27/2013. (X. 9.) AB határozata a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. III. törvény egyes rendelkezéseivel kapcsolatos alkotmán

27/2013. (X. 9.) AB határozata a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. III. törvény egyes rendelkezéseivel kapcsolatos alkotmányos követelményről és bírói kezdeményezés elutasításáról. Az Alkotmánybíróság teljes ülése folyamatban lévő ügyben alkalmazandó jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló bírói kezdeményezés tárgyában – dr. Balogh Elemér, dr. Kiss László, dr. Lévay Miklós és dr. Stumpf István alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő 1. Az  Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – az  Alaptörvény II.  cikke és XVI.  cikke (4)  bekezdése alapján – és ezeket a  Nemzeti hitvallással összhangban értelmezve – alkotmányos követelményként megállapítja: a  szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 4.  § (1)  bekezdése a)  pontjának aa)  alpontja és a  115.  § (2)  bekezdése alapján az  intézményfenntartó a  személyi térítési díjat úgy köteles megállapítani – ha annak viselésére a 114. § (2) bekezdésének c) pontjában foglalt személy köteles –, hogy a megállapított térítési díj a kötelezett személy saját szükséges tartását ne veszélyeztesse. 2. Az  Alkotmánybíróság a  szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 4.  § (1)  bekezdés a)  pont, aa)  alpontja szerinti „ideértve a  jövedelemként figyelembe nem vett bevételt és az  adómentes jövedelmet is” fordulata alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére, továbbá a  Kúria előtt Kfv.39.051/2012. számon folyamatban lévő ügyben történő alkalmazhatóságának kizárására irányuló indítványt elutasítja. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. I. [1] Az indítványozó, a  Kúria háromtagú tanácsa az  előtte a  Kfv.39.051/2012. szám alatt folyamatban lévő ügyben – az  Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25.  §-a alapján – kezdeményezte a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 4. § (1) bekezdés a) pont, aa) alpontja szerinti „ideértve a jövedelemként figyelembe nem vett bevételt és az adómentes jövedelmet is” fordulata alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, továbbá a Kúria előtt Kfv.39.051/2012. számon folyamatban lévő ügyben történő alkalmazhatóságának kizárását. [2] A Kúria előtt Kfv.39.051/2012. számon folyamatban lévő ügyben a  felperes édesanyja önkormányzati fenntartású ápolást, gondozást nyújtó intézmény demens részlegében elhelyezett, aki 67.000 forintos jövedelméből nem képes megfizetni ellátásáért a  megemelt összegű intézményi térítési díjon alapuló személyi térítési díjat. Ezért az  első fokon eljáró polgármester, majd az  intézményt fenntartó település képviselőtestülete közigazgatási határozatban kötelezte a felperest mint tartásra köteles és képes hozzátartozót a személyi térítési díj megfizetésére. Az  önkormányzat által tárgyban elfogadott önkormányzati rendelet a  szűkös költségvetési forrásaira tekintettel nem ad lehetőséget a  személyi térítési díj méltányosságból történő mérséklésére. A  felperes keresettel támadta a  közigazgatási határozatot jogalapja és összegszerűsége tekintetében is. A  közigazgatási bíróság jogerős bírósági ítéletével a  keresetet elutasította. A  felperes felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy a  jogerős ítélet jogszerűtlenül értelmezte az  Sztv. 4.  § (1)  bekezdés a)  pontja szerinti jövedelemfogalmat. Amennyiben ugyanis a  kötelezett teljes havi jövedelme képezi a  kötelezés alapját, úgy az  ellentétes az  Sztv. preambulumában megállapított céljaival. Az  Sztv. ugyanis a  rokoni kötelezettségek megállapítása esetén munkaképes korú, kereső személyeket feltételez, ezzel szemben a felperes maga is állami ellátásra jogosult rokkantnyugdíjas. [3] A felperes jövedelme rokkantsági nyugdíjból és közgyógyellátásból áll, egészségkárosodásának mértéke 80%-os. A  felperes kötelezetti helytállását az  Sztv. 114.  § (1)–(2)  bekezdései, valamint a  személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátások térítési díjáról szóló 29/1993. (II. 17.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 18.  §-a alapozzák meg. A  személyes térítési díj mérséklésére a  fenntartó önkormányzat által megalkotott önkormányzati rendelet – az Sztv. 115. § (3) bekezdésében foglalt felhatalmazás ellenére – nem ad lehetőséget. [4] A bíróság álláspontja szerint az  Sztv. 4.  § (1)  bekezdés a)  pont, aa)  alpont szerinti „ideértve a  jövedelemként figyelembe nem vett bevételt és adómentes jövedelmet is” fordulatával az  Alaptörvény XV.  cikk (1)  bekezdésébe ütközően, vagyoni különbségtételre tekintettel alkotmányellenes. A  bíróság szerint ugyan nem kétséges, hogy az  Sztv. hatálya alá tartozó díjfizetésre kötelezettek csoportja és a  személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII.  törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) szerint adófizetésre kötelezettek köre jól elhatárolható egymástól, ezért a két csoportba tartozó személyek eltérő jogalkotói kezelése főszabály szerint okszerű, ám a tárgyilagos mérlegelés szerint nem látható az  indoka annak a  jogalkotói döntésnek, amely a  rászorultságon alapuló állami juttatást – más rászorultak ellátásának biztosításakor – a  térítési díjfizetés alapjául kötelezően számításba veszi, holott a rokkant nyugdíj mint bevétel esetében nem ír elő közteherviselési kötelezettséget. A két szabályozási koncepció eltérő célt fogalmaz meg, hiszen az  egyik az  adófizetési kötelezettség, a  másik pedig a  rokontartás kérdéskörébe tartozik. Az  egyéni cselekvési autonómia alapját adó jövedelem fogalma, az  abba beletartozó szociális ellátás azonban kapcsolatot teremt a  két szabályozás között. A  bíróság véleménye szerint az  a  különbségtétel, amely az  egyik csoport esetében értékeli a  rokkantsági ellátás szociális jellegét, a  másik csoport tekintetében azonban ezt a  szempontot teljességgel figyelmen kívül hagyja, nem törekszik a  társadalmi valóságban eleve meglévő különbségek csökkentésére, sőt kifejezetten mélyíti azokat. A  bíróság álláspontja szerint tehát ésszerű indok hiányában önkényes az a szabályozás, amely a rászorultsági alapon juttatott állami ellátást díjfizetési kötelezettség tárgyává teszi a szociális ellátások rendszerén belül. [5] A Kúria szerint az  Sztv. 4.  § (1)  bekezdés a)  pont aa)  alpont megjelölt szövegfordulata sérti az  Alaptörvény II.  cikkében megfogalmazott emberi méltóság védelméhez fűződő alapjogot, az  emberi minőség megőrzéséhez elengedhetetlen megélhetési minimumot is. A  megélhetési minimum az  absztrakció szintjén csak kellően körültekintő jogalkotással határozható meg, egységesíthető. A  bíróság szerint önmagában azzal, hogy az  Sztv. nyomán az R. 18. §-a az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét jelöli meg a díjfizetési kötelezettség mércéjéül, az  állam nem tesz eleget intézményvédelmi kötelezettségének akkor, ha – mint jelen esetben is – a  díjfizetési kötelezettség alapjául szolgáló jövedelemként a  rokkantsági ellátás és a  közgyógyellátás keretében juttatott állami ellátást jelöli meg. Amennyiben az  Sztv. 4.  § (1)  bekezdés a)  pontja szerinti jövedelem fogalmába a  rokkant nyugdíj is beleértendő, úgy – a  bíróság szerint – ez  azt jelenti, hogy az  állam „továbbosztja” az  állami ellátást, azaz rászorult érdekében ugyan, mégis rászorulttól vonja el az  emberi minőség fenntartására szolgáló anyagi alapot, ezért az  állam alapjogot sértően avatkozik be az  emberi méltóság védelme érdekében, hiszen az  intézeti ellátott jogainak védelmében alkotmányellenesen korlátozza, sérti a  rokkantsági ellátásból élő kötelezett alapjogát. II. [6] Az Alkotmánybíróság az eljárása során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe: [7] 1. Az Alaptörvény indítvánnyal érintett rendelkezései: „II.  cikk Az  emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az  élethez és az  emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” „XV. cikk (1) A törvény előtt mindenki egyenlő. Minden ember jogképes.” [8] 2. Az Sztv. érintett rendelkezései: „4. § (1) E törvény alkalmazásában a) jövedelem: – az (1a) bekezdésben foglalt kivétellel, valamint figyelemmel az (1b)–(1c) bekezdésekben foglaltakra – az elismert költségekkel és a befizetési kötelezettséggel csökkentett aa) a  személyi jövedelemadóról szóló törvény szerint meghatározott, belföldről vagy külföldről származó – megszerzett – vagyoni érték (bevétel), ideértve a jövedelemként figyelembe nem vett bevételt és az adómentes jövedelmet is,” „114. § (2) A térítési díjat az e törvényben meghatározottak szerint […] c) a jogosultnak az a házastársa, élettársa, egyeneságbeli rokona, örökbe fogadott gyermeke, örökbe fogadó szülője, akinek családjában az  egy főre jutó jövedelem a  tartási kötelezettség teljesítése mellett meghaladja az  öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét, […] [a c)–e) pont alattiak a továbbiakban együtt: tartásra köteles és képes személy] köteles megfizetni [az a)–e) pont alattiak a továbbiakban együtt: kötelezett].” „115. § (2) A kötelezett által fizetendő térítési díj összegét (a továbbiakban: személyi térítési díj) az intézményvezető konkrét összegben állapítja meg, és arról az  ellátást igénylőt a  megállapodás megkötésekor írásban tájékoztatja. Az  önkormányzati fenntartó a  személyi térítési díjat határozattal is megállapíthatja. A  személyi térítési díj nem haladhatja meg az intézményi térítési díj összegét. Ha az intézményi térítési díj számítása nem eredményez pozitív számot, a személyi térítési díj összege nulla.” III. [9] 1. Az Alkotmánybíróság elsőként az emberi méltósághoz való jog állított sérelmét vizsgálta. [10] A Kúria az emberi méltóság sérelmére alapozott indítványát főként azzal indokolta, hogy amennyiben az Sztv. 4. § (1) bekezdés a) pontja szerinti jövedelem fogalmába a rokkant nyugdíj is beleértendő, úgy – a bíróság szerint – ez azt jelenti, hogy az  állam „továbbosztja” az  állami ellátást, azaz rászorult érdekében ugyan, mégis rászorulttól vonja el az  emberi minőség fenntartására szolgáló anyagi alapot, ezért az  állam alapjogot sértően avatkozik be az  emberi méltóság védelme érdekében, hiszen az  intézeti ellátott jogainak védelmében alkotmányellenesen korlátozza, sérti a rokkantsági ellátásból élő kötelezett alapjogát. [11] Az Sztv. 4.  § (1)  bekezdése fogalmi meghatározásokat ad. Az  indítványozó a  jövedelem Sztv. 4.  § (1)  bekezdés szerinti meghatározásának emberi méltóságba ütközését kizárólag a  személyi térítési díjfizetési kötelezettség mércéjének meghatározása tekintetében véli alaptörvény-ellenesnek. Ugyanakkor az  Sztv. 4.  § (1)  bekezdése nemcsak a  személyes gondoskodást nyújtó ellátásokért fizetendő térítési díjfizetési kötelezettség tekintetében, hanem a  természetben nyújtott és pénzbeli szociális ellátások tekintetében is meghatározza a  jövedelem összegszerűségének kiszámítását. Az  Sztv.-n kívül a  gyermekek védelméről és a  gyámügyi igazgatásról szóló 1997.  évi XXXI. törvény értelmező rendelkezése is az  Sztv. jövedelem-meghatározására utal vissza [5.  § r)  pont]. A  szociális biztonság és ellátás vagyoni értékének vagy jövedelmi összegszerűségének meghatározására és változtatására a  jogalkotónak széleskörű lehetősége van, az  Sztv.-ben meghatározott szociális ellátási formák igénybevételének lehetősége nem minősül alapjognak; az  állampolgároknak nincs Alaptörvényben biztosított joga az  életszínvonaluk megőrzésére, ez  ugyanis egyebek között a  nemzetgazdaság teherbíró képességének, a  társadalombiztosítás állapotának, az  érdekérvényesítést szolgáló intézményeknek és számos egyéb tényezőnek a függvénye. [12] Az Alaptörvény N)  cikk (1)  bekezdése kifejezetten elő is írja az  állam számára a  kiegyensúlyozott, átlátható és fenntartható költségvetési gazdálkodás elvének érvényesítési kötelezettségét, amelyet – az  N)  cikk (3)  bekezdés alapján – a  helyi önkormányzatok és az  állami szervek is kötelesek tiszteletben tartani feladatuk ellátása – így a különféle szociális ellátások biztosítása – során. [13] Az Alkotmánybíróság szerint önmagában az, hogy az  Sztv. támadott rendelkezése – amely utaló szabályozással az Szja. tv. jövedelem fogalmát rendeli alkalmazni az Sztv. jövedelem fogalmának a meghatározásánál – adómentes jövedelmeket is bevon azon jövedelmek közé, amelyek a személyi térítési díj kiegészítésénél figyelembe vehetőek a  tartásra kötelezett személynél, nem sérti az  Alaptörvény II.  cikkében foglalt emberi méltóság alapjogát. Az  Szja.  tv.-ben biztosított adómentességeknek ugyanis csak egy része alapul szociális megfontolásokon, mint például egyes – társadalombiztosítási vagy szociális ellátás keretében az  önkormányzat által adott – szociális juttatások. Bizonyos jövedelmek gyakorlati, adminisztratív okokból mentesülnek az  adózás alól, mint például az  1988. január 1-je előtt megállapított és nem bruttósított baleseti és kártérítési járadék vagy az  1988. január 1. előtt kibocsátott kötvény, vagyonjegy kamata, osztaléka. Egyes jövedelmeket a kettős terhelés elkerülése érdekében mentesít az  Szja. tv. az  adófizetés kötelezettsége alól, így például az  olyan vagyoni érték megszerzését, amely illetékkötelezettséggel jár. Számos adómentességet gazdasági-társadalmi megfontolások indokolnak, mint például egyes alapítványi kifizetéseket. [14] Az imént kifejtettekre tekintettel a  támadott rendelkezés megsemmisítésére nincs szükség, ahol ugyanis az  Sztv.  4.  §  (1)  bekezdése a)  pontja problémákat jelenthet, ott az  alkotmányos követelmény kimondásával kiküszöbölhető. [15] Az Alkotmánybíróság tehát az indítvány emberi méltóság sérelmére alapított részét elutasította. [16] Ugyanakkor az  Abtv. 46.  § (3)  bekezdése alapján az  Alkotmánybíróság hatásköre gyakorlása során folytatott eljárásban határozattal megállapíthatja azokat az  Alaptörvény szabályozásából eredő, és az  Alaptörvény rendelkezéseit érvényre juttató alkotmányos követelményeket, amelyeknek a  vizsgált jogszabály alkalmazásának meg kell felelnie. [17] A rokontartás szabályai közül a szülőtartást immáron az Alaptörvény XVI. cikk (4) bekezdése alapvető kötelességként határozza meg. A  rokontartás szabályainak célja, hogy a  tartásra szoruló személy a  megélhetéséhez szükséges ellátásban, gondozásban részesüljön. Ez  alapvetően két – eltérő jogi jelleggel bíró – formában valósulhat meg. A  polgári jogi jogviszony keretében megvalósuló rokontartás a  felek kölcsönös együttműködésén (vagy bíróság döntésén) alapul, továbbá a  jogosult és a  kötelezett körülményeire tekintettel pénzben vagy természetben történhet a  kötelezettség teljesítése. Ettől lényegesen eltérő helyzet az, amikor például az  eltartásra jogosult egészségi állapota, az  eltartásra kötelezett körülményei, vagy a  jogosult és a  kötelezett egymás közti viszonya miatt nem várható el, hogy a  tartásra kötelezett természetben teljesítse a  kötelezettségeit, illetve ilyen módon a  szükséges ellátás nem biztosítható. Ezekben az  esetekben az  állam által megszervezett szociális ellátórendszer igénybevételével kell a  gondozást biztosítani. Az  Alaptörvény XIX.  cikk (1)  bekezdése rögzíti, hogy „Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, fogyatékosság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult.” A  (2)  bekezdés szerint pedig „Magyarország a szociális biztonságot az  (1) bekezdés szerinti és más rászorulók esetében a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg.” Az  államnak ezen alaptörvényi előírásokból eredően feladata egy olyan intézményrendszer megszervezése, fenntartása, amely a  rászorultakról gondoskodik. Ennek alapvető szabályait az  Sztv. állapítja meg, amely – egyebek mellett – meghatározza az  intézményi és személyi térítési díj megállapításának és megfizetésének garanciális szabályait (Sztv. 114–119/B. §) is. A szociális ellátás tehát pontosan szabályozott feltételek alapján, állami, önkormányzati és más szervek által fenntartott intézményekben történik. Azáltal azonban, hogy az állam biztosítja azokat a feltételeket, amelyek a gondozás megvalósításához szükségesek, illetve – amennyiben a  körülmények nem teszik lehetővé az  otthoni gondozást – átvállalja az  ellátás feladatát, a  kötelezettet mentesíti a  tartás körébe tartozó feladatok tényleges (természetbeni) elvégzése alól. A  gondozás megszervezése, biztosítása költségeinek egy részét az  állam térítési díj formájában az  ellátást igénybevevő jogosultra, vagy annak tartásra köteles és képes hozzátartozójára hárítja. [18] A szociális ellátásért fizetendő térítési díj megállapítása jogi szabályozásában a  jogalkotó szándéka szerint az  ellátottak szociális rászorultsága fejeződik ki. A  szociális rászorultság öregség esetén bekövetkezhet a  megélhetéshez szükséges anyagiak hiánya, vagy ellátásra, gondozásra szorulók esetében a  személyi ellátás megoldatlansága miatt is. Nem alaptörvény-ellenes tehát az, hogy az állam, illetőleg az önkormányzat a térítési díjat csak abban az esetben vállalja át, ha azt a rászorultság megalapozza. [19] Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság az  Alaptörvénnyel összeegyeztethetetlennek tartja, hogy a  bíróság az Sztv. 114. § (2) bekezdése c) pontja szerinti kötelezetti kör esetében nem vizsgálhatja, hogy a tartásra kötelezett hozzátartozó által havi rendszerességgel megfizetett személyi térítési díjkiegészítés megfizetését követően a tartásra kötelezett megmaradó jövedelme elegendő-e a saját megélhetésének a biztosítására. [20] Az Alaptörvény 28. cikke értelmében a bíróságok a  jogalkalmazás során a  jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az  Alaptörvénnyel összhangban kötelesek értelmezni. Az  Sztv. 114.  § (2)  bekezdése szerint a  térítési díjat az  ellátást igénybe vevő jogosult és a  szülői felügyeleti joggal rendelkező törvényes képviselő mellett a – c)–e) pont alatt felsorolt – tartásra köteles és képes személyek kötelesek megfizetni. Az Sztv. szabályozási céljából tehát az  következik, hogy a  törvény a  tartásra kötelezhető és arra képes személytől várja el a  személyi térítési díj megfizetését. Az Sztv. 114. § (2) bekezdése d) pontja szerinti kötelezetti kör – vagyis a jogosult tartását szerződésben vállaló személy – díjfizetési kötelezettsége egy, az egyén magánautonómiáján alapuló szerződésben vállalt tartási kötelezettségen alapul, így ezen önként vállalt kötelezettség alanyait – a szerződési szabadság elvére is tekintettel – a jogalkotó indokoltan tartja tartásra köteles és képes személynek. [21] Az Sztv. 114. § (2) bekezdése e) pontja szerinti kötelezetti körbe azok tartoznak, akik a jogosult tartására bíróság által kötelezettek. A bíróság a tartási kötelezettséget a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) rendelkezései, így többek közt a  Csjt. 66.  § (1)  bekezdésének figyelembevételével állapítja meg, amely kimondja: nem köteles mást eltartani, aki ezáltal a saját szükséges tartását veszélyeztetné. [22] Az Sztv. 114. § (2) bekezdés c) pontja szerinti tartásra – és ezáltal térítési díjfizetésre – kötelezettek körébe a törvény a  jogosultnak azt a  házastársát, élettársát, egyeneságbeli rokonát, örökbe fogadott gyermekét, örökbe fogadó szülőjét sorolja, akinek családjában az egy főre jutó jövedelem a tartási kötelezettség teljesítése mellett meghaladja az  öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét. Az  ő esetükben azonban semmi nem indokolja alkotmányosan, hogy a  bíróságnak ne kellene figyelembe vennie a  megélhetésük biztosítását. Ugyan ezen kötelezetti kör egy része esetén, nevezetesen a  nagykorú gyermekek esetében a  rászoruló szüleikről való gondoskodási kötelezettséget az  Alaptörvény XVI.  cikk (4)  bekezdése alapvető (alaptörvényi) kötelességként deklarálja. Az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdése szerint azonban az Alaptörvény rendelkezéseit nem önmagukban, hanem azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. A  Nemzeti hitvallás szerint pedig: „Valljuk az  elesettek és a  szegények megsegítésének kötelességét”, továbbá „Valljuk, hogy a  polgárnak és az  államnak közös célja a  jó élet […] kiteljesítése.” A  Nemzeti hitvallásból következik az utódokért viselt felelősség kötelezettsége is („Felelősséget viselünk utódainkért”). [23] Az Alaptörvény XVI.  cikk (4)  bekezdése szerinti szülőtartási kötelezettség, mint alapvető kötelesség is –  az  Alkotmánybíróság szerint – csak akkor áll összhangban a  Nemzeti hitvallásban foglalt – imént idézett – elvekkel, ha az  utódokra rótt tartási kötelesség nem hárít rájuk aránytalan és a  teljesítőképességüket meghaladó terheket. A  nagykorú gyermek tartási kötelezettségének teljesítése tehát nem veszélyeztetheti a  kötelezett saját megélhetését, önmaga fenntartását, ezért az  ezen alapuló személyi térítési díjfizetési kötelezettség megállapítása során is figyelembe kell venni az  egyén létfenntartását megalapozó, szükséges költségeit. Az  egyén szükséges tartásának figyelembevételi kötelezettségét nem lehet önmagában azzal pótolni, hogy az Sztv. 114. § (2) bekezdés c)  pontja csak azokra vonatkozik, akiknek az  egy főre jutó jövedelme a  tartási kötelezettség teljesítése mellett meghaladja az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét. Ez ugyanis még önmagában nem feltétlenül biztosítja a kötelezett saját szükséges tartását. Azt, hogy a szükséges tartás mikor kerül veszélybe, csak az  eset összes körülményének, a  kötelezett jövedelmi, vagyoni viszonyainak, lakáshelyzetének, egészségi állapotának (és az  ezzel kapcsolatban felmerülő indokolt költségeinek), munkaképességének valamint az  adott időszak életviszonyainak figyelembevételével lehet eldönteni. Ezt tehát a  jogalkalmazó szerveknek – az  Sztv. 114. § (2) bekezdés c) pontjában meghatározott kötelezettek tekintetében is – mindig a konkrét eset kapcsán kell vizsgálat tárgyává tenniük és megállapítaniuk. [24] A személyi térítési díjfizetési kötelezettség megállapítása során nem sérülhet az Alaptörvény II. cikke által garantált emberi méltósághoz való jog. Ennek az alapjognak az eredeti tartalmát ugyanis a megaláztatás tilalma adja. Ezért a  jogalkalmazó szerveknek – az  emberi méltóság érvényre jutása érdekében – minden esetben vizsgálniuk kell, hogy az  Sztv. 114.  § (2)  bekezdés c)  pontja szerinti, személyi térítési díjfizetésre kötelezett megmaradt jövedelme milyen mértékben elégséges a  havi létszükségleteinek kielégítésére, vagyis olyan életfeltételek megteremtésére, ami nem eredményezi az emberi méltóság, mint a megaláztatás tilalmának sérelmét, és ezáltal a társadalom teljes értékű tagjainak érezhessék magukat. [25] Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alaptörvény II. cikk és XVI. cikk (4) bekezdése alapján – a  Nemzeti hitvallásban foglaltakkal összhangban – alkotmányos követelmény, hogy a  személyi térítési díjfizetési kötelezettség megállapításánál az  Sztv. 4.  § (1)  bekezdése a)  pontjának aa)  alpontjában, a 114. § (2) bekezdés c) pontjában és a 115. § (2) bekezdésében foglalt törvényi rendelkezéseket úgy kell alkalmazni, hogy a megállapított térítési díj a kötelezett személy szükséges tartását ne veszélyeztesse. [26] 2. Az  indítvány szerint a  vitatott jogszabályi rendelkezés az  Alaptörvény XV.  cikk (1)  bekezdésébe ütközően, vagyoni különbségtételre tekintettel alkotmányellenes. Az  indítványozó szerint nem kétséges, hogy az  Sztv. hatálya alá tartozó díjfizetési kötelezettek csoportja és az  Szja. tv. szerint adófizetésre kötelezettek köre jól elhatárolható egymástól, így a  két csoportba tartozó személyek eltérő jogalkotói kezelése főszabály szerint okszerű. Az indítványozó szerint azonban tárgyilagos mérlegelés szerint nem látható az indoka annak a jogalkotói döntésnek, amely a rászorultságon alapuló állami juttatást – más rászorultak ellátásának biztosításakor – a térítési díjfizetés alapjául kötelezően számításba veszi, holott a rokkant nyugdíj mint bevétel esetében nem ír elő közteherviselési kötelezettséget. A  két szabályozási koncepció eltérő célt fogalmaz meg, hiszen az  egyik az  adófizetési kötelezettséggel, a másik pedig a rokontartás kérdéskörébe tartozik, az egyéni cselekvési autonómia anyagi alapját adó jövedelem fogalma, az abba beletartozó szociális ellátás azonban kapcsolatot teremt a két szabályozás között. Az a különbségtétel, amely az egyik csoport esetében értékeli a rokkantsági ellátás szociális jellegét, a másik csoport tekintetében azonban ezt a szempontot teljességgel figyelmen kívül hagyja, az indítványozó szerint nem törekszik a társadalmi valóságban eleve meglévő különbségek csökkentésére, sőt kifejezetten mélyíti azokat. Az indítványozó szerint tehát ésszerű indok hiányában önkényes az  a  szabályozás, amely a  rászorultsági alapon juttatott állami ellátást díjfizetési kötelezettség tárgyává teszi a szociális ellátások rendszerén belül. [27] Az Alkotmánybíróság értelmezésében személyek közötti, alkotmánysértő hátrányos megkülönböztetés akkor állapítható meg, ha valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy csoporttal történt összehasonlításban kezelnek hátrányosabb módon. A megkülönböztetés akkor alkotmányellenes, ha a  jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható) jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne [legújabban 3086/2013. (III. 27.) AB határozat, Indokolás [32]–[37], 3087/2013. (III. 27.) AB határozat. Indokolás [39]–[41]]. [28] Az indítványozó szerint e  két kötelezetti kör „jól elhatárolható egymástól”, ám a  jövedelem fogalmába tartozó szociális ellátás megteremti a kapcsolatot a kettő között. [29] A térítési díj megfizetésére kötelezhető személyeket az Sztv. 114. § (2) bekezdése sorolja föl, amely sorban az ellátottat és a törvényes képviselőt követően nyert szabályozást a – jelen ügy tárgyát is képező, c) pont alá tartozó – személyi kör, azaz a jogosultnak az a házastársa, élettársa, egyeneságbeli rokona, örökbe fogadott gyermeke, örökbe fogadó szülője, akinek családjában az  egy főre jutó jövedelem a  tartási kötelezettség teljesítése mellett meghaladja az  öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének két és félszeresét. Az  Alkotmánybíróság szerint a  térítési díj megfizetésére az  Sztv. 114.  § (2)  bekezdés c)–e)  pontjai alapján kötelezetté válható, tartásra köteles és képes személyek köre tekinthető homogén, azonos szabályozási körbe tartozó csoportnak. E  körön belül a  jogalkotó – a  határozat korábbi részében kifejtett alkotmányos követelmény figyelembevételével – nem tesz önkényes megkülönböztetést. [30] Erre – vagyis a  homogén csoport hiányára és az  alkotmányos követelményre – tekintettel az  Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésére vonatkozó indítványt az Alkotmánybíróság elutasította. [31] Az Alkotmánybíróság e  határozatának a  Magyar Közlönyben történő közzétételét az  Abtv. 44.  § (1)  bekezdés második mondata alapján, az ügy elvi jelentőségére tekintettel rendelte el. Budapest, 2013. október 7. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke