2/2013. (I. 23.) AB határozata az adózás rendjéről szóló 2003. XCII. törvény egyes rendelkezései és a polgári perrendtartásról szóló 1952. III. törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi…

2/2013. (I. 23.) AB határozata az adózás rendjéről szóló 2003. XCII. törvény egyes rendelkezései és a polgári perrendtartásról szóló 1952. III. törvény egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panasz elutasításáról, valamint alkotmányos követelmény megállapításáról.

Az Alkotmánybíróság teljes ülése alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő határozatot: 1. Az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 35. § (2) bekezdésének, valamint a 131. § (1) és (3) bekezdéseinek, továbbá a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 157. §-ának és 251. § (1) bekezdésének alkalmazása során az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből, valamint XXVIII. cikk (7) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy az adó megfizetésére örökösként kötelezett személy a vele szemben indult eljárásban hozott külön határozat ellen jogorvoslattal élhessen, és ennek keretében vitathassa az Art. 35. § (2) bekezdésében meghatározott feltételek fennállását is.

Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

Indokolás I. 1. Az indítványozók jogi képviselőjük útján 2009. június 12-én alkotmányjogi panasszal fordultak az Alkotmánybírósághoz a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) 251. § (1) bekezdése alkotmányellenességének utólagos kimondása és konkrét ügyben történő alkalmazása tilalmának megállapítása iránt.

Az ítélet ellen az adóhatóság felülvizsgálati kérelemmel fordult a Legfelsőbb Bírósághoz, a kérelem érdemi elbírálását megelőzően azonban az örökhagyó elhunyt. A Legfelsőbb Bíróság Kfv.I.35.471/2007/9. számú végzésével a pert a Pp.

A végzés ellen már az indítványozók éltek – kijavítási kérelem formájában – jogorvoslati kérelemmel, a Legfelsőbb Bíróság azonban ezt a Kfv.I.35.471/2007/12. számú végzésével elutasította, megállapítva azt, hogy a kérelem valójában a korábbi végzés módosítására irányult.

Az így kialakult helyzet az indítványozók álláspontja szerint azért sérelmes számukra, mert a Legfelsőbb Bíróság döntésével az adóhatóság az örökhagyót fizetésre kötelező másodfokú határozata – az adóhatóság álláspontja szerint

35. §(2) bekezdése a) pontjára hivatkozással

A Pp. 251. § (1) bekezdésének közigazgatási perekben történő alkalmazása, és az ennek alapján hozott legfelsőbb bírósági végzések az indítványozók álláspontja szerint sértik az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, a XXIV. cikk

Az indítványozók az indítvány-kiegészítésben új tényként jelzik, hogy az adóhatóság őket, mint örökösöket kötelező másodfokú határozatával szemben az örökhagyó özvegyével együtt keresettel éltek. Ennek nyomán a Fővárosi Törvényszék előtt 13.K.33.368./2010. ügyszámon jelenleg per van folyamatban. Álláspontjuk szerint azonban a „Törvényszék előtti perben a Legfelsőbb Bíróság döntése és az azzal kijelölt jogalap már nyilvánvalóan nem felülbírálható, így a jogalap vitathatóságának hiányában a Törvényszéknek kizárólag az Alkotmánybíróság kedvező döntése esetén nyílik módja a jogsértő közigazgatási határozatra alapozott fizetési kötelezettséget törölni és a jogsértő helyzetet orvosolni.”

II. Az Alkotmánybíróság az alábbi jogszabályi rendelkezések alapján hozta meg döntését.

III. Az Alkotmánybíróság tanácsa megvizsgálta, hogy a beadvány megfelel-e az Alaptörvényben és az Abtv.-ben foglalt, az alkotmányjogi panaszok befogadhatóságára vonatkozó kritériumoknak.

52. §(1) b) pont.]

A Pp. 251. § (1) bekezdését és az Art. 35. § (2) bekezdését, továbbá az ezen szabályok alkalmazásával meghozott két bírói döntést ellentétesnek tartják a jogállamiság alkotmányos alapértékével, a tisztességes eljáráshoz való joggal, a jogorvoslathoz való joggal és azzal az alaptörvényi rendelkezéssel, mely szerint a közigazgatási határozatok törvényességéről a bíróság dönt. Az indítványozók álláspontja szerint ezen alaptörvényi rendelkezéseket sérti, hogy egy jogerős ítéletben megalapozatlannak és jogszabálysértőnek ítélt közigazgatási határozat alapján kell az indítványozóknak, mint örökösöknek a nagy összegű adótartozást megfizetniük.

Az alkotmányjogi panaszt a fentiekre tekintettel az Abtv. 26. § (1) bekezdés alapján az Alkotmánybíróság tanácsa befogadta, és az Alkotmánybíróság teljes ülése az alábbiak szerint bírálta el.

IV. Az indítvány az Art. 35. § (2) bekezdése és a Pp. 251. § (2) bekezdése Alaptörvénybe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére, továbbá alkalmazási tilalom kimondására irányuló részében megalapozatlan.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az indítványozók esetében nem sérült a bírósághoz fordulás joga, hiszen az Art. 35. § (2) bekezdését alkalmazhatónak vélő másodfokú közigazgatási hatóság döntésével szemben keresettel éltek, amelynek eredményeként a Fővárosi Törvényszék előtt jelenleg is per van folyamatban. Kétségkívül megállapítható tehát, hogy mind az alap közigazgatási eljárást követően az örökhagyó, mind pedig az Art.

35. §(2) bekezdésére alapozott közigazgatási eljárásban az indítványozók élhettek és éltek is a közigazgatási

határozatokkal szemben a keresetindítási jogukkal, ezért az Alkotmánybíróság a jelen ügyben nem ítéli megalapozottnak a közigazgatási határozatokkal szembeni bírósághoz fordulási jog sérelmének állítását.

35. §(2) bekezdésére alapozott eljárásban az első fokon eljárt közigazgatási szerv határozatával szemben

fellebbezéssel éltek, majd a másodfokon eljárt hatóság határozatát a bíróságon keresettel támadták meg. Ténykérdés ez alapján, hogy a jogorvoslati fórumrendszer igénybevételét nem gátolták és akadályozták meg sem a támadott normák, sem más jogszabályi rendelkezések, sőt a fórumrendszer teljes körű kimerítésére került sor az alapügyben, az indítványozók esetében pedig egy, még folyamatban lévő eljárásról van szó.

5.1. Az örökhagyóval szemben megkezdett, de halála miatt érdemben be nem fejezett eljárásba ugyanakkor az indítványozók nem tudtak „belépni”, miután a személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség a magánszemély olyan személyes jellegű fizetési kötelezettsége, amely jogviszonyban jogutódlásnak a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint nincs helye. A Legfelsőbb Bíróság tehát, az örökhagyó adóhátralék-megállapítására irányuló eljárásban a Pp. 157. §

Az adózó örökhagyóval szemben megindított alapügy érdemi befejezését tehát, részben az ügyfél halála, részben pedig a jogutódlás állított kizártsága akadályozta meg.

5.2. A jogorvoslathoz való jog másik – a jelen ügyben kétségkívül igen nagy jelentőséggel bíró – eleme annak terjedelme, azaz teljes körűsége, illetve korlátozottsága. Jelen ügyben az indítványozók jogorvoslathoz való jogának sérelmét éppen abban jelölik meg, hogy ez a jog erőteljesen korlátozott, és az alapkötelezettség jogalapját és összegszerűségét tekintve ki is van zárva, mivel a folyamatban lévő bírósági eljárásban már csak az örökösi mivoltukat és a fizetési kötelezettségük arányát vitathatják. Ezt a jogi helyzetet támasztja alá a Kúria ítélkezési gyakorlata is. A Legfelsőbb Bíróság Kfv.V.35.136/2010. számú ügyben hozott ítéletében kimondta, hogy: „Az adó megfizetésére kötelezettek adózási kötelezettsége származékos, és az eredeti kötelezett helyetti helytállásra, az eredeti kötelezett által meg nem fizetett, tőle be nem hajtható adó megfizetésére vonatkozik. Az adó megfizetésére kötelező határozatok tekintetében a jogalap: az adó adózó általi meg nem fizetése és tőle való behajthatatlansága. […] Az adót esedékességkor az köteles megfizetni, akit arra jogszabály kötelez, ha azonban az adózó az esedékes adót nem fizette meg, és azt tőle nem lehet behajtani, az adó megfizetésére határozattal kötelezhetők az Art. 35. § (2) bekezdésében meghatározott személyek.

E jogszabályhelyre alapított határozatok elleni jogorvoslat során nem az adózóval, hanem az adó megfizetésére kötelezettel szemben hozott határozatok jogszerűsége bírálható felül, figyelemmel az Art. 123. §-ára,

143. §(1) bekezdésére, és a Pp. 339. § (1) és (2) bekezdéseire

A pénzügyi jogviszonyra és ebből eredő jogviták elbírálására vonatkozó anyagi és eljárási szabályok nem adnak lehetőséget arra, hogy az adó megfizetésére kötelezett személy az adózó ellen indult eljárásokban félként eljárjon, vagy az adózóval szemben hozott jogerős határozatot utóbb vitássá tehesse. Az adófizetésre kötelezettel szemben az adófizetésre kötelező határozat meghozatala nem vezethet arra, hogy újra megnyíljanak azok a jogvédelmi eszközök, amelyeket az adózó a közte és az adóhatóság közötti jogvitában korábban már érvényesített, vagy amelyekkel bármely okból nem élt. […] Az adó megfizetésére kötelezett igénybe veheti a jogorvoslati eszközöket, és ennek keretében vitathatja a kötelezését is, de a vele szemben hozott határozat ellen irányuló fellebbezés, felügyeleti intézkedés iránti kérelem vagy kereset benyújtása során már nem vitathatja az adóhatóság által az adózó terhére jogerősen előírt tartozás jogcímét, a végrehajtható okirat szerinti összegszerűségét.”

5.3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Art. 35. § (2) bekezdése alkalmazhatóságának egyértelmű és elengedhetetlen feltétele egy, az ezt megelőző közigazgatási vagy peres eljárás eredményeként keletkezett jogerős és végrehajtható hatósági vagy bírói döntés. A jogi norma szövegéből ez világosan és kétségbevonhatatlanul következik. Az alkalmazási előfeltételként meghatározott „esedékes adó” meg nem fizetése félreérthetetlenül, határozottan és kimondottan a követelés jogerős és végrehajtható, továbbá lejárt minőségét jelenti. Ennek az alapfeltételnek eleget tevő határozat egy megszüntető végzéssel zárult közigazgatási eljárás eredményeként természetesen nem állhat elő.

Ezzel egyezően értékeli és értelmezi az Art. 35. § (2) bekezdésének jelentését és tartalmát a Legfelsőbb Bíróság is.

Így a Legfelsőbb Bíróság Kfv.I.5.063/2008/4. számú ítéletében kimondta, hogy „[a]z olyan másodfokú határozat, amely az adó-megfizetésre kötelezhető személyek adókötelezettségét a nélkül állapítja meg, hogy ellenük az adóigazgatási eljárást az Art. szabályainak megfelelően lefolytatta volna, jogszabálysértő. Az ilyen jogszabálysértés az ügy érdemi eldöntésére is kiható lényeges, és bírósági eljárásban nem orvosolható eljárási jogszabálysértésnek minősül az előzőekben részletezettek miatt és azért is, mivel korlátozza az adó-megfizetésre kötelezetteket megillető alapvető jogokat, az adóigazgatási eljárás kétfokúságához, és a jogorvoslathoz való jogot is. Az Art 35. § (2) bekezdés a) pontja értelmében, ha az adózó az esedékes adót nem fizette meg, és azt tőle nem lehet behajtani, az adó megfizetésére határozattal kötelezhető az adózó örököse az örökrésze erejéig, több örökös esetében pedig örökrészük arányában.

A perbeli esetben az iratokból megállapíthatóan nem áll rendelkezésre olyan jogerős határozat, amely az adózó terhére 1997. január – március hónapokra nézve áfa adónemben adótartozást állapítana meg. Utal a Legfelsőbb Bíróság egyebekben arra, hogy az e perbelivel azonos, illetve hasonló tényállású ügyekben már korábban is ugyanilyen jogi álláspontra helyezkedett. [KGD 2007.149., KGD 2008.40., BH 2007.278.]”

A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor egy másik ítéletében (Legfelsőbb Bíróság Kfv.V.35.160/2010./7. számú ítélet)

5.4. Az Alkotmánybíróság egyebekben megállapítja, hogy nem sérti az Alaptörvényben deklarált jogorvoslathoz való jogot az a szabályozás, amely – tekintettel a jogi normában tételesen felsorolt, speciális jogviszonyban lévő személyek körében – mögöttes felelősségi jelleggel olyan megfizetésre kötelezést tesz lehetővé, amely eredetileg nem a megfizetésre kötelezettekkel szemben keletkezett, de a kapcsolatuk jellegéből adódóan megfizetésre kötelezésüknek ésszerű indoka van és a kötelezés előfeltétele jogerős közigazgatási vagy bírói döntés, amely olyan eljárásban keletkezett, ahol az eredetileg kötelezett személy élt vagy élhetett volna jogorvoslati jogával.

Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Pp. 251. § (1) bekezdése és az Art 35. § (2) bekezdése Alaptörvénybe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére, továbbá alkalmazási tilalom kimondására irányuló alkotmányjogi panaszt elutasította.

V. Az indítvány az Alkotmánybíróságnak az Abtv. 27. §-a szerinti eljárását kezdeményező részében érdemi elbírálásra alkalmatlan.

Az indítványozók az Alkotmánybíróság hatáskörét megalapozó jogszabályhelyként az Abtv. 26. §-a mellett az Abtv.

Az Abtv. 27. § szerinti eljárásban a bírói döntések vizsgálata és ennek alapján – amennyiben igazolódik a döntések alaptörvény-ellenessége – megsemmisítése az alábbiak szerint nem lehetséges.

Az Alkotmánybíróság a bírói döntések felülvizsgálatára vonatkozó hatáskörét a 2012. január 1-jén hatályba lépett Abtv. tartalmazza, korábban ez a jogintézmény a hazai jogban nem létezett. Az Abtv. 30. § (1) bekezdése alapján az alkotmányjogi panaszt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani.

A jelen panaszban megsemmisíteni kért két végzés 2008. november 27-én, illetve 2009. március 19-én született, azaz az Abtv. hatálybalépése előtt. Így a panasz az Abtv. 27. §-ában szabályozott eljárás kezdeményezése vonatkozásában nem felel meg az Abtv. 30. § (1) bekezdésében foglaltaknak, ezért az Alkotmánybíróság ezt az indítványelemet az Abtv. 55. § (4) bekezdés a) pontja alapján visszautasította.

VI. Az indítvány alkotmányos követelmény megállapítására irányuló része vonatkozásában az Alkotmánybíróság az alábbiakra mutat rá. Az Abtv. 2012. január 1-jei hatálybalépése óta annak 46. § (3) bekezdése az alkotmányos követelmény megállapítását, mint az Alkotmánybíróság által hatáskörei gyakorlása során alkalmazható jogkövetkezményt szabályozza, nem önálló eljárásként. Ebből következően külön alkotmányos követelmény megállapítására irányuló indítvány előterjesztésére nincs jogszabályi lehetőség. Az Abtv. 46. § (3) bekezdése alapján azonban – hivatalból – az Alkotmánybíróságnak lehetősége van a hatáskörei gyakorlása során folytatott eljárásban határozattal megállapítani az Alaptörvény szabályozásából eredő, és az Alaptörvény rendelkezéseit érvényre juttató alkotmányos követelményeket, amelyeknek a vizsgált, illetve a bírósági eljárásban alkalmazandó jogszabály alkalmazásának meg kell felelnie. Alkotmányos követelmény meghatározásának a szükségességét az Alkotmánybíróság e törvényi felhatalmazással élve vizsgálta a jelen ügyben.

Az Alkotmánybíróság megjegyzi továbbá azt is, hogy az indítványozók jog- és érdeksérelmének orvoslására a rendes bíróság rendelkezik hatáskörrel, mely az Abtv. 39. § (1) bekezdése alapján köteles az Alkotmánybíróság döntésének megfelelően – és az abban meghatározott alkotmányos követelmény érvényre juttatásával – eljárni, és az alkalmazandó jogot az Alaptörvény 28. cikke szerint értelmezni.

Az Alkotmánybíróság már a 38/1993. (VI. 11.) AB határozatában (ABH 1993, 267.) megállapította, hogy „[h]a a vizsgált jogszabálynak van [egy vagy több] olyan értelmezése, amely az alkotmányos követelményeknek megfelel, az Alkotmánybíróságnak nem feltétlenül kell megállapítania a jogszabály alkotmányellenességét. A normát nem kell minden esetben megsemmisíteni csupán azért, mert az alkotmányos követelményeknek nem megfelelő értelmezése is lehetséges, vagy előfordul. […] Az Alkotmánybíróság elkerüli a jogszabály illetőleg jogszabályi rendelkezés megsemmisítését, vagy a törvényhozó felhívását arra, hogy az Alkotmánybíróság által meghatározott határidőn belül alkosson jogot, ha a jogrend alkotmányosságát és a jogbiztonságot e nélkül is biztosítani lehet. Ilyenkor az Alkotmánybíróság azoknak az értelmezéseknek a körét határozza meg általában az alkotmányos követelményekkel, amelyek esetében a jogszabály az Alkotmánnyal összhangban van.”

Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján határozta meg a rendelkező rész szerinti alkotmányos követelményt.

A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az Abtv. 44. § (1) bekezdésének 2. mondatán alapszik.

Budapest, 2013. január 22. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke