Bpk.357/2025/
3. számú végzést, amelyben a Fővárosi Törvényszék a vádlott és a védő által benyújtott elfogultsági kifogást elbírálva az eljáró elsőfokú bíró kizárását megtagadta. Az igen részletes indokolással ellátott végzésből kiviláglik, hogy a törvényszék az iratok alapos áttanulmányozását követően azt állapította meg, hogy Terhelt1 vádlott többször indokolatlanul megzavarta a tárgyalás menetét, ezért őt a bíró néhányszor rendre utasította, majd miután ekkor sem hagyott fel a fenti magatartásával, eltávolíttatta őt a tárgyalóteremből. Az iratokból az is megállapítható, hogy a vádlott visszatértését követően ismertette a távollétében lefolytatott tárgyalás lényegét és lehetőséget biztosított arra a vádlottnak és a védőnek, hogy kérdéseket tegyenek fel, illetve indítvánnyal éljenek, azonban e jogukkal nem kívántak élni. Összességében a törvényszék a bíró kizárására irányuló indítványt nem találta alaposnak. [10] A Be.
4. §

(1)bekezdése értelmében a bíró a vele szemben felmerült kizárási okot, a tanács elnöke a tanács tagjával szemben felmerült és a tudomására jutott kizárási okot köteles a bíróság elnökének haladéktalanul bejelenteni. Az eljárásjogi törvény fenti rendelkezése egyértelmű a tekintetben, hogy a kizárási okot az eljáró bírónak nyomban jeleznie kell a bíróság elnöke, illetve a kollégiumvezető felé, aki ilyen esetekben hivatalból intézkedik a kizárási indítvány elbírálásáról, hiszen ez esetben a kizárási okot nem maga a bíró jelentette be önmaga ellen. A vádlott és a védő a Be. 14. §

(1)bekezdés e) pontjában meghatározott okra alapította a kizárási indítványát, vagyis úgy ítélték meg, hogy a bírótól – egyéb oknál fogva – az ügy elfogulatlan megítélése nem várható. A Be. 18. §

(1)bekezdésének

1. mondata értelmében a bíró a kizárási indítvány előterjesztését követően is eljárhatott az ügyben. Kétségtelen tény, hogy indokolatlan volt az eljáró bíró részéről felhívni a vádlottat és a védőt, hogy a tárgyaláson elhangzott és a tárgyalási jegyzőkönyvbe (közokiratba) foglalt indítványukat írásban is terjesszék elő, ismételjék meg. Ettől függetlenül azonban az eljáró bíró a törvényi rendelkezéseknek megfelelően folytatta az eljárást, majd a törvényszék másik tanácsa a kizárásra vonatkozó indítványt elbírálta és a bíró kizárást megtagadta. Nem sérültek tehát sem a vádlott, sem a védelem jogai és az ítélőtábla osztotta a fellebbviteli főügyészség jogi álláspontját, amely szerint az eljáró bíró nem sértett olyan eljárási rendelkezést, amely az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményezte volna. [11] A Fővárosi Törvényszék egyebekben messzemenően eleget tett az ügyferdítési kötelezettségének, a rendelkezésére álló és az általa beszerzett bizonyítékokat elemző részletességgel megvizsgálta, egybevetette, majd ezek komplex értékelését követően mérlegeléssel állapította meg a történeti tényállást. Részletesen megindokolta, hogy miért a vádlott első nyomozati beismerő vallomására alapította a történeti tényállást Terhelt1 későbbi következetesen tagadó nyilatkozataival ellentétben. Bemutatta, hogy a beismerő vádlotti Fővárosi Ítélőtábla 4.Bf.286/2025/17.. 4 vallomást minden tekintetben alátámasztotta az orvosszakértői vélemény, továbbá a rendőri jelentés, az orvosi iratok, amely bizonyítékok egyenként és összességükben is maradéktalan konvergenciát mutattak Terhelt1 első – gyanúsítottként tett – beismerő vallomásával. [12] Az elsőfokú bíróság részletes szakértői bizonyítást vett fel több okból is a sértett sérüléseire vonatkozóan. Vizsgálta sértett1 három rendbeli sérülésének keletkezési mechanizmusát, különös tekintettel nemcsak a vádlotti védekezésre, hanem a sértett azon állítására is, amely szerint a háti felszínen és az ágyéki gerinc mentén detektált sérüléseit baleset során, láncfűrészbe történt beleesés alkalmával szenvedte el. A szakértői bizonyítás eredményeként az ítélőtábla számára is meggyőzően és kétséget kizáróan állapította meg a törvényszék, hogy a sértett sérülései egyértelműen szúrt sérülések voltak, azok kimondottan éllel-, heggyel rendelkező eszköztől származtak és kategorikusan kizárható a láncfűrész általi sérülés okozása. Az orvosszakérői vélemény, valamint annak kiegészítése, továbbá a tárgyaláson elhangzott szakértői nyilatkozat kétséget sem hagyott afelől, hogy sértett1 sérüléseinek jellege kizárólag a szúrásos mechanizmust támasztja alá, amely teljesen megegyezett a vádlott első alkalommal gyanúsítottként tett beismerő vallomásával. Ennek alapján helyesen vont következtetést a Fővárosi Törvényszék arra, hogy az elkövetés eszköze kés volt. Az elsőfokú bíróság a szakértői vélemény alapján azt is helyesen állapította meg, hogy a sértettet a háti felszín felől érték a sérülések, így okkal zárta ki azt a vádlotti védekezést, amely szerint csak vaktában, védekezési mechanizmusként hadonászott a késsel. [13] A törvényszék szintén részletesen foglalkozott a vádlotti védekezésnek a jogos védelmi helyzetre hivatkozó vonulatával. E tekintetben az ítélete [48]-[50] bekezdéseiben részletesen bemutatta és elemezte a történeti tényállás alapján a vádlotti magatartást és ennek eredményeként – számos körülményt figyelembevéve és értékelve – megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy Terhelt1 a cselekménye véghezvitelének időpontjában nem volt jogos védelmi helyzetben. Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a vádlott és a sértett között kölcsönös dulakodás alakult ki, mindketten ittas állapotban voltak és az egymás ellen irányuló erőszakos, tettleges magatartások is kölcsönösek voltak. Ilyen helyzetben mindkét fél a jogtalanság talaján állt, ezért a vádlott nem volt jogos védelmi helyzetben. [14] Megjegyzendő, hogy az elsőfokú bíróság ítélete a jogos védelem mint büntethetőséget kizáró ok részletes tárgyalása, bemutatása és elemzése kapcsán egy nem elhanyagolható önellentmondást is tartalmaz. Az ügydöntő határozat [47] bekezdésében a törvényszék azt állapította meg, hogy a vádlott a sértett erőszakos fellépésének elhárításához szükséges mértéket olyan jelentősen túllépte, amely miatt jogos védelmi helyzetre nem hivatkozhat. Ezzel szemben az ítélet [52] bekezdésében azt rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy a vádlott nem volt jogos védelmi helyzetben. A jogos védelmi helyzet hiánya értelemszerűen nem egyenlő a Btk.
2. §

(3)bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró okkal, vagyis azzal, amikor azért nem büntethető az elkövető, mert az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl. Túllépés esetén a jogos védelmi helyzet fennáll, de kell egy további körülmény (az ijedtség vagy menthető felindulás), ami ezt a túllépést menthetővé teszi, indokolja. Az elsőfokú bíróság akkor járt el helyesen, amikor azt állapította meg, hogy Terhelt1 – a korábban kifejtettek értelmében – nem volt jogos védelmi helyzetben. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet [47] bekezdéséből mellőzi azt a megállapítást, amely arra vonatkozik, hogy a vádlott az elhárításhoz szükséges mértéket túllépte a cselekvése során. Ugyanakkor nem tévedett a törvényszék, amikor a jogos védelmi helyzet kizárásával párhuzamosan azt állapította meg, hogy a sértetti közrehatás a cselekmény során olyan jelentős volt, amelyet nagy nyomatékkal kellett értékelnie a bíróságnak a büntetés kiszabása során. [15] Az indokolás fenti pontosítása mellett egyebekben az elsőfokú bíróság ítélete a jogszabályi rendelkezéseknek mindenben megfelel. A törvényszék a cselekmény büntető Fővárosi Ítélőtábla 4.Bf.286/2025/17.. 5 anyagi jogi minősítése során sem tévedett. Egyetértett az ítélőtábla az elsőfokú bíróság minősítésével, amely szerint Terhelt1 a történeti tényállásban rögzített magatartásával megvalósította a Btk. 164. §

(1)bekezdésében meghatározott és a

(8)bekezdés I. fordulata szerint minősülő életveszélyt okozó testi sértés bűntettének kísérletét. A törvényszék által mérlegelés eredményeként helyesen rögzített irányadó történeti tényállás alapján kétség sem férhet hozzá, hogy a vádlott a testi sértés szándékával szúrta meg három esetben hátulról sértett1 sértettet, akinek a sérülései egyenként és összességükben is nyolc napon belül gyógyulóak voltak. A szúrások valamennyi esetben kis erejűek voltak, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy azokat irányzottan adta le a vádlott, mégpedig a sértett hátát támadva, ami ellen sértett1 védekezni sem tudott. A szakértői vélemény, illetve annak kiegészítése, majd a Fővárosi Törvényszéken a tárgyaláson az orvosszakértő által előadottak kétséget sem hagynak afelől, hogy a ténylegesen bekövetkezettnél súlyosabb sérülések is keletkezhettek volna, amelyeknek elmaradása nem a vádlotton, még csak nem is a sértett védekezésén múlt. Helyesen állapította meg tehát az elsőfokú bíróság a súlyosabb bűncselekmény kísérletét, mert a vádlott által használt kés az alkalmazott testtájékokon objektíve alkalmas volt súlyosabb – akár életveszélyes – sérülés kialakítására, hiszen a támadott testtájékokon életfontosságú szervek helyezkednek el, úgymint a tüdő vagy a vese. [16] A büntetés kiszabása körében az elsőfokú bíróság döntően helyesen sorolta fel a vádlott javára szóló enyhítő körülményeket, amelyek azzal egészítendők ki, hogy az életveszélyre mint minősítő körülményre a terheltnek mindössze a tudatos gondatlansága terjedt ki. Továbbá nagyobb nyomatékot tulajdonított a másodfokú bíróság a bűncselekmény óta bekövetkezett időmúlásnak, amely immár majdnem hat év. A sértetti közrehatás tényén túlmenően az ítélőtábla szintén enyhítő körülményként értékelte, hogy a vádlott és a sértett között rendeződött a kapcsolat, a rendelkezésre álló információk szerint azóta is élettársi közösségben élnek. Jogi relevanciával ugyan nem bír, azonban enyhítő körülményként értékelte azt is a másodfokú bíróság, hogy a sértett soha nem kívánta a vádlott megbüntetését. [17] Az imént részletezettek szerint némiképp megváltozott bűnösségi körülményekre tekintettel az ítélőtábla – egyetértve a védelmi fellebbezésekben megfogalmazott, enyhítésre irányuló másodlagos indítványban foglaltakkal – a vádlott szabadságvesztés büntetését a törvényi minimumban meghatározva 2 évre enyhítette, mert úgy ítélte meg, hogy a szabadságvesztés e mértéke is elegendő a Btk. 79. §-ában meghatározott büntetési célok elérésére. [18] Tettarányosan és a vádlott személyében rejlő társadalomra veszélyességéhez igazodóan tiltotta el a törvényszék a vádlottat 3 évre a közügyek gyakorlásától, amelynek mértékével az ítélőtábla is egyetértett. Nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottal szemben kiszabott szabadságvesztés végrehajtási fokozatát börtönben állapította meg, továbbá akkor is helyesen járt el, amikor Terhelt1 vádlottat a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményes lehetőségéből a törvény kötelező rendelkezése folytán kizárta. A 2020. évi CVIII. törvény 3. §-ának

(1)bekezdése – a

1. év november hó
2. napjától hatályosan – kizárta a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből azt az elkövetőt, akit a hozzátartozója sérelmére elkövetett, nyolc évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt ítélnek végrehajtandó szabadságvesztésre. Ez alapján indokoltan zárta ki a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményéből a vádlottat a Fővárosi Törvényszék, amely rendelkezés indokolását azzal szükséges kiegészíteni, hogy a Btk.
3. §
4. pontjának d) alpontja értelmében hozzátartozónak minősül az élettárs. [19] Az elsőfokú bíróság ítéletének járulékos rendelkezései törvényesek, azok kiegészítést, pontosítást nem igényelnek. Fővárosi Ítélőtábla 4.Bf.286/2025/17.. 6 [20] A másodfokú bíróság az iratok tartalma alapján megállapította, hogy a vádlottnak az elsőfokú ítéletben feltüntetett lakóhelye és tartózkodási helye megszűnt, ezért ezek feltüntetését mellőzte és ezek helyett a lakcímét és kézbesítési címét jelölte meg a Be.
5. §

(3)bekezdés c) pontja alapján, figyelemmel a Be. 561. §

(2)bekezdés b) pontjában, illetve a Be. 184. §

(2)bekezdés

1. f)és
2. g)pontjaiban írtakra figyelemmel. [21] A bűnösnek kimondott vádlottat a másodfokú bíróság a Be. 613. §

(1)bekezdése alapján kötelezte a fellebbviteli eljárásban felmerült bűnügyi költség viselésére, figyelemmel a Be. 574. §

(1)bekezdésében írtakra is. [22] A Fővárosi Ítélőtábla a kifejtettek értelmében az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 606. §

(1)bekezdése alapján – a rendelkező részben írtak szerint – megváltoztatta, míg a törvényszék ítéletének egyéb törvényes rendelkezéseit a Be. 605. §

(1)bekezdésének felhívásával helybenhagyta. Budapest,

1. december
2. napján Nagyné dr. Drahos Ibolya s.k. a tanács elnöke dr. Németh Nándor s.k. előadó bíró dr. Zsótér Zsuzsanna s.k. bíró A Fővárosi Törvényszék 33.B.340/2024/36-I. számú ítélete a Fővárosi Ítélőtábla mint másodfokú bíróság 4.Bf.286/2025/
3. számú ítéletében írt változtatással a
4. év december hó
5. napján jogerőre emelkedett. Budapest,
6. december
7. napján Nagyné dr. Drahos Ibolya s.k. a tanács elnöke