666/B/2003. AB határozat

666/B/2003. AB határozat. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 494. § (5) bekezdése és 509. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

I. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban:

Be.) 494. § (4) bekezdése, illetve 509. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése érdekében. Az indítványozó álláspontja szerint a támadott rendelkezések sértik az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerinti törvény előtti egyenlőség elvét, s a 70/A. § (1) bekezdése szerinti diszkrimináció tilalmát.

Az indítványozó részletes indokolásában arra hivatkozott, hogy a magánvádló hátrányosabb helyzetbe kerül az ügyészhez és a pótmagánvádlóhoz képest azzal, hogy tanúként lehet kihallgatni, illetve, hogy a vádlott kihallgatására az ő távollétében kerül sor. Hangsúlyozta, hogy a magánvádas ügyben a vád bizonyítása a magánvádlót terheli; a bíróságnak ugyan fel kell hívnia a bizonyítási eszközök szolgáltatására, de az „a magánvádló diszkrecionális joga”, hogy ezeket az eszközöket megjelölje. Kiegészítő indítványában azt is sérelmesnek tartotta, hogy különbség keletkezik a képviselővel, illetve a személyesen eljáró magánvádló között. Megítélése szerint a „kényszertanúzás” a magánvádlót minden szempontból hátrányos helyzetbe hozza.

II. 1. Az Alkotmánybíróság által vizsgált jogszabályok: 1.1. Az Alkotmány rendelkezései: „57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.” „70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

1.2. A Be.-nek az indítvány benyújtásakor hatályos rendelkezései: „494. § (…)

1.3. A Be-nek az indítvány elbírálásakor hatályos rendelkezései: „494. § (…)

Azt a határozatot, amely ellen e törvény szerint a magánvádló fellebbezésre jogosult, valamennyi magánvádlóval közölni kell.

292. §(2) bekezdése 2006. július 1-jei hatállyal megváltoztatta, s ugyanezen rendelkezés az eredeti (4) bekezdés

szövegét egy újonnan beiktatott (5) bekezdésbe transzponálta. A támadott rendelkezés tehát ma is változatlan tartalommal a jogszabály része. Így az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint (először: 773/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 803, 804.) a határozat meghozatalakor hatályos szabályozás alapján folytatta le a vizsgálatot.

III. Az indítvány megalapozatlan. 1. Az Alkotmánybíróság a magánvádas különeljárás szabályait már számos alkalommal, sokféle szempontból vizsgálta. E döntések jelen ügyben releváns tartalmát a 334/D/2003. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) a következőkben foglalta össze.

A büntetőhatalom „a demokratikus jogállamban ’az állam – alkotmányosan korlátozott – közhatalmi jogosítványa. (…) Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmeként szerepelnek s a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűncselekmények ténylegesen okozhatnak magánsérelmet, azonban (…) [a] bűncselekmény sértettjének az elkövető megbüntetésével kapcsolatos kívánsága csak korlátozott mértékben játszik szerepet. A magánvádas ügyeknél az egyébként alkotmányos alapjogokat sértő bűncselekmények miatt (…) az állam a büntető igény érvényesítését jelentős mértékben átengedi a sértettnek [...].’ [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288–291.] A 34/B/1996. AB határozatban az Alkotmánybíróság meghatározta a magánvádlói pozíció alkotmányos tartalmát, rámutatva a magánvád és a közvád intézményének különbözőségére. ’A magánvádra üldözendő bűncselekmények miatti eljárás megindítását és lefolytatásának szorgalmazását a törvény a sértettre bízza. A sértett magánvádlói kezdeményezésére a bíróság az eljárást megindítja, a vádképviselet körében a sértett gyakorlatilag a közvádló vádképviseleti jogaival azonos jogokat gyakorol. [...] (ABH 2001, 849, 853.). (…) A magánvádló és a magánvádas eljárásban a terhelt helyzete, a magánvádas eljárás lefolytatása (…) számos tekintetben kíván az általánostól eltérő szabályozást.” Ezt a törvénynek a magánvádas eljárásra vonatkozó XVI. fejezete – a magánvádlóként fellépő sértettnek biztosított többletjogok és eljárási könnyítések biztosításával – messzemenően figyelembe veszi.

Az Abh. – visszautalva a 40/1993. (VI. 30.) AB határozatra (ABH 1993, 288, 289.) – ismételten hangsúlyozta továbbá, hogy a magánvádas eljárás létjogosultságát az a reális jogalkotói felismerés adja, miszerint a „a magánszférába történő büntetőjogi beavatkozás egyes esetekben nem a leghatékonyabb módja a sértett és a terhelt közötti konfliktus megoldásának”. A vádlottat azonban a magánvádas eljárásban is maradéktalanul megilleti a tisztességes eljáráshoz való jog. (ABH 2006, 1475, 1477–1478.) 2. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerinti „törvény előtti” egyenlőség „a személyek általános jogegyenlőségének a bírósági eljárásra vonatkoztatása” (18/B/1994.

AB határozat, ABH 1998, 570, 572.). Valójában jogérvényesítési, „eljárásjogi garancia arra, hogy jogainak érvényesítése tekintetében a bíróság (törvény) előtt mindenki egyenlő eséllyel rendelkezik” (191/B/1996. AB határozat, ABH 1997, 629, 631.).

A hátrányos megkülönböztetést az Alkotmány 70/A. §

felelősséget nem visel. A csoportazonosság hiánya miatt a magánvádló hátrányos megkülönböztetése nem jöhet szóba.” (Abh, 2006, 1475, 1477, 1479.) 3. Az Európai Unió Bírósága a C-404/07 számú, Magyarországot érintő ügyben – a sértett jogállásáról szóló 2001/220/IB kerethatározatot értelmezve – a fentiekkel azonos szempontú megközelítést követett.

Ennek 41. pontja leszögezi, hogy a kerethatározat egyetlen rendelkezése sem zárja el a sértettet attól, hogy a büntetőeljárás alapeljárási típusához hasonló sértetti jogait akkor is megtartsa, ha valamely különeljárásban a vádhatóság helyébe lép. A további pontok hangsúlyozzák, hogy a tagállamoknak a büntető igazságszolgáltatási rendszerük alakítása során a sértetteket hatékony jogokkal és eszközökkel kell felruházniuk. Többek között biztosítani kell, hogy az eljárásban mindenképpen meghallgathatók legyenek és bizonyítékot szolgáltassanak. Ezen belül mindenképpen követelmény, hogy a sértett a büntetőeljárás során vallomást tehessen, méghozzá olyan szabályok szerint, hogy azt az eljárás során bizonyítékként figyelembe lehessen venni (47. pont).

Ezek közé tartozik, hogy a jogalkotó számol az e kategóriába sorolt bűncselekmények sajátos elkövetési módjával, azok jellegével, tipikus elkövetési körülményeivel.

A bizonyítási eszközökről szóló rendelkezések szem előtt tartják, hogy az ilyen bűncselekmények esetén sokszor a magánvádló személyes tudomása a „legerősebb”, az ügy valamennyi releváns körülményére kiterjedő bizonyíték, s ennek a bizonyítékok köréből való előzetes kirekesztésével a tényállás megállapíthatatlanná válik; a vád szükségképpen bukásra van ítélve.

Minderre figyelemmel tette lehetővé – és nem kötelezővé – a jogalkotó a támadott rendelkezésében a magánvádló tanúkénti kihallgatását, amire akkor kell sort keríteni, ha a tényállás tisztázása érdekében szükséges. Ilyenkor azonban a tanúvallomás megtételére csak az eljárási szabályok betartásával, olyan módon kerülhet sor, hogy a vallomás hiteltérdemlősége ne kérdőjeleződjék meg, bizonyító ereje valóságos legyen. Ilyen esetekben tehát – a vádlói passzív jelenlétben megnyilvánuló – ügyfél-egyenlőséghez fűződő érdeket a bizonyítási eljárás eredményességéhez fűződő érdek meghaladja. Mindezen túlmenően pedig az eljárásjog megfelelő „kompenzációs” eszközöket is tartalmaz annak ellensúlyozására, hogy a magánvádló (tanúkénti minőségében) a vádlott vallomásának ismerete nélkül tesz nyilatkozatot. Túl azon, hogy a törvény a magánvádló részére biztosítja a jogi képviselő igénybevételének lehetőségét, a magánvádas eljárásokban is kötelessége a bíróságnak a terhelt és tanú vallomása közötti ellentmondások tisztázása, adott esetben a szembesítés elrendelése. Ennek során a magánvádló közvetlenül – már a bizonyítási eljárás menetében – értesül a vádlott állításairól. Tanúvallomásának befejezése után megilleti továbbá – magánvádlói minőségében a közvetlen kérdésfeltétel, az észrevételezés, illetve az iratok megismerésének joga.

A támadott két rendelkezés, az eljárási pozíció – kivételes – megtöbbszörözése éppen azt biztosítja tehát, hogy a büntető igény akkor is ténylegesen érvényesíthető legyen, ha a vádképviselet mögül hiányzik az a szakszerűség és az az apparátus, amely az ügyészi vádképviselet esetén szükségképpen rendelkezésre áll. A „különbségtétel” – túl azon, hogy nem homogén csoportba tartozókat érint – éppenséggel a magánvádló számára jelent kedvezményt.

A jogegyenlőség követelményét pedig a szabályozás – a 2. pont első bekezdésében foglaltakra figyelemmel – szintúgy nem sérti, annak érvényesülését inkább elősegíti.

A kifejtett érvekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Budapest, 2010. május 10. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke