16/2013. (VI. 20.) AB határozata a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. IV. törvény 269/C. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisí

16/2013. (VI. 20.) AB határozata a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. IV. törvény 269/C. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezés elutasításáról. Az Alkotmánybíróság teljes ülése a 2011. évi CLI. törvény 25. §-a alapján az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában – dr. Balogh Elemér, dr. Salamon László, dr. Szalay Péter és dr. Pokol Béla alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint dr.  Bragyova András, dr. Kovács Péter és dr. Lévay Miklós különvéleményével – meghozta a következő Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 269/C. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. I. [1] Az indítványozó Budai Központi Kerületi Bíróság bírája az  előtte 11.B.I.194/2011. szám alatt folyamatban lévő büntető ügyben – az  eljárás felfüggesztése mellett – a  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a  továbbiakban: Btk.) 269/C.  §-a alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése érdekében az  Alkotmánybírósághoz fordult. A  büntetőeljárás terheltjével szemben a  Budapesti I. és XII. kerületi Ügyészség a  Btk. 269/C.  §-ába ütköző és aszerint minősülő, a  nemzeti szocialista, és kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása bűntettének elkövetése miatt emelt vádat. Az indítványozó álláspontja szerint a Btk. 269/C. §-a alaptörvény-ellenes. [2] Az indítványozó bíró az  előtte folyamatban lévő büntetőeljárás során alkalmazandó törvényi tényállás vonatkozásában azt kifogásolta, hogy az  nem felel meg az  Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdésében meghatározott jogállamiság elvéből levezethető jogbiztonság követelményének. [3] Ezen álláspontjának kifejtése során az  indítványozó – utalva az  egyes emberiség elleni, illetőleg háborús bűncselekmények büntethetőségének nemzetközi jog szerinti elévülhetetlenségére – leszögezi, hogy egyes, az  1956-os forradalom és szabadságharc leverésében, majd az  azt követő megtorlásban utasítást adó vezetőként érintett személyek esetében a  szóban forgó törvényi tényállásban rögzített „kommunizmus bűneinek” elismerése, avagy azok „fel nem tüntetése jelentéktelen színben”, éppen a saját felelősségük elismerését jelentené. (Az indítvány az  emberiség elleni, illetőleg háborús bűncselekmények elévülhetetlenségével kapcsolatban tett megállapításait arra is alapozza, hogy az  Alaptörvény XXVIII.  cikk (5)  bekezdése a  nemzetközi jog általánosan elfogadott normái szerinti bűnök körében a  „nullum crimen sine lege” elve alól kivételt enged. Helye van tehát a  büntetőeljárás megindításának és az elítélésnek abban az esetben is, ha az adott cselekmény – noha az a magyar jog, vagy más állam joga szerint az  elkövetéskor nem minősült bűncselekménynek – a  nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályai alapján az  elkövetéskor bűncselekmény volt. Ezen érvelését az  indítványozó bíró azzal is erősíti még, hogy utal az Alaptörvény Nemzeti Hitvallás című fejezetében foglaltakra, miszerint: „Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését”.) [4] Az indítványozó bíró – beadványának logikai értelmezése alapján megállapítható – következtetése szerint a  törvényalkotó részéről szükséges lenne a  Btk. 269/C.  §-ához egy (1) és (2)  bekezdést rendelni, amelyek közül az  (1) bekezdés magát a büntetendő cselekményt írná le, a  (2) bekezdés pedig az „utasítást adó vezetők” számára „büntetlenséget biztosítana”. Ezen (2)  bekezdés hiányában az  indítványozó bíró álláspontja szerint ugyanis sérül a jogbiztonság Alaptörvényben rögzített követelménye, hiszen – véleménye szerint – a törvényi tényállás a jelenlegi formájában bizonyos személyekkel szemben alkalmazandó, míg más (utasítást adó vezető) terheltek esetében – figyelemmel az önvádra kötelezés tilalmának alapelvére – a szóban forgó szakasz alkalmazása kizárt. Az önvádra kötelezés tilalmára az  indítványozó bíró azon logikai levezetés mentén hivatkozik, miszerint a  kommunizmus bűneinek tagadását pönalizáló jogszabály egyes személyeket éppen a  kommunista rendszer alatti bűnök elkövetésének elismerésére kötelez, ekképpen pedig az önvádra kötelezés tilalmába ütközik. [5] Az indítvány a  támadott törvényhely alaptörvény-ellenessége mellett azzal is érvel még, hogy a  szóban forgó magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása az Alaptörvény IX. cikk (1) bekezdésében rögzített véleménynyilvánítás szabadságát, egyben az  Alaptörvény I.  cikk (3)  bekezdését is sérti. Ebben a  körben az  indítványozó bíró arra is utal, hogy a  megtorlás időszakának aktív résztvevői másképpen ítélik meg a  történteket, mint mások, ezért az  ő nyilatkozataik – elfogultságuk miatt – sokkal inkább „egyfajta saját, személyes véleményként értékelendő”. Ebből fakadóan pedig egyes személyek nyilatkozatai a  Btk. 269/C.  §-ban foglalt bűncselekményt kimerítené, míg mások magatartását csupán személyes véleményként lehetne csak figyelembe venni. Az  indítványozó bíró ezért – az  előzőekben ismertetett logika alapján – ismét az  (1) és (2)  bekezdés törvénybe iktatásának szükségességére mutat rá, amelyek hiányában a  törvényi tényállás sérti az  Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdésében rögzített jogbiztonság követelményét. [6] A bíró végül kifejti a  szóban forgó törvényi tényállással kapcsolatos azon aggályát, miszerint azt, hogy Magyarországon az  1956-os forradalommal összefüggésben emberiség elleni bűncselekmény történt, magyar bíróság precedens döntése még nem mondta ki, ennek tényét nem állapította meg. A  Budai Központi Kerületi Bíróság pedig ilyen bűncselekmény elkövetésének megállapítására nem jogosult, hiszen az  állam elleni és emberiség elleni bűncselekmények a megyei bíróság hatáskörébe tartoznak. Az indítványozó bíró álláspontja tehát az, hogy a támadott büntető törvényi tényállásban leírt elkövetési magatartás egy olyan „alapbűncselekményhez” kapcsolódik, amelynek múltbéli elkövetését büntetőbírósági ítéletben volna szükséges kimondani ahhoz, hogy az  e  cselekmény megtörténtének tagadásában megnyilvánuló cselekmény miatt a  büntetőeljárás lefolytatható legyen. [7] A bírói kezdeményezés alapján az Alkotmánybíróság az eljárást az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 25. § -a alapján folytatta le. II. [8] Az Alkotmánybíróság eljárása során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe: [9] 1. Az Alaptörvény indítvánnyal érintett rendelkezései: „B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam”. „I.  cikk (3) Az  alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a  feltétlenül szükséges mértékben, az  elérni kívánt céllal arányosan, az  alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható”. „IX. cikk (1) Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. [10] (4) A véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére. [11] (5) A  véleménynyilvánítás szabadságának a  gyakorlása nem irányulhat a  magyar nemzet, a  nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a  megsértésére. Az  ilyen közösséghez tartozó személyek – törvényben meghatározottak szerint – jogosultak a közösséget sértő véleménynyilvánítás ellen, emberi méltóságuk megsértése miatt igényeiket bíróság előtt érvényesíteni.” [12] 2. A Btk. indítvánnyal érintett rendelkezése: „269/C. § Aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” III. [13] Az indítvány nem megalapozott. [14] 1. Az Alkotmánybíróság a Btk. 269/C. § -a alkotmányosságának vizsgálata körében elemezte a büntető kódex ezen új törvényi tényállását, figyelembe vette továbbá a  Btk-t módosító törvényekhez fűzött indokolásokat, illetőleg a XX. századi totalitárius diktatúrák során megvalósított emberiség elleni bűnök tagadásával kapcsolatos, a büntető jogalkotás terén megnyilvánuló európai szabályozási gyakorlatot is. [15] 1989. október 15. napjától a  Btk. számos helyen módosult, ekkortól vesztette hatályát az  „izgatás” elnevezésű bűncselekmény, és lépett helyébe a „közösség elleni izgatás”, amely a gyűlöletre uszítást és a – magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt – sértő vagy lealacsonyító kifejezés nagy nyilvánosság előtti használatát rendelte büntetni. Azóta az  uszításról nem, de a  sértő, lealacsonyító kifejezések használatának szabadságáról vita folyik. A  köznyugalom elleni bűncselekmények szinte mindegyike (közösség elleni izgatás, nemzeti jelkép megsértése, önkényuralmi jelképek használata, a  nemzetiszocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása, stb.) az Alkotmánybíróság elé került, közülük nem is egy többször. [16] 1.1. A  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló 2010. évi XXXVI. törvény 1.  §-a alapján a  Btk. kiegészült a  269/C.  §-sal és az  azt megelőző alcímmel. Eszerint a „holokauszt nyilvános tagadását” az  követi el, aki nagy nyilvánosság előtt a  holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a  holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel. A  törvényhozó a  fenti cselekményt a  köznyugalom elleni bűncselekmények között – mint bűntettet – három évig terjedő szabadságvesztéssel rendelte büntetni. A  törvényhez fűzött indokolás szerint „a gyűlöletkeltés elleni hatékonyabb büntetőjogi fellépés az  elmúlt húsz évben többször visszatérő igény a  magyar jogalkotásban”. A  törvényalkotó tehát a  rasszizmus és idegengyűlölet által motivált cselekményekkel szemben igyekezett szélesebb körű védelmet biztosítani a  fenti törvénymódosítás nyomán a Btk-ba került új tényálláson keresztül. (Az indokolás hivatkozik az Európai Unió Tanácsa által 2008. november 28. napján elfogadott 2008/913/IB. számú, „a rasszizmus és idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő küzdelemről” szóló kerethatározatra is). [17] Ezt követően, a  Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló, 2010. évi LVI.  törvény változtatott a  Btk. 269/C.  §-ának szövegén és ennek megfelelően a  bűncselekmény megnevezésén is. A törvényalkotónak, amikor kiegészítette a tényállást, abból kellett kiindulnia, hogy a megélt történelmi tapasztalat sorsközösséget és összetartozás-tudatot kialakító hatását a  csoport tagjaiban, a  személyiségükbe való beépülést, ennek a  sorsközösségnek és összetartozás-tudatnak az  emberi méltóságuk részévé válását nem lehet kizárni az olyan tényekkel összefüggésben sem, amelyek nem a nemzeti szocialista, hanem a kommunista rendszereknek tudhatók be. [18] Az új szabályozás szerint „a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek nyilvános tagadása” bűntettét az követi el, aki nagy nyilvánosság előtt a nemzeti szocialista vagy kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel. [19] A törvény indokolása leszögezte, hogy a  Btk. 269/C.  §-ában meghatározott törvényi tényállás fentiek szerinti módosítása a „totalitárius rendszerek bűneinek és áldozatainak azonos mércével mérése érdekében” volt szükséges. Az indokolás hivatkozik ebben a körben az Alkotmánybíróság évtizedes gyakorlatára, amely nem tesz különbséget a  nácizmus és a  kommunizmus áldozatainak emberi méltóságát, kegyeleti jogát sértő megnyilvánulások büntetőjogi megítélésében. [20] 1.2. A  Btk. 269/C.  §-ában büntetni rendelt cselekmény elkövetési tárgya a  nemzeti szocialista és a  kommunista rendszerek által elkövetett népirtás és más emberiség elleni cselekmények ténye, mint evidens, történetileg vitathatatlan, emellett még napjainkban is az állampolgárok emlékezetében eleven emlékként továbbélő, múltbéli események köre. A törvényalkotó szóhasználata alapján megállapítható, hogy a nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek tagadása bűntettének tárgyát nem csupán azok a  tettek képezik, amelyek a  nemzetközi jog, illetőleg a  belső nemzeti jog szerint a  népirtás, illetve az  emberiség elleni cselekmények törvényi tényállását kimerítik, hanem – figyelemmel a  bűncselekmény Btk.-beli megnevezésére, valamint arra, hogy a  törvényi tényállásban emberiség elleni cselekmény és nem bűncselekmény szerepel – minden, a népirtáshoz és emberiség elleni cselekményhez fogható súlyú, általános történelmi evidenciaként elfogadott, a  nemzeti szocialista és a kommunista diktatúrák alatt véghezvitt rémtett is. [21] A törvényalkotó természetesen nem adja meg ezen események tételes katalógusát, hanem a  népirtásra és emberiség elleni cselekményekre történő utalással, ezáltal pedig az események súlyának meghatározásával szabja meg a szóban forgó történelmi tények körét. A jogalkotó tehát a bűncselekmény tárgya körének meghatározásakor nem a  nemzetközi jog és az  arra épülő hazai büntetőjog által alkotott háborús, vagy emberiség elleni bűncselekményeket vette alapul. A hidegháborúra jellemző, kiélezett világpolitikai helyzetben a nyugati hatalmak – érthető módon – sokkal „óvatosabbak” voltak a  kommunista rendszerek alatt történt események megítélése, azok „büntetőjogi definiálása” során, mint a  II. világháborút követő időszakban a  nemzetiszocialista bűnökkel kapcsolatosan. A  kommunista rendszerek során elkövetett bűnök egy része ezért – jogi értelemben – a  létező nemzetközi jogi, illetőleg a  nemzeti büntetőjog fogalomrendszerében csak „nehézkesen” és nem minden esetben értelmezhető. A  jogalkotó ezért a  népirtás, mint a  nemzetközi és hazai büntetőjogban szereplő bűncselekmény mellett, annak érdekében, hogy a kommunizmus bűneinek valamennyi megnyilvánulási formáját „lefedje”, az egyéb emberiség elleni cselekményekben határozza meg a szóban forgó törvényi tényállás tárgyi körét. Ez azonban nem vezet arra az eredményre, hogy ebbe a körbe vonható volna bármely olyan, a kommunizmus során történt esemény, tett, stb., amely az általánosan elfogadott morális közfelfogás szerint helytelen jelenség, vagy cselekedet. A törvény szövegének nyelvtani és teleologikus értelmezése alapján nyilvánvaló, hogy a  törvényalkotó a „más, emberiség elleni cselekmények” fogalma alatt azokat a  bűnöket érti, amelyek – súlyuk alapján – a  népirtáshoz foghatóak és ezért ahhoz hasonló megítélést érdemelnek. [22] (A jogalkalmazónak konkrét esetben azt kell tehát eldöntenie, hogy az adott esemény (amelyet az elkövető tagad stb.) a  nemzeti szocializmus, avagy a  kommunizmus ideológiájához és időszakához köthető-e, illetőleg azt, hogy –   civilizált világ felfogása szerint – a népirtáshoz hasonló súlyú és ezért hasonló megítélés alá eső történelmi bűnről van-e szó. Az  Alkotmánybíróság leszögezi, hogy ezen utóbbi kérdések eldöntése a  konkrét ügyben eljáró bíró feladata.) [23] A bűncselekmény jogi tárgyát pedig az  e  tények kétségbevonhatatlanságához fűződő társadalmi érdek képezi. A  büntető tényálláson keresztül védendő jogi tárgy tehát a  XX. századi európai (és világ-) történelmet döntően meghatározó diktatúrákhoz kapcsolható bűnök elismerésének társadalmi igénye, s mint ilyen, az  európai és egyetemes kultúra részeként, az  ezen történelmi tényekből levont, az  európai jogi és társadalmi fejlődést is befolyásoló feltétlen igazság. A szóban forgó törvényi tényállást a jogalkotó a köznyugalom elleni bűncselekmények között helyezte el, kifejezve ezzel a  törvény célját és a  védett jogi tárgy mibenlétét, azaz a  köznyugalmat. Megállapítható ezért, hogy a vizsgált törvényi tényállás megalkotása mögött az a  jogalkotói szándék áll, miszerint azokat a  magatartásokat szükséges büntetőjogi eszközökkel visszaszorítani, amelyek objektíve alkalmasak arra, hogy a köznyugalomban zavart okozzanak. [24] A bűncselekmény elkövetési magatartása pedig e  tények tagadása, kétségbe vonása, vagy jelentéktelen színben történő feltüntetése. Az első két fordulat olyan aktív magatartást von a szabályozás körébe, amely a  fenti tények igazságtartalmának abszolút, avagy relatív cáfolását jelentik, míg a  harmadik fordulat a  közösségeket és az egyéneket ért tragédiában megnyilvánuló események „bagatellizálásaként” írható körül. [25] A törvényalkotó csupán a nagy nyilvánosság előtti elkövetést rendeli büntetni. A nagy nyilvánosság előtti elkövetés megvalósulhat különböző médiumokon keresztül, de akár szóban, nagyobb számú hallgatóság előtt. [26] A vizsgált bűncselekmény immateriális bűncselekmény, a  törvény eredményt nem rendel az  egyes elkövetési magatartások mellé. Ugyanakkor az  is nyilvánvaló, hogy a  szóban forgó bűncselekmény akkor valósul meg, ha az adott magatartás – figyelemmel a fentebb bemutatott jogalkotói célra – alkalmas a köznyugalom megzavarására. Csak azok a cselekmények tartoznak tehát a büntetendő magatartások körébe, amelyek – függetlenül a tényleges hatástól, avagy bármely más bekövetkezett eredménytől – objektíve alkalmasak arra, hogy az  Alaptörvény által elismert és védett értékek mellett elkötelezetteket felháborítsa, megbotránkoztassa stb., azaz elérik a társadalomra veszélyesség azon szintjét, ahol az állam beavatkozása már feltétlenül szükséges. Az elkövető tudata a cselekmény kifejtésekor szükségszerűen átfogja azt, hogy magatartásával mások emberi méltóságát sérti és ez a köznyugalom megzavarásának absztrakt lehetőségét hordozza magában. [27] 1.3. Az  Alkotmánybíróság az  európai szabályozás áttekintése során megállapította, hogy a  népirtást, illetőleg egyéb emberiség elleni cselekmények tagadását számos európai állam büntetőjoga szankcionálja. A  német büntető törvénykönyv 130. szakaszának (3)  bekezdése öt évig terjedő szabadságvesztéssel, illetőleg pénzbüntetéssel fenyegeti azt, aki a köznyugalom megzavarására alkalmas módon nyilvánosan helyeslését fejezi ki a nemzetiszocialista rendszer bűneivel kapcsolatosan, tagadja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel azokat. [28] A svájci büntető törvénykönyv 261. szakasza – a  német szabályozáshoz hasonlóan – szintén szabadságvesztéssel, illetőleg pénzbüntetéssel rendeli büntetni azt, aki a  népirtást, vagy más emberiség elleni cselekményt tagad, jelentéktelen színben tűntet fel, illetőleg azt igazolni igyekszik. Az  1947-es osztrák „Tilalmi törvény” 34. szakasza ugyancsak szabadságvesztéssel rendeli büntetni a  nemzetiszocialista népirtást vagy más nemzetiszocialista emberiség elleni cselekményt letagadó, jelentéktelen színben feltüntető, illetőleg azt helyeslő, vagy igazolni törekvő elkövetőt. Az angol jogrend a fentiekhez hasonló – a totalitárius diktatúrák alatt elkövetett bűnök tagadását konkrétan pönalizáló – szabályozást ugyan nem tartalmaz, de (a „Malicious Communications Act 1988” alapján) büntethető az a személy, aki súlyosan sértő, vagy tudatosan hamis kijelentést tesz abból a célból, hogy a kijelentés címzettjének fájdalmat vagy félelmet okozzon. (A brit jogszabály tehát mintegy célzatként megköveteli a gyűlölet szításának szándékát is). Büntetni rendeli továbbá a holokauszt tagadását Belgium (Moreaux-törvény), Csehország, Franciaország (Loi Gayssot), Lengyelország, Románia, Szlovákia, Portugália és Litvánia büntető törvénykönyve is. Az  említett országok közül Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Litvánia hatályos büntetőjogi szabályozása szerint a  nemzetiszocializmus során elkövetett cselekmények mellett a  kommunista diktatúra bűneinek tagadása, kétségbe vonása, illetőleg az ezen rezsimek igazolására irányuló törekvés is büntetendő. [29] A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (a  továbbiakban: Bíróság) által kialakított gyakorlat szerint a  véleménynyilvánítás szabadsága a  demokratikus társadalom alappilléreinek, a  haladásnak és az  egyén kibontakozásának egyik feltétele. A  vélemény szabadsága olyan véleményekre is kiterjed, amelyek sértőek, meghökkentőek, vagy aggodalmat keltenek. Ezt követeli meg ugyanis a  pluralizmus, a  tolerancia és a  felvilágosultság, amely nélkül a  demokratikus társadalom elképzelhetetlen. Leszögezte azonban a  Bíróság azt is, hogy a  véleményszabadság sem korlátozhatatlan. A  Bíróság elfogadja, hogy egyes tagállamok büntetőjogi eszközökkel igyekeznek tiltani a  népirtás, vagy akár más emberiség elleni bűn tényének tagadását, megkérdőjelezését, jelentőségének kisebbítését. A  korlátozás megengedett céljának és szükségességének vizsgálata körében pedig figyelembe veszi az  adott állam sajátos történelmi múltját és jelenét (Rekvényi kontra Magyarország ügy). A  Bíróság több olyan ügyben is hozott már döntést, amelyben holokauszttagadásért (a  holokauszt megtörténtét általában tagadó, illetőleg a  haláltáborok létezését kétségbe vonó könyvek és folyóiratok) a tagállami bíróság által elítélt panaszosok fordultak a Bírósághoz az Emberi Jogok Európai Egyezménye 10.  cikkének (véleménynyilvánítás szabadsága) megsértése miatt. A  Bíróság valamennyi ügyben elutasította a  panaszosok kérelmét. Döntéseiben a  Bíróság arra hivatkozott, hogy a  holokausztot tagadó kijelentések a  szólásszabadság védelmét nem élvezik, azok – e  szabadsággal összefüggésben – az  Egyezmény 17.  cikkében rögzített joggal való visszaélésnek minősülnek (Garaudy v. France, Walendy v. Germany, Remer v. Germany ügyek). [30] A 2005 decemberében lezárult Witzsch kontra Németország ügyben (application no. 7485/03.) a  Bíróság által megállapított tényállás lényege az volt, hogy a panaszos egy, a Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak (NSDAP) és Hitlernek a  zsidóság szisztematikus kiirtásában játszott szerepével foglalkozó újságcikkre oly módon reagált, hogy abban tényként állította, miszerint a  párt (NSDAP) programjában nyoma sincs annak, hogy akár Hitler, akár a párt kiirtani szándékozott volna a zsidóságot. Fenti kijelentéseiért a panaszost – a német büntető törvénykönyv 189.  §-ára figyelemmel – három hónap szabadságvesztésre ítélték. (A német büntető törvénykönyv 189.  §-a kimondja, hogy aki az elhunytak méltóságát becsmérli, két évig terjedő szabadságvesztéssel, vagy pénzbüntetéssel büntetendő.) A  Bíróság határozatában rámutatott, hogy a  panaszos egy, a  Hitler és az  NSDAP felelősségével kapcsolatos vitathatatlan történelmi tényt tagadott, ezáltal sértve az  áldozatok méltóságát. Az  Egyezmény 17.  cikkének (joggal való visszaélés) általános célja az, hogy ne legyen lehetséges az  Egyezmény szövegével és szellemével ellentétes valamely nézet népszerűsítése érdekében az  Egyezményben biztosított valamely szabadságot felhasználni, abból előnyt kovácsolni. [31] A Bíróság és korábban az  Európai Emberi Jogok Bizottsága is leszögezte már, hogy az  Egyezmény 10.  cikkében szereplő véleménynyilvánítási szabadságra a  17.  cikkel ellentétes módon nem lehet hivatkozni, különösen a holokauszttal kapcsolatos ügyekben. A véleménynyilvánítási szabadsággal való visszaélés összeegyeztethetetlen a  demokráciával és az  emberi jogokkal, sérti továbbá mások jogait is. Az  ügy érdekessége – amelyre egyébként maga a Bíróság is rámutat határozatában – az, hogy a panaszos sem a holokauszt tényét, sem pedig a gázkamrák létezését nem tagadta azon kijelentésében, amely miatt őt a  német büntető hatóság elmarasztalta. Ugyanakkor a Bíróság megítélése szerint a panaszos – azáltal, hogy Hitler és az NSDAP a zsidóság kiirtásának megtervezésében játszott szerepét vitatta – a holokauszttal kapcsolatosan a  fentihez képest azonos súlyú és jelentőségű történelmi körülményt tagadott. A panaszos ezért a véleménynyilvánítás szabadságára nem hivatkozhatott. [32] 2. Az  indítványozó bíró a  Btk. 269/C.  §-sal összefüggésben abban látja az  Alaptörvény B)  cikk (1)  bekezdésében megfogalmazott, a  jogállamiság elvéből levezethető jogbiztonság sérelmét, hogy a  szóban forgó bűncselekmény törvényi tényállási elemeit megvalósító azon személyek, akik egyúttal az 1956-os és az azt követő eseményekben „vezetőként, utasítást adó személyként érintettek voltak” – figyelemmel a nemzetközi jog alapján történő esetleges felelősségre vonás elvi lehetőségére – önmagukat vádolnák bűncselekmény elkövetésével. Az  indítványozó bíró tehát a szóban forgó bűncselekményt a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 8. §-ában meghatározott önvádra kötelezés tilalmába ütközőnek, ezáltal a jogbiztonság elvét sértőnek véli. [33] Az Alkotmánybíróság ezzel szemben megállapította, hogy a  nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűnei nyilvános tagadásának pönalizálása nem ütközik az  önvádra kötelezés tilalmába. Valamely magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása csak akkor ütközik az indítványozó bíró által felvetett alapelvbe, ha a törvényalkotó által megkövetelt magatartás kifejtésének eredményeképpen az  adott személy egy másik bűncselekmény elkövetését ismerné el, azaz önmaga ellen szolgáltatna bizonyítékot, mintegy beismerő vallomást tenne. (A  Be. 8.  §-a értelmében senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson. Eszerint sem norma, sem pedig hatósági aktus nem írhat elő olyan aktív magatartást, amelynek kifejtése egyúttal az  adott személlyel szemben terhelő vallomásnak, avagy más bizonyítéknak minősül a  büntetőeljárás során.) A  büntetőjog alapfogalma a  bűnösség, ezen utóbbinak pedig egyik sarkalatos eleme az  elvárhatóság. A  törvény elvárja az  állampolgártól a  bűncselekmények elkövetésétől való tartózkodást. Ez  az  elvárás azonban nem feltétlen, nem érvényesülhet ugyanis akkor, ha az  elvárt – egyébként normakövető – magatartás önfeljelentéssel (önváddal) volna egyenlő. Ez a helyzet áll elő például a vámorgazdaság és az adócsalás bűntettének „találkozásakor”. [34] A Legfelsőbb Bíróság a  2/2002. számú Büntető jogegységi határozatában leszögezte, hogy a  vámorgazdaság mellett az  adócsalást nem valósítja meg az, aki a  vámorgazdaság útján birtokába került csempészett vámáru tekintetében adóbevallási kötelezettségének nem tesz eleget. (A bűnhalmazat ebben az  esetben látszólagos). Ha ugyanis az adójogszabályoknak megfelelően járna el és adóbevallásában feltüntetné azt az árut (vagy jövedelmet, bevételt), amely egy már elkövetett bűncselekmény (vámorgazdaság) útján jutott a  birtokába, akkor ezen utóbbi bűncselekményre vonatkozóan szolgáltatna saját maga ellen bizonyítékot a  hatóság felé. A  két cselekmény halmazatban történő megállapítása tehát az  önvádra kötelezés tilalmába ütközik, az  adócsalás ilyenkor kvázi büntetlen utócselekményként értékelendő. [35] A jelen esetben azonban nem erről van szó. A Btk. 269/C. § szerinti bűncselekmény elkövetésétől való tartózkodás, azaz a  jogalkotó által elvárt – normakövető – magatartás nem jár együtt egy másik, korábbi bűncselekmény szükségszerű elismerésével, avagy az  adott személy saját bűnösségét alátámasztó bizonyíték szolgáltatásával. A  nemzeti szocialista és kommunista rendszerek bűneinek tagadása bűntettének elkövetésétől ugyanis nem az tartózkodik, aki kifejezetten elismeri az akkor történt rémtettek elkövetését, hanem aki a szóban forgó törvényi tényállásban írt, csakis valamely aktív cselekvés formájában megnyilvánuló elkövetési magatartást nem tanúsítja. [36] Normakövető, tehát a Btk. 269/C. § szerinti bűncselekményt meg nem valósító magatartást tanúsít tehát az  is, aki a  szóban forgó diktatúrák bűneit kifejezetten nem tagadja, nem vonja kétségbe, nem bagatellizálja, azaz hallgat. A  vizsgált törvényi tényállás nem kötelez tehát a  nemzeti szocialista, vagy kommunista bűnök elkövetésének elismerésére, csupán ezen bűnök megtörténtének a tagadásától való tartózkodásra hív fel. A jogszabály tehát nem azt várja el a norma címzettjeitől (azaz mindenkitől), hogy az akár általa, akár más által elkövetett bűnt beismerje, hanem azt, hogy a szóban forgó bűn megtörténtét (mint evidens történelmi tényt) tagadó, kétségbe vonó, stb. aktív magatartást ne tanúsítson. [Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az a normaszöveg, amely valamely magatartástól való tartózkodást ír elő, az  önvádra kötelezés tilalmának elvével eleve nem is ütközhet, hiszen az  önvád aktív magatartást feltételez. Logikailag kizárt tehát, hogy egy aktív magatartástól való tartózkodást előíró szabály (Btk. 269/C. §) sértsen egy aktív magatartásra való kötelezést tiltó elvet (Be. 8. §).] [37] Mindezekre tekintettel az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  Btk. 269/C.  §-a az  Alaptörvény B)  cikk (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság elvéből levezetett jogbiztonság elvét nem sérti. [38] 3. Az  indítványozó bíró álláspontja szerint a  Btk. 269/C.  §-a sérti az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdésében meghatározott szabad véleménynyilvánításhoz való alapjogot, ebből fakadóan pedig ellentétes az  Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével is. [39] 3.1. A  Btk. 269/C.  §-a olyan magatartást rendel büntetni, amely – a  szóban forgó XX. századi totalitárius rendszerek során elkövetett bűnökkel összefüggésben – egyfajta személyes, ugyanakkor szélsőséges álláspont megfogalmazásában és annak szélesebb körben történő kifejezésre juttatásában nyilvánul meg. [40] Ezen álláspont az  Alkotmánybíróság megítélése szerint azért tekintendő szélsőségesnek, mert egyrészről szöges ellentétben áll az európai közfelfogás által vitathatatlan tényként kezelt igazsággal (és ezért szükségszerűen hamis), másrészt szembehelyezkedik a jogállamiság talaján álló, demokratikus berendezkedés morális alapját meghatározó, az európai kulturális örökség részévé vált alapértékekkel. [41] A törvényalkotó a  fenti magatartások bűntetté nyilvánításával tehát bizonyos álláspontoknak történő hangadást tilt, függetlenül attól, hogy azt „rosszhiszeműen” – az  ezzel ellentétes ismeretek ellenére – vagy a  személyes meggyőződésnek megfelelően fejtik-e ki. A  Btk. 269/C.  §-a a  személyes vélemény meghatározott keretek között történő kinyilvánításához fűz hátrányos jogkövetkezményeket egy adott témakörön belül, kétségtelen tehát, hogy ezáltal a  véleménynyilvánítási szabadság alapjogát korlátozza. A  támadott tiltó norma a  szólás- és véleménynyilvánítási szabadság tényleges korlátozását a felelősségi rendszer legsúlyosabb eszközével, büntetőjogi szankción keresztül valósítja meg. [42] Az Alkotmánybíróság számos alkalommal foglalkozott már a  véleménynyilvánítás alapjogának mibenlétével, illetőleg esetleges korlátozhatóságának határaival és feltételeivel. Az  Alkotmánybíróság több határozatában rámutatott az  Alaptörvény IX.  cikk (1)  bekezdésében biztosított véleménynyilvánítási szabadság többi alapjog közötti kitüntetett szerepére, rögzítette továbbá azt is, hogy ezen alapjog a személyiség szabad kibontakoztatása és a politikai közösség demokratikus működése szempontjából is kulcsfontosságú. Az Alkotmánybíróság irányadónak tekinti azon korábbi értelmezését, miszerint a  vélemény szabadsága a  kommunikációs jogok anyajoga, „amely egyrészt az egyén önkifejezését, […] másrészt az egyénnek a társadalmi és politikai folyamatokban való tevékeny és megalapozott részvételét biztosítja.” [18/2004. (V. 25.) AB határozat, ABH 2004, 303, 305.]. A véleménynyilvánítás szabadságának lényege az Alkotmánybíróság értelmezése szerint ezért a gondolatok és álláspontok kifejezésének lehetőségében, a  vélemény kinyilvánításának puszta tényében ragadható meg, tekintet nélkül a  vélemény tartalmára. Egy korábbi döntésében az Alkotmánybíróság ezen kérdést illetően úgy fogalmazott, hogy „[a]z eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen, vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat (a  továbbiakban: Abh1.) ABH 1992, 162, 786.]. [43] 3.2. A véleménynyilvánítás szabadságának alapjoga és a büntetőjogi korlátozás kapcsolatával, annak alkotmányos kérdéseivel több határozatában is foglalkozott már az  Alkotmánybíróság. A  büntető jogalkotáson keresztül megvalósuló alapjogi korlátozással összefüggésben általános tartalmi követelményként az  Alkotmánybíróság – utalva egyik korábbi döntésére – hangsúlyozza, hogy „valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az  emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a  feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az  alkotmányos vagy az  Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges”. [Abh1. ABH 1992, 162, 176.]. [44] Az Alkotmánybíróság egy korábbi döntésében, a  Btk. 269/A.  §-a szerinti nemzeti jelkép megsértése vétségének vizsgálata során úgy ítélte meg, hogy az  alapjogi korlátozás adott esetben megengedhető annak ellenére, hogy a  nemzeti szimbólumok becsmérlése önmagában nem jár az  egyén valamely alapjogának sérelmével. Az  államiságot és valamennyi nemzeti értéket végső soron kifejező szimbólumok becsületének megóvását tehát előbbre valónak ítélte, mint az  egyén szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos jogát. Az  Alkotmánybíróság mindezt a  következőképpen fogalmazta meg: „[a] nemzeti szimbólumok jelentősége az  ország közelmúltbéli történelmére – a  totalitárius államberendezkedésből a  demokratikus társadalomba való átmenetre – tekintettel felértékelődött, aminek e szimbólumokat sértő egyes magatartások védelme is nyomatékot ad. […] A  demokráciáknak csak egyik lényeges kritériuma a  vélemények pluralizmusa. A  demokráciákra jellemző az  ország egységét megjelenítő intézmények és szimbólumok léte, amelyek – bár nem kritizálhatatlanok – bizonyos vonatkozásaikban kívül vannak a vélemények alkotmányjogilag védendő pluralizmusán.” [13/2002. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 61, 68–69.]. [45] Az Alkotmánybíróság korábban kimondta, hogy „alkotmányosan büntetőjogi korlátozás alá vonható a közösségek méltóságát sértő, köznyugalmat veszélyeztető magatartás is.” [14/2000. (V. 12.) AB határozat, ABH 2000, 83, 92.] Önmagában attól, hogy egy politikai nézet kifejezése helyes, vagy helytelen, a  korlátozás még nem alkotmányos. Ennek a  határát tehát az  Alkotmánybíróság ott húzta meg, ahol a  vélemény már a  demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek méltóságát sérti, és a köznyugalmat veszélyezteti. [46] [Az Alkotmánybíróság a demokrácia mellett elkötelezett közösségek védelmét az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében (Alaptörvény II. cikk) megfogalmazott emberi méltósághoz való alapvető jogból vezette le.] [47] Az Alkotmánybíróság a  4/2013. (II. 21.) számú AB határozatában, a  fentiekben hivatkozott korábbi döntésében kinyilvánított, a  véleménynyilvánítás szabadsága korlátozhatóságára vonatkozó elveket megerősítette: „[a]  különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az  emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a  feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni akkor, ha az  alkotmányos vagy az  Alaptörvényre visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az önkényuralmi jelképek használatának büntetőjogi fenyegetettsége indokolt lehet, mert a XX. század szélsőséges politikai diktatúráihoz kötődő szimbólumaival összefüggő magatartások egyrészt érzékenyen érinthetik, illetve sérthetik az  emberi méltóságot, másrészt ellentétesek az  Alaptörvényből levezethető alkotmányos értékrenddel. […] Az Alkotmánybíróság legitim célnak tekinti, hogy a törvényalkotó az emberi méltóság és az alkotmányos rend, illetve értékek védelmében büntetőjogi eszközökkel tiltsa azon magatartásokat, amelyek ezekkel ellentétesek. A  diktatórikus rendszerekkel való azonosulást kifejező nézetek nyilvános megfogalmazása, terjesztése vagy hasonló célzatos magatartások büntetendővé nyilvánítása alkotmányosan elfogadható lehet […]” [4/2013. (II. 21.) AB határozat]. [48] Az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak tekintett gyakorlata szerint tehát az  emberi méltósághoz való jog védelme a  közösség tagjainak méltóságvédelme megfelelő és elégséges indok lehet a  véleménynyilvánítás szabadsága alapjogának büntetőjogon keresztül megvalósuló korlátozására. [49] Magyarország Alaptörvényének 2013. március 25-én elfogadott és 2013. április 1-jén hatályba lépett negyedik módosítása 5. cikkének (2) bekezdése a fenti elvet tulajdonképpen szövegszerűen is az Alaptörvény részéve emelte, rögzítve azt, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának, illetőleg a  magyar nemzet, a  nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek méltóságának a  megsértésére. [Alaptörvény IX.  cikk (4)–(5)  bekezdés]. A  módosítás eredményeképpen tehát most már maga az  Alaptörvény is kifejezetten nevesít egy olyan esetkört, ahol a  véleménynyilvánítás szabadsága már nem érvényesül, azaz tulajdonképpen megtiltja az alapjoggal való tudatos visszaélést. E tilalom a véleménynyilvánítás szabadságát érintő normák alkotmányos vizsgálatakor elvi kiindulópontnak tekintendő rendelkezés. [50] 3.3. A vizsgált törvényi tényállásban a XX. századi magyar történelmet, hatásaiban pedig a későbbi korok társadalmi fejlődését is meghatározó két totalitárius diktatúra szerepel. Az  önkényuralmi rendszerek alapjául szolgáló torz ideológiák több millió ember különböző eszközökkel történő kiirtásához, további milliók megnyomorításához, családok – több generáción keresztül a  mai napig ható – ellehetetlenítéséhez, egyszóval minden demokratikus jog, egyetemes emberi érték és erkölcsi norma lábbal tiprásához vezettek. Az  évtizedekig tartó rémuralom túlélőinek, az  áldozatok leszármazottainak, a  kisemmizettek és méltóságukban megalázottak utódainak közössége a  magyar társadalom jelentős részét adja. A  demokratikus jogállami berendezkedés alapját értékek képezik, az  emberi jogok és egyéb alkotmányos értékek tiszteletben tartása és védelme az  állam feladata. A  demokrácia létezésének elemi fundamentumával szöges ellentétben álló ideológia által megsemmisített értékek emléke éppúgy nélkülözhetetlen alapja és eszmei forrása a jogállamiságnak, mint maguk a védendő értékek. Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a nemzetiszocializmus és a kommunizmus bűneinek tagadása a véleménynyilvánítás szabadságával való olyan visszaélésnek tekintendő, ami nem csupán az  áldozatok közösségének, de a  velük közösséget vállaló, demokratikus értékek mellett elkötelezett állampolgárok méltóságát is súlyosan sérti. Az  áldozatok hozzátartozói, az  áldozatokkal közösséget vállaló személyek méltóságának védelme lehetővé teszi, illetőleg szükségessé teszi tehát az  olyan cselekmény büntetőjogi szankcióval történő fenyegetését, amely a XX. századi totalitárius rendszerekben megtörtént tragikus és történelmileg meghatározó események tagadását valósítja meg. [51] A demokratikus működés alapfeltétele a  jogállamiság legfontosabb értékei melletti társadalmi elkötelezettség megóvása. Az Alkotmánybíróság megállapította ezért, hogy e törekvés, mint alkotmányos cél érdekében is szükséges a demokratikus eszme társadalmi megkérdőjelezésére alkalmas megnyilvánulások elleni hatékony fellépés. [52] A XX. századi európai totalitárius rendszerek során az  emberiség ellen elkövetett rémtetteket nem csupán a közvetlenül, avagy közvetett módon érintettek, de valamennyi, az alkotmányos értékeket elfogadó és tiszteletben tartó állampolgár megkérdőjelezhetetlen bűnnek tekinti és evidenciaként kezeli. Nem vitás ezért, hogy a  fenti ténnyel és általános társadalmi meggyőződéssel ellentétes, nagy nyilvánosság előtt kifejezett álláspont, az  igazságérzetet és az  áldozatok méltóságát sértő vélemény arra is alkalmas lehet, hogy közfelháborodást keltve, másokat megbotránkoztatva olyan indulatot gerjesszen, amely a  köznyugalom megzavarásához vezethet. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk. 269/C. §-a által büntetni rendelt magatartás magában hordozza a  köznyugalom megzavarásának kockázatát is, az  ilyen vélemények és álláspontok nyilvános artikulálásának korlátozását e körülmény is megalapozza, ezért szükséges. [53] Az Alkotmánybíróság a  jelen ügyben is elvégezte az  alapjogi korlátozás szükségességére és arányosságára vonatkozó vizsgálatot. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdéséből fakadóan az alapjogokat, így a véleménynyilvánítás szabadságát érintő szabályokat törvény állapítja meg. Az  Alaptörvény azt is rögzíti, miszerint alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a  feltétlenül szükséges mértékben, az  elérni kívánt céllal arányosan, az  alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az  alapjogok korlátozhatóságával kapcsolatos irányadó alkotmánybírósági gyakorlat egybecseng az  Alaptörvény idézett rendelkezésével. E  gyakorlat szerint „az állam akkor nyúlhat az  alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az  alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az  másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az annak érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni.” [18/2004. (V. 25.) AB határozat, ABH 2004, 303, 307.]. A  jogi felelősség rendszerében a  büntetőjog az  ultima ratio. Feladata a  jog és erkölcs egységének, a  normák követésének kikényszerítése akkor, amikor az  egyéb jogágak előírásai és az  ahhoz kapcsolt felelősségi rendszer eszközei elégtelennek bizonyulnak. Ezért a  büntetőjogi szankcióval sújtott cselekmények körének meghatározásakor a törvényalkotó nem járhat el önkényesen, az alapvető szabadságokat értelemszerűen korlátozó büntetőjogi eszközrendszer csupán feltétlenül szükséges esetben és az  elérni kívánt célhoz, vagy a  védendő értékhez képest arányos mértékben vehető igénybe. [54] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  Btk. 269/C.  §-a által tilalmazott és büntetni rendelt megatartás a  fentiekben bemutatott alkotmányos értékek ellen hat, annak korlátozása alkotmányos célok elérése érdekében szükséges. Az  Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy a  vizsgált büntető norma összhangban van az Alaptörvény IX. cikk (4) és (5) bekezdéseivel is, hiszen a törvényi tényállás a véleménynyilvánítás szabadságának visszaélésszerű gyakorlásában megnyilvánuló magatartást szankcionál. [55] Az Alkotmánybíróság ebben a körben az Alaptörvény által is védelemben részesítendő alkotmányos értéknek tekinti az  áldozatok hozzátartozói, az  áldozatokra emlékezők és általában a  demokrácia értékrendje mellett elkötelezett közösségek tagjainak méltóságát. Mindemellett az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a  Btk. által tilalmazott véleménynyilvánítás képes olyan indulatokat ébreszteni, amelyek végső soron a  köznyugalom megőrzését is veszélyeztethetik. Alkotmányos célként ismeri el továbbá az  Alkotmánybíróság a  demokrácia és jogállamiság alapelvei melletti feltétlen társadalmi elkötelezettség megőrzését is. [56] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a  szóban forgó vélemények kifejtése a  fentiekben bemutatott alkotmányos értékeket és célokat oly mértékben veszélyezteti, hogy a  legsúlyosabb felelősségi rendszer alkalmazása feltétlenül szükségesnek mutatkozik. Az áldozatok hozzátartozóinak és a demokratikus értékek mellett elkötelezettek méltóságvédelme, a  jogállamiság alapeszméihez fűződő társadalmi elkötelezettség megóvása, valamint a  köznyugalom megőrzése (ezen értékek és célok összessége) arányban áll a  véleménynyilvánítás szabadságának szóban forgó korlátozásával és annak módjával, illetőleg mértékével is. Más, a  szólás- és véleményszabadságot kevésbé korlátozó eszköz igénybevételével, azaz a szabálysértési, vagy polgári jogi felelősség szabályainak alkalmazásával az érintett alkotmányos értékek védelme nem volna biztosított, az említett társadalmi jelenségek visszaszorítása a büntetőjogon kívüli eszközökkel nem volna elérhető. [57] A tilalmazott magatartások viszonylag szűk körére és a  hozzá rendelt szankció súlyára, ehhez képest pedig a  demokratikus politikai berendezkedés értékei iránti társadalmi elkötelezettség megőrzésének, valamint az  áldozatok méltósága megóvásának feltétlen szükségességére tekintettel a  Btk. 269/C.  §-án keresztül megvalósuló alapjogi korlátozás az  Alkotmánybíróság megítélése szerint tehát szükséges és arányos, ezért nem alaptörvény-ellenes. [58] Az Alkotmánybíróság ezért a  Btk. 269/C.  § alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezést elutasította. [59] A Magyar Közlönyben történő közzétételt a vizsgálat tárgyának jelentősége indokolja. Budapest, 2013. június 17. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke