239/B/2009. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítván

(1)bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. I. Az indítványozó a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.) 36/D. §

(1)bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. A Tny. kifogásolt rendelkezése alkotmányellenességét több szempontból is állította. Az indítványozó által kifogásolt 2009. január 1-jétől hatályos rendelkezés szerint megszűnik a rokkantságra való jogosultság, amennyiben a rokkantnyugdíjas keresőfoglalkozása esetén a hat egymást követő hónapra vonatkozó (személyi jövedelemadóval és egyéni járulékokkal csökkentett) keresetének havi átlaga meghaladja a rokkantsági nyugdíj alapját képező átlagkereset összegének a 90%-át, illetve annak a megállapítást követően a rendszeres nyugdíjemelések mértékével növelt összegét, de legalább a mindenkori minimálbér összegét. A támadott rendelkezés az indítványozó nézete szerint azzal, hogy meghatározott nagyságú kereset esetében megvonja a nyugdíjra való jogosultságot, a rokkantsági nyugdíjban részesülőnek csak korlátozott mértékben teszi lehetővé a munkavállalást, sérti a munkavállaláshoz való jogot, továbbá az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, azaz az Alkotmány 70/B. §

(1)és

(2)bekezdéseit. Az Alkotmány 70/E. §-ának sérelmét az indítványozó abban látta, hogy – míg az Alkotmány ezen rendelkezése alapján az állampolgároknak joguk van a szociális biztonsághoz, illetve rokkantság esetén a társadalombiztosítás útján a megélhetéshez szükséges ellátásra való jogosultsághoz – a kifogásolt szabályozás a munkavégzés esetén feltételt szab, „nem engedi hogy rokkant állampolgár az Alkotmány szerint feltétel nélküli ellátást megkaphassa a Társadalombiztosítási Tv. alapján”. A szociális jog sérelmét, a kifogásolt rendelkezés visszaható hatályú voltára tekintettel is állította; arra alapítva érvelését, hogy a támadott szabályozás nem csak a 2009-től nyugdíjba menőkre vonatkozik. Indokolásában hivatkozik továbbá saját példájára, mely szerint a korábbi nyugdíjszabályok alapján a rokkantsági nyugdíja és a keresete alapján hitelt vett fel, ugyanakkor jelen szabályok alapján rokkantnyugdíjra már nem válik jogosulttá, így ezen jövedelemcsökkenés miatt a felvett hitelét nem tudja törleszteni. A támadott rendelkezés folytán az Alkotmány 8. §

(1)és

(2)bekezdésének sérelmét állította. Az alapjog korlátozást abban látta, hogy míg az Alkotmány – érvelése szerint – a rokkantak számára a szükséges ellátásukra alapvető jogot biztosít, továbbá biztosítja a munkához való jogot, addig a kifogásolt törvényi rendelkezés a feltételek megállapításával korlátozza azt. Az indítvány benyújtását követően a Tny. 36/D. §

(1)bekezdését a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló

1. évi CXL. törvény módosításáról szóló
2. évi CXI. törvény hatálybalépésével és a belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK irányelv átültetésével összefüggő törvénymódosításokról szóló
3. évi LVI. törvény
4. §

(6)bekezdése 2009. július 1-jével módosította. Mivel ez a módosítás az indítványban felvetett alkotmányossági problémákat érdemben nem befolyásolta, az Alkotmánybíróság a vizsgálatot a Tny. 36/D. §

(1)bekezdése elbíráláskor hatályos rendelkezései vonatkozásában folytatta le. II.

1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései: „
2. §

(1)A Magyar Köztársaság független, demokra tikus jogállam.” „8. §

(1)A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2)A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „70/B. §

(1)A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2)Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.” „70/E. §

(1)A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” 2. A Tny.-nek az indítvány benyújtásakor hatályos rendelkezése: „36/D. §

(1)A rokkantsági nyugdíjra jogosultság megszűnik, ha a nyugdíjas már nem rokkant, vagy az Rjtv. 1. §-ának b) pontja szerinti kereső tevékenység folytatása esetén a 36/A. §

(1)bekezdésének ab) pontja szerinti – a reá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt el nem érő – nyugdíjas hat egymást követő hónapra vonatkozó – a személyi jövedelemadóval és a 13. §

(1)bekezdésének

1. a)pontja szerinti járulékokkal csökkentett – keresetének, jövedelmének havi átlaga meghaladja a rokkantsági nyugdíj alapját képező havi átlagkereset összegének kilencven százalékát, illetve annak a megállapítást követően a rendszeres nyugdíjemelés(
2. ek)mértékével növelt összegét, de legalább a mindenkori kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) összegét. A kereset, jövedelem vizsgálata céljából az Rjtv. 13. §-ának

(3)bekezdésében foglaltakat a rokkantsági nyugdíjas esetében is alkalmazni kell.” 3. A Tny.-nek az indítvánnyal támadott, elbíráláskor hatályos rendelkezése: „36/D. §

(1)A rokkantsági nyugdíjra jogosultság megszűnik, ha

1. a)a nyugdíjas már nem rokkant, vagy
2. b)a 36/A. §

(1)bekezdés

1. a)pont
2. ab)alpontja szerinti, az irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt el nem érő és az Rjtv. 1. §
3. b)pontja szerinti keresőtevékenységet folytató rokkant hat egymást követő hónapra vonatkozó keresetének, jövedelmének havi átlaga meghaladja
4. ba)a rokkantsági nyugdíj összegének kétszeresét és
5. bb)a mindenkori kötelező legkisebb munkabér összegét. A kereset, jövedelem vizsgálata céljából az Rjtv. 13. §

(3)bekezdésében foglaltakat a rokkantsági nyugdíjas esetében is alkalmazni kell.” III. Az indítvány nem megalapozott.

1. A társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló
2. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.)
3. §

(1)bekezdése szerint a társadalombiztosítás rendszerében nyújtott ellátások az egészségbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás keretében vehetők igénybe, ezen belül a Tbj. 14. §

(3)bekezdés ab) pontja a rokkantsági nyugdíjat a nyugdíjbiztosítási ellátások között sorolja fel. A rokkantsági nyugdíjnak, mint a saját jogú nyugdíjszolgáltatások egyik típusának, a jogosultsági feltételeit a Tny. 23. §

(1)bekezdése és 24. §-a tartalmazza. Eszerint rokkantsági nyugdíjra válik jogosulttá – meghatározott szolgálati idő megszerzése esetén – a munkaképességét (egészségromlás, illetőleg testi vagy szellemi fogyatkozás következtében) hatvanhét százalékban elvesztő személy (amennyiben állapotában javulás egy évig nem várható) ezen állapot fennállásáig, ha rendszeresen nem dolgozik, vagy keresete lényegesen kevesebb a megrokkanás előtti kereseténél. A Tny.-nek az indítványozó által támadott 36/D. §

(1)bekezdése a rokkantsági nyugdíj megszűnésére vonatkozó szabályozást tartalmaz: eszerint megszűnik a jogosultsága annak a nyugdíjasnak, aki már nem rokkant; továbbá annak a személynek, aki 50–79 százalékos mértékű egészségkárosodást szenvedett és a jelenlegi vagy az egészségkárosodását megelőző munkakörében, illetve a képzettségének megfelelő más munkakörben való foglalkoztatásra rehabilitáció nélkül nem alkalmas (és rehabilitációja nem javasolt), ha az irányadó nyugdíjkorhatárt nem érte el, és a rehabilitációs járadékról szóló

1. évi LXXXIV. törvény
2. § b) pontja szerinti keresőtevékenységet folytat, amelyből származó, hat egymást követő hónapra vonatkozó keresetének, jövedelmének havi átlaga meghaladja a rokkantsági nyugdíj összegének kétszeresét és a mindenkori kötelező legkisebb munkabér összegét.
3. Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta, hogy a Tny.-nek az indítványozó által kifogásolt 36/D. §

(1)bekezdése sérti-e a munkához való jogot, továbbá az egyenlő munkáért egyenlő bérhez való jogot. 2.

1. Az Alkotmánybíróság a 21/
2. (IV. 16.) AB határozatában fejtette ki átfogóan a munkához való jog, mint alanyi jog egyes tartalmi elemeit („alanyi jogi” és „szociális” oldalait), továbbá korlátozásának alkotmányos mércéit. „A munkához való jogtól mint alanyi jogtól meg kell különböztetni a munkához való jogot mint szociális jogot, s különösen annak intézményi oldalát, az állam kötelességét megfelelő foglalkoztatáspolitikára, munkahelyteremtésre stb. (…) Az alanyi jogi értelemben vett munkához való jog, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jog (70/B. §), illetőleg a vállalkozás joga (
3. §) között nincs hierarchikus viszony. A munkához való jogot is úgy kell értelmezni, hogy abba mindenfajta foglalkozás, hivatás, »munka« megválasztásának és gyakorlásának szabadsága beletartozik. Ehhez képest mind az egyik aspektus, ti. a választási szabadság külön megnevezése a 70/B. §-ban, mind a vállalkozás kiemelése a
4. §-ban csu pán ismétlés vagy részletező rendelkezés. Munka, foglalkozás, vállalkozás alanyi alapjogként nem különbözik egymástól.” „A munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások alkotmányossága azonban más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. (…) A szubjektív feltételek előírása is a választási szabadság korlátozása. Ezek teljesítése azonban elvileg mindenkinek nyitva áll (ha nem, akkor a korlát objektív). Ezért a jogalkotó mozgástere némileg nagyobb, mint az objektív korlátozásnál. Végül a foglalkozás gyakorlásának korlátai jórészt szakmailag és célszerűségi szempontokból indokoltak, alapjogi problémát határesetekben okoznak.” [21/
5. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121.] Ennek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó által támadott Tny. 36/D. §

(1)bekezdése nem sérti az Alkotmány 70/B. §-ának

(1)bekezdését, mivel az a munkavégzést nem korlátozza. A kifogásolt szabályozás – a munkavégzésre nézve egyáltalán nem tartalmaz korlátozó rendelkezéseket – ugyanis a rokkantsági nyugdíjra való jogosultságot szünteti meg abban az esetben, ha a megváltozott munkaképességű dolgozó a keresőtevékenységet folytatva, meghatározott, az ellátásnál magasabb összegű jövedelemre tesz szert. A jogalkotó 2008. január 1-jével egy új rendszert vezetett be, jelentősen módosítva az egészségkárosodást szenvedett személyek részére nyújtható szociális ellátásokat. A rehabilitációs járadék (amely csupán egyik része az új foglalkoztatás-központú rehabilitációs szolgáltatási és támogatási rendszernek) a megmaradt, fejleszthető képességekre alapozva, azok számára nyújt támogatást, akiknek rehabilitációval van esélyük teljes értékű munka végzésére. Célja a meghatározott idejű biztosítási jogviszonnyal rendelkező, jelentős egészségkárosodás miatt rehabilitációra szoruló, teljes értékű munka végzésére alkalmassá tehető személyek jövedelemarányos átmeneti keresetpótlásának, foglalkoztatásának, rehabilitációjának biztosítása, elősegítve a munkaerőpiacra történő visszatérésüket. Az új rendszer részeként a korábban már létező rokkantsági nyugdíj szabályai is módosultak, bár maga az intézmény alapjaiban nem változott meg, az új minősítés azonban nem a munkaképesség általános csökkenését állapítja meg, hanem az össz-szervezeti egészségkárosodás mértékét, a munkaképesség-változást, valamint a rehabilitációs esélyeket vizsgálja. A rokkantsági nyugdíj – szemben a rehabilitációs járadékkal – azon megváltozott munkaképességűek számára nyújt szociális ellátást, akik a teljes értékű munka végzésére rehabilitációval sem válhatnak alkalmassá. Az indítványozó által kifogásolt szabályok (ettől eltérően) azokra nézve állapítanak meg rendelkezéseket – mégpedig a rokkantsági nyugdíjra való jogosultság megszűnését – akik hosszabb időn (hat hónapon) át nemcsak alkalmassá válnak a munkavégzésre, hanem ezen időtartam alatt ténylegesen keresőtevékenységet is folytatnak, amelyből származó jövedelmük havi átlaga meghaladja ezen ellátás összegének kétszeresét, és a mindenkori kötelező legkisebb munkabér összegét. A rokkantsági nyugdíjra való jog – az indítványozó álláspontjával ellentétben – nem alanyi alkotmányos jog, hanem meghatározott feltételek fennállása esetén az aktív korúak számára egészségkárosodásuk következtében elszenvedett munkaképesség-csökkenés miatt kiesett jövedelem pótlására szolgáló vegyes társadalombiztosítási és szociális ellátás. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Tny. 36/D. §

(1)bekezdése nem sérti az Alkotmány 70/B. §

(1)bekezdését, ezért az indítványt ebben a részében – érdemi összefüggés hiányában – elutasította. 2.2. Az indítványozó szerint a Tny. 36/D. §

(1)bekezdése sérti az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét is. Amint azt az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolása III.2.1. pontjában már kifejtette, a rokkantsági nyugdíj mint társadalombiztosítási ellátásra való jogosultság, illetve annak megszűnési feltételei, nincsenek közvetlen összefüggésben az Alkotmány 70/B. §

(2)bekezdésében garantált, az egyenlő munkáért mindenkinek egyenlő bérhez való joggal. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a vonatkozásban – érdemi összefüggés hiányában – elutasította. 3. Az indítványozó szerint a rokkantsági nyugdíj megszűnésének a Tny. 36/D. §

(1)bekezdésében foglalt feltételei az Alkotmány 70/E. §-át is sértik. Az Alkotmánybíróság szerint az Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog tartalma a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum állami biztosítása, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához. Ezt az ellátáshoz való jogot az állam a társadalombiztosítás és a szociális intézményrendszerek létrehozásával, működtetésével valósítja meg [26/

1. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1993, 196, 198–199.; 32/
2. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 251, 254.]. E kötelezettség azonban nem jelenti azt, hogy az állam ne szüntethetné meg meghatározott feltételek – a megélhetési minimumot biztosító kereső tevékenységből származó jövedelem, vagyis a rászorultság megszűnése – esetén az aktív korúak részére biztosított társadalombiztosítási ellátások igénybevételét. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés nem sérti az Alkotmány 70/E. §-át, ezért az indítványt ebben a részében is elutasította.
3. Végül az indítványozó állítása szerint a Tny. 36/D. §

(1)bekezdése visszaható hatályú volta miatt az Alkotmány 2. §

(1)bekezdését sérti, mert azokra is vonatkozik, akik – a korábbi szabályozás alapján – nem számolhattak az ellátás megszüntetésének új feltételével. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a jogállamiság, jogbiztonság, visszamenőleges hatály összefüggéseivel. A 2/

1. (I. 23.) AB határozatában – összefoglalva addigi gyakorlatát – az alábbiakat hangsúlyozta: „A jogalkotás jogállami rendjével összefüggésben az Alkotmánybíróság több követelményt fogalmazott meg. A normavilágosság, a kellő felkészülési idő biztosításának követelménye mellett az Alkotmány
2. §

(1)bekezdéséből vezette le a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmát is.” A 25/

1. (IV. 30.) AB határozatában megállapította: „[a] jogállamiság egyik fontos alkotóeleme a jogbiztonság, amely egyebek között megköveteli, hogy – az állampolgárok jogait és kötelességeit a törvényben megszabott módon kihirdetett és bárki számára hozzáférhető jogszabályok szabályozzák, – meglegyen a tényleges lehetőség arra, hogy a jogalanyok magatartásukat a jog előírásaihoz tudják igazítani, ennek érdekében a jogszabályok a kihirdetésüket megelőző időre nézve ne állapítsanak meg kötelezettséget, illetőleg valamely jogszerű magatartást visszamenőleges érvénnyel ne minősítsenek jogellenesnek. A jogbiztonság e két alapvető követelménye közül bármelyiknek a figyelmen kívül hagyása összeegyeztethetetlen az Alkotmány
2. §

(1)bekezdésével, s így alkotmányellenes”. [ABH 1992, 131, 132.] Következetes az alkotmánybírósági gyakorlat a tekintetben, hogy „valamely jogszabály nem csupán akkor minősülhet az említett tilalomba ütközőnek, ha a jogszabályt a jogalkotó visszamenőlegesen léptette hatályba, hanem akkor is, ha a hatálybaléptetés nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit – erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint – a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell”. [57/1994. (XI. 17.) AB határozat, ABH 1994, 316, 324.] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kifogásolt szabályozás visszamenőleges kötelezettséget nem tartalmaz, mivel az a rokkantsági nyugdíjra való jogosultság megszüntetésének új feltételeit a jövőre nézve állapítja meg. Mindezekre tekintettel a Tny. 36/D. §

(1)bekezdése nem sérti a visszaható hatály tilalmát, ezért az indítványt ebben a részében is elutasította. Az Alkotmánybíróság utal ugyanakkor az 55/

1. (XI. 10.) AB határozatában foglaltakra, mely szerint: „Önmagában az, hogy az állampolgárok másként cselekedtek volna, ha előre láthatták volna a jogszabály módosítását, nem ad módot a jogbiztonság címén az alkotmányellenesség megállapítására. A visszaható hatályú jogalkotás tilal- mának ilyen kiterjesztő értelmezése alkotmányjogilag indokolhatatlan.” (ABH 1994, 296, 305.) Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság a jogbiztonság sérelmét nem látta megállapíthatónak, ezért az indítványt ebben a vonatkozásban is elutasította. Budapest,
2. december
3. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke