484/B/2003. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítván

484/B/2003. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő 1. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 193/P. § (1) bekezdése „115–116. §-ai” szövegrészéből a 115. §-ra vonatkozó rendelkezés Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján fennálló alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 2. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 193/P. § (1) bekezdése „115–116. §-ai” szövegrészéből a 115. §-ra vonatkozó rendelkezés Alkotmány 70/F. §-a alapján fennálló alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja. I. Az indítványozó absztrakt utólagos normakontrollra irányuló indítványában a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 193/P. § (1) bekezdése „109–116. §-ai” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az indítvány tartalma alapján az indítványozó az Mt. 193/P. § (1) bekezdése „109–116. §-ai” szövegrészéből kizárólag a 115. §-ra vonatkozó rendelkezést támadta, ezért az Alkotmánybíróság e rendelkezésre nézve folytatta le az alkotmányossági vizsgálatot. Az Mt. 193/P. § (1) bekezdése azokat a törvényi rendelkezéseket sorolja fel, amelyek a munkaerő-kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyra nem alkalmazhatók. E rendelkezések között szerepel az Mt. 115. §-a is, amely az iskolai, illetve a nem iskolai rendszerű képzésben résztvevő munkavállalók tanulmányi munkaidő-kedvezményét szabályozza. Az indítványozó azt kifogásolta, hogy az Mt. 193/P. § (1) bekezdése „109–116. §-ai” szövegrészéből a 115. §-ra vonatkozó rendelkezés kizárja a tanulmányi munkaidőkedvezményre vonatkozó általános törvényi szabályozás alkalmazhatóságát a munkaerő-kölcsönzésre létesített jogviszony esetében. A támadott szabályozás értelmében „sem a kölcsönbevevő-, sem a kölcsönbeadó munkáltató nem köteles ilyen szabadidőt biztosítani a munkaerő-kölcsönzésben foglalkoztatottak számára, míg a Munka Törvénykönyve minden más munkaviszony esetén (lásd köztisztviselői és közalkalmazotti stb. munkaviszony) minden munkavállalónak biztosítja ezt a szabadidőt.” Az indítványozó szerint mindez sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó alkotmányi rendelkezést, mivel „a munkaerő-kölcsönzés atipikus jellege nem megfelelő magyarázat az ilyen mértékű hátrányos megkülönböztetésre.” Véleménye szerint az Mt. 115. §-ában foglalt tanulmányi munkaidő-kedvezmény ugyanúgy meg kell, hogy illesse a munkaerő-kölcsönzés keretében foglalkoztatott munkavállalót, mint bármely más munkavállalót. Az indítványozó arra is hivatkozott, hogy az Mt. „biztosítja az Alkotmányban is szereplő tanuláshoz való jog törvényes kereteit: a tanulmányok folytatásához szükséges szabadidőt, a tanulmányi szabadság kötelező biztosítását, és a tanulmányi költségeknek munkáltatók által történő finanszírozását.” Az Mt. támadott szabályozását – konkrét indokok megjelölése nélkül – az Alkotmány 70/F. §-ával is ellentétesnek tekintette, mivel az, véleménye szerint „csorbítja” a tanuláshoz való jogot. Az Alkotmánybíróság eljárása során – álláspontja kifejtése végett – beszerezte a szociális és munkaügyi, valamint az igazságügyi és rendészeti miniszter véleményét. II. 1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései: „70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a terüle tén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” „70/F. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja az állampolgárok számára a művelődéshez való jogot. (2) A Magyar Köztársaság ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, képességei alapján mindenki számára hozzáférhető közép- és felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők anyagi támogatásával valósítja meg.” 2. Az Mt. indítvánnyal támadott az indítvány elbírálásakor hatályos rendelkezései: „193/P. § (1) Kölcsönzés esetén e törvény 3. §-ának (6) bekezdése, 76. §-ának (5)–(8) bekezdése, 76/B. §-a, 79. §-ának (5) bekezdése, 86/A-89. §-ai, 91-96. §-ai, 97. §-ának (2) bekezdése, 100. §-a, 106. §-a, 115–116. §-ai, 134. §-ának (1)–(2) és (6) bekezdése, 150. §-ának (1) bekezdése, 155. §-a (1) bekezdésének második mondata, a 167. §-ának (2)–(3) bekezdései, 170–170/D. §-a, a Harmadik részének X. fejezete, a 202. §-ának c)–d) pontja nem alkalmazhatók.” „115. § (1) Az iskolai rendszerű képzésben részt vevő munkavállaló részére a munkáltató köteles a tanulmányok folytatásához szükséges szabadidőt biztosítani. (2) A szabadidő mértékét a munkáltató az oktatási intézmény által kibocsátott, a kötelező iskolai foglalkozás és szakmai gyakorlat időtartamáról szóló igazolásnak megfelelően állapítja meg. (3) A (2) bekezdésben foglaltakon túl a munkáltató vizsgánként – ha egy vizsganapon a munkavállalónak több vizsgatárgyból kell vizsgáznia, vizsgatárgyanként –, a vizsga napját is beszámítva négy munkanap szabadidőt köteles biztosítani. Vizsgának az oktatási intézmény által meghatározott számonkérés minősül. (4) A diplomamunka (szak- és évfolyamdolgozat) elkészítéséhez a munkáltató tíz munkanap szabadidőt köteles biztosítani. (5) A nem iskolai rendszerű képzésben részt vevő munkavállalónak tanulmányi munkaidő-kedvezmény csak abban az esetben jár, ha azt munkaviszonyra vonatkozó szabály elrendeli, vagy tanulmányi szerződés megállapítja. (6) A (3)–(4) bekezdésben meghatározott szabadidőt a munkáltató a munkavállaló kérésének megfelelően köteles biztosítani.” III. Az indítvány nem megalapozott. 1. Az Alkotmánybíróság az indítvány alkotmányossági vizsgálata során észlelte, hogy az Mt. 193/P. § (1) bekezdése az indítvány előterjesztését követően több alkalommal is módosult. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, valamint egyéb munkaügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2005. évi CLIV. törvény akként módosította az Mt. 193/P. § (1) bekezdése „109–116. §-ai” szövegrészét, hogy – 2006. január 1-jei hatállyal – annak helyébe a „115–116. §-ai” szövegrészt léptette. Az Mt. 193/P. § (1) bekezdésének fent hivatkozott módosítása, illetve annak további módosításai érdemben nem érintették az indítványozó által felvetett alkotmányossági problémát, ezért az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásának időpontjában hatályos törvényi rendelkezést bírálta el. Ennek megfelelően a vizsgált ügyben az Mt. indítvány elbírálásakor hatályos 193/P. § (1) bekezdése „115–116. §-ai” szövegrészéből a 115. §-ra vonatkozó rendelkezés képezte az absztrakt utólagos normakontroll tárgyát. Az indítványozó az Mt. kifogásolt szabályozását azért tekintette az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközőnek, mert az – szerinte – indokolatlan hátrányos megkülönböztetést tesz a munkaerő-kölcsönzés, illetve a „más munkaviszony” keretében foglalkoztatott munkavállalók között az Mt. 115. §-ában szabályozott tanulmányi munkaidő-kedvezmény tekintetében. Az Mt. 193/P. § (1) bekezdésének „115–116 §-ai” szövegrésze Mt. 115. §-ra vonatkozó rendelkezése a munkaerő-kölcsönzésre létrejött munkaviszony esetén kizárja az Mt. 115. §-ában szabályozott tanulmányi munkaidőkedvezményre vonatkozó rendelkezések alkalmazását, ugyanakkor az e kedvezményt biztosító rendelkezés a nem munkaerő-kölcsönzés céljából létesített munkajogviszony keretében foglalkoztatott munkavállalókra alkalmazható. Az indítványozó érvelése szerint a munkaerő kölcsönzésre irányuló jogviszony „atipikus jellege” a hátrányos megkülönböztetés indokaként nem fogadható el. Az Alkotmánybíróság számos korábbi határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt alkotmányi rendelkezést. Ennek értelmében a Magyar Köztársaság területén az emberi, illetve az állampolgári jogok bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül minden személyt megilletnek. Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalma elsősorban az alkotmányos alapjogok terén tett megkülönböztetésekre terjed ki. Abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság ez utóbbi körben kizárólag akkor ítéli alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási körbe tartozó jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203.] Az Alkotmánybíróság egy korai határozatában arra is rámutatott, hogy a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmából nem következik az, hogy minden megkülönböztetés tilos. A tilalom arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, vagyis az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.] A diszkrimináció tilalmából tehát nem következik az, hogy az állam a jogi szabályozás kiala kítása során – a különböző élethelyzetben lévőkre tekintettel – ne különböztethetne, feltéve, hogy ezzel az alkotmányos követelményeket nem sérti. Az Alkotmánybíróság szerint az állam joga – és bizonyos körben kötelessége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket. [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 74/1995. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1995, 369, 373–374.] Az Mt. 193/P. § (1) bekezdés „115–116. §-ai” szövegrésze 115. §-ra vonatkozó kifogásolt rendelkezése nem alkotmányos (alap)jog tekintetében, hanem az Mt. 115. §-ában szabályozott tanulmányi munkaidő-kedvezmény vonatkozásában tesz különbséget a munkaerő-kölcsönzés, illetve az ettől eltérő más munkajogviszony keretében foglalkoztatott munkavállalók között. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelmét állító indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a törvényalkotó által az említett tanulmányi munkaidő-kedvezmény terén alkalmazott megkülönböztetés tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indokokon nyugszik-e, nem tekinthető-e önkényesnek. Az Alkotmánybíróság a 67/2009. (VI. 19.) AB határozatában (ABK 2009. június, 726.; a továbbiakban Abh.) az Mt. munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó szabályozásának több rendelkezését – köztük a 193/P. § (1) bekezdése „86/A. §–96. §-ai” szövegrészéből a 90. §-ra vonatkozó rendelkezést – vizsgálta utólagos absztrakt normakontroll keretében. Ez utóbbi törvényi rendelkezést az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétesnek találta, és ex nunc hatállyal megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az indítványban felvetett kérdés akkor res iudicata, ha az újabb indítványt ugyanazon jogszabályi rendelkezésre vonatkozóan azonos okból vagy összefüggésben terjesztik elő. Az érdemi döntéssel elbírált ügyben hozott határozat ugyanis az Alkotmánybíróságot is köti. (1620/B/1991. AB végzés, ABH 1991, 972, 973.) Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.) 31. § c) pontja értelmében „ítélt dolog”, ha az indítvány az Alkotmánybíróság által érdemben már elbírált jogszabállyal azonos jogszabály (jogszabályi rendelkezés) felülvizsgálatára irányul, és az indítványozó az Alkotmánynak ugyanarra a §-ára, illetőleg alkotmányos elvére (értékére) – ezen belül – azonos alkotmányos összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértés megállapítását. Tekintettel arra, hogy a jelen ügyben az indítványozó az Mt. 193/P. § (1) bekezdésének az Abh.-ban el nem bírált rendelkezése alkotmányossági felülvizsgálatát kérte, „ítélt dolog” nem áll fenn. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban áttekintette az Mt. munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó szabályozása kialakulásának előzményeit és körülményeit, továbbá a hatályos szabályozás néhány – az Abh.-ban vizsgált indítványok elbírálása szempontjából lényeges – jellemzőjét. Az Alkot mánybíróság az Abh. indokolásából az Mt. munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó hatályos szabályozásának lényeges jellemzői közül – a jelen ügyre is irányadóan – az alábbiakat emeli ki. „A munkaerő-kölcsönzés jogintézménye létrehozásával (…) a törvényhozó egy hárompólusú jogviszonyon alapuló – az Mt.-nek a más munkáltató keretében történő ideiglenes foglalkoztatásra alkalmazott megoldásaitól jelentős eltéréseket mutató – új foglalkoztatási forma jogi kereteit kívánta megteremteni, amely a korábbi visszaélések (feketemunka, kölcsönzött munkavállalókat érő hátrányok) visszaszorítása és kiküszöbölése érdekében számos garanciális elemet tartalmaz. A kölcsönzéses foglalkoztatás a háromszereplős konstrukció miatt jelentősen különbözik a klasszikus időszakos foglalkoztatási formáktól, az alkalmi munkavégzéstől, a határozott idejű munkaszerződésen alapuló és a részmunka-idős munkavégzéstől is. A munkaerő-kölcsönzés során a – határozott vagy határozatlan időre is létesíthető – munkajogviszony a kölcsönbeadó és a munkavállaló között jön létre (a munkavállaló és a kölcsönvevő nem állnak szerződéses kapcsolatban), mégpedig kifejezetten munkaerő-kölcsönzés céljából, míg a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő között polgári jogi jogviszony létesül, amelyre részben a Ptk., részben az Mt. szabályai irányadók. (…) A Ptk. a munkaerő kölcsönzésére irányuló szerződést nem nevesíti; a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő közti jogviszony elemeit viszont az Mt. Harmadik rész XI. fejezete külön alcím alatt, részletesen szabályozza (193/G. §). E jogviszonyban – az Mt. kölcsönbeadó-definícióját tartalmazó 193/C. § b) pontjából kiindulva – a kölcsönbeadó főkötelezettsége, hogy a vele kölcsönzés céljából munkaviszonyban álló munkavállalót munkavégzésre a kölcsönvevőnek átengedje. A szerződésben specifikálni kell a kölcsönzés időtartamát, a munkavégzés helyét, az elvégzendő munka jellegét [193/G. § (1) bekezdés]. Ezzel összhangban alakította ki a törvényhozó az Mt.-ben a kölcsönbeadó és a munkavállaló közötti munkajogviszony létesítésének – a munkaszerződés szükséges tartalmi elemeit rögzítő általános rendelkezésétől részben eltérő – szabályozását: a munkaszerződésben (munkakör helyett) a munkavégzés jellegében is megegyezhetnek a felek, a munkavégzés helye tekintetében pedig a munkáltatót csupán tájékoztatási kötelezettség terheli [Mt. 76. § (5) bekezdés, 193/H. § (1) bekezdés]. Munkaerő-kölcsönzés esetén a munkavállaló tényleges foglalkoztatására a kölcsönvevőnél kerül sor; a munkáltatói jogokat és kötelezettségeket a kölcsönbeadó és a kölcsönvevő – a törvényben meghatározottaknak, illetve ahol azt a törvény a köztük lévő megállapodásra bízza, az abban foglaltaknak megfelelően – megosztva gyakorolja, illetve teljesíti. Ezek közül a munkajogviszony megszüntetését, a munkabér-fizetést (ide nem értve a természetbeni munkabért és a szociális juttatásokat), a munkaviszonnyal összefüggő, munkáltatót terhelő bejelentési, bevallási stb. kötelezettségeket és jogosultságokat a törvényhozó eltérést nem engedően a kölcsönbeadóhoz telepítette, míg másokat (jellemzően a tényleges foglalkoztatáshoz, munkaszerve- zéshez közvetlenül kapcsolódókat) a kölcsönbevevőre.” (ABK 2009. június, 726, 734, 735.) Az Abh. idézett határozati indokolásából is kitűnően megállapítható, hogy a törvényalkotó a munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó törvényi szabályok megalkotásával egy, az általánostól eltérő (atipikus) foglalkoztatási forma jogi kereteit teremtette meg. Ennek sajátosságát – a hagyományos munkajogviszonyhoz képest – egyrészt (a jogi konstrukcióban szereplő felek, illetve a jogviszonyok száma szempontjából) a három fél jelenléte, és az azok közötti kettős jogviszony fennállása adja. Másrészt (a munkajogviszony szempontjából) pedig a jogviszony létesítésének speciális célja (a munkavállaló alkalmazására a munkáltatóval e célra polgári jogi jogviszonyt létesítő harmadik személy munkáltató időszakos munkaerő-igénye kielégítése érdekében kerül sor), valamint a munkáltató és a tényleges foglalkoztató (kölcsönvevő) személyének elválása, ehhez kapcsolódóan a munkáltatói jogok és kötelezettségek megoszlása adja. Az Abh. indokolása rámutat továbbá arra is, hogy munkaerő-kölcsönzés céljából létesített munkajogviszonyra vonatkozó joganyag alapvetően az általános munkajogi szabályok és elvek mentén, a foglalkoztatási konstrukció speciális jellemzőire tekintettel került kialakításra. A kölcsönbeadó munkáltató és a kölcsönzés céljából foglalkoztatott munkavállaló közötti munkajogviszonyra az Mt. általános szabályai akkor irányadók, ha a XI. fejezet rendelkezései azoktól eltérő, különös rendelkezéseket nem fogalmaznak meg, illetve ha az Mt. 193/P. § (1) bekezdésének tételes felsorolása azt nem zárja ki. Az Alkotmánybíróság – hivatkozással az Abh. idézett indokolásában kifejtettekre is – a jelen ügyben akként foglalt állást, hogy az Mt. támadott szabályozása nem önkényesen tesz különbséget az indítványozó által megjelölt munkavállalók között, és erre tekintettel nem sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó alkotmányi rendelkezést. A kifogásolt szabályozás tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű indokok alapján tesz különbséget a munkaerő-kölcsönzésre létrejött speciális jogviszonyban, illetve a nem e célra létesített munkajogviszonyban – az általános szabályoknak megfelelően – foglalkoztatott munkavállalók között az Mt. 115. §-ában szabályozott tanulmányi munkaidő-kedvezmény tekintetében. A munkaerő-kölcsönzés keretében történő foglalkoztatás célja a kölcsönvevőnél (foglalkoztatónál) időszakosan jelentkező munkaerőhiány pótlása, a felmerülő többletmunka munkaerő szükségletének a korlátozott (jellemzően rövid) időre történő foglalkoztatással való biztosítása. A munkaerő-kölcsönzésre irányuló jogviszony fent hivatkozott sajátosságai (a speciális foglalkoztatási konstrukció) az Mt. általános rendelkezéseinek az alkalmazhatóságát e jogviszonyban csak korlátozottan teszik lehetővé. A tanulmányi munkaidő kedvezményre vonatkozó Mt. 115. §-ában foglalt szabályozásnak az említett jogviszonyban való alkalmazása nyilvánvalóan ellentétben állna e speciális jogviszony jellemzőivel, kiüresítené a kölcsön bevevő (foglalkoztató) oldalán fennálló, az időszakosan jelentkező munkaerőhiány pótlását (biztosítását) szolgáló törvényi szabályozási célt. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy azon munkavállalók, akik az Mt. munkaerő-kölcsönzésre vonatkozó rendelkezései alapján kifejezetten munkaerő-kölcsönzés céljából létesítenek a munkáltatóval munkajogviszonyt, eleve tisztában kell, hogy legyenek e speciális foglalkoztatási konstrukció jogszabályi sajátosságaival, az ebből fakadó, az általános szabályoktól való eltéréssel – így többek között – az Mt. 193/P. § (1) bekezdésének a jelen ügyben kifogásolt szabályozásával is. Ebből következően a felsőfokú tanulmányokat folytató munkavállalók olyan foglalkoztatási formát is választhatnak, amelyben nem érvényesül az Mt. vitatott szabályozásában foglalt tilalom, és igénybe vehető az Mt. 115. §-ában foglalt tanulmányi munkaidő-kedvezmény. 2. Az indítványozó az Mt. támadott szabályozásával összefüggésben az Alkotmány 70/F. §-ának a sérelmét is állította. Arra hivatkozott, hogy a kifogásolt törvényi rendelkezés „csorbítja” a tanuláshoz való jogot, azonban ennek indokait nem adta elő; nem fejtette ki, hogy az Alkotmány felhívott rendelkezésének konkrétan mely tartalmi eleme, és milyen indokkal sérül. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 22. § (2) bekezdése értelmében az indítványozónak az indítványban meg kell jelölnie a kérelem alapjául szolgáló okot. Az Ügyrend 21. § (2) bekezdése – visszautalva az Abtv. 22. § (2) bekezdésére – megismétli a fenti tartalmi követelményt. Nem elegendő tehát az Alkotmány egyes rendelkezéseire hivatkozni, az indítványban meg kell indokolni, hogy az Alkotmány egyes felhívott rendelkezéseit a megsemmisíteni kért jogszabály miért és mennyiben sérti (472/B/2000. AB végzés, ABH 2001, 1655.; 494/B/2002. AB végzés, ABH 2002, 1783, 1784.). Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította, hogy az indítvány nem felel meg a fent hivatkozott tartalmi követelménynek, ezért azt az Ügyrend 29. § d) pontja alapján – érdemi vizsgálat nélkül – visszautasította. Budapest, 2010. április 26. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke