EBH.2019.B.21. – Kúria
I. A kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett vízi közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget (huszonnyolc ember halálát) okozó veszélyeztetésének vétsége miatt indított büntetőügyben törvénysértő az előzetes letartóztatás helyett bűnügyi felügyelet elrendelése és óvadék letétbe helyezésének előírása, akkor, ha a bíróság megítélése szerint eleve hiányoznak a letartóztatás ellenében a bűnügyi felügyelet elrendelésének törvényi előfeltételei [Be. 277. § (4) bek.].
II. A hatályos Be. szabályozása szerint az óvadék nem a letartóztatás alternatívája, hanem, az attól enyhébb kényszerintézkedések, a távoltartás, illetve a bűnügyi felügyelet biztosítékául szolgálhat. Amennyiben tehát a bíróság álláspontja szerint a terhelttel szemben a személyi szabadságot érintő engedélyes kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél a bűnügyi felügyelettel nem biztosítható, akkor annak hiányát óvadékkal vagy az óvadék összegének nagyságával nem lehet pótolni (Be. 284. §) III. Ha valamely ügyben a bűnismétlés, avagy a bizonyítás megnehezítésének kockázata vagy utóbbiaknak is kockázata fennáll, akkor óvadék nem fogadható el (Be. 284. §) IV. A bűnügyi felügyelet rendeltetéséből, jellegéből következik, hogy e kényszerintézkedés elrendelésére csak abban az esetben kerülhet sor, ha a terhelt tartózkodási helye ismert, ellenőrizhető, s így biztosított, hogy az ügyben a hatóságok számára ténylegesen elérhető lesz.
Ismert, konkrét magyarországi tartózkodási hely hiányában a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszköz alkalmazására sem kerülhet sor [Be. 281. § (2) bek. a) pont; 15/2018. (VI. 15.) IM rend.]. [1] 2019. május 31-én a kerületi ügyészség a kerületi bíróság mellett működő nyomozási bírónak indítványozta, hogy a Btk. 233. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés d) pontjára figyelemmel a (3) bekezdés V. tétele szerint minősülő (helyesen) vízi közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó veszélyeztetésének vétsége miatt Y. C. ellen – a BRFK Rendészeti Szervek Közlekedésrendészeti Főosztály Közlekedés-baleseti Osztály Vizsgálati Alosztályán – indult büntetőügyben rendelje el a 2019. május 30. napja 14 óra 40 perctől őrizetben lévő terhelt letartóztatását a Be. 297. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig, azaz 2019. július 1. napjáig
Az első fokon döntést hozó bíróság a fellebbezés elbírálásáig kötve van a megtámadott nem ügydöntő végzéséhez. E rendelkezésből következően a fellebbezés elbírálásáig az ügyészség az első fokon eljárt kerületi bíróság mellett működő nyomozási bírónál az újabb letartóztatási ok felmerülésére figyelemmel sem kezdeményezhette volna eredményesen újabb döntés meghozatalát, hiszen a bíróság a már meghozott elsőfokú határozathoz kötve volt. Hivatkozott arra is, hogy a Be. 478. § (3) bekezdésében írt rendelkezés alapján a határozat véglegessé válását követően változatlan alapon újabb indítvány előterjesztésének nincs helye; az ilyen indítványról való döntést a bíróság mellőzheti. [11] Ehhez képest viszont – álláspontja szerint – figyelemmel arra, hogy az ügyészség a nyomozási bíró határozata ellen bejelentett fellebbezés indokolásának kiegészítésében az újabb tényt (bizonyítékot), illetve letartóztatási okot megjelölte, erre alapozva újabb letartóztatás elrendelésére irányuló indítvány benyújtásának a határozat véglegessé válását követően csak abban az esetben lehetett volna helye, ha a másodfokú bíróság kifejezetten rögzíti, hogy a fellebbezés kiegészítésében írtak érdemi vizsgálatára eljárásjogi értelemben nem volt lehetőség, így annak elbírálását mellőzte. [12] Törvénysértő továbbá az is, hogy a másodfokú bíróság az ügyészi fellebbezés kiegészítésében megjelölt újabb letartóztatási ok megállapíthatóságát érdemben nem vizsgálta. Tekintettel arra, hogy a Be.-nek a nyomozási bíró határozata ellen bejelentett fellebbezés elbírálásáról rendelkező 480–483. §-ai e tekintetben nem tartalmaznak speciális rendelkezést, a Be. 584. § (5) bekezdésében meghatározott keretek között a nyomozási bíró határozata ellen bejelentett fellebbezésben is lehet új tényt állítani, illetve új bizonyítékra hivatkozni. A törvényszék a védő fellebbezésében előadott újabb tényeket, érveket érdemben értékelte (így például azt, hogy a terhelt b.-i lakhatása megoldható), viszont az ügyészi fellebbezés indokolásának kiegészítésében kifejtett érvekkel nem foglalkozott. Az eljárás nyomozati szakasza egy dinamikus folyamat, amelynek során a nyomozó hatóság addig nem ismert bizonyítékokat szerez be, majd azok alapján a vizsgálatot irányító ügyészséggel együtt következtetéseket von le, új tényeket állapít meg. Ezek az újabb adatok érdemben befolyásolhatják a kényszerintézkedés tárgyában hozandó döntést is, így annak érdekében, hogy a bíróság végleges határozata az aktuálisan (az adott eljárási szakaszban megkívánt bizonyossággal) megállapítható tényeken alapuljon és minden tekintetben
törvényes legyen, az újonnan beszerzett adatokat, és az azok alapján levonható jogkövetkeztetéseket a másodfokon eljáró bíróság elé kell tárni. [13] A legfőbb ügyész kifejtette, hogy a Be. 276. § (2) bekezdés b) pont ba) és bb) alpontjában meghatározott letartóztatási okok vizsgálata kiemelt jelentőséggel bírt volna abból a szempontból is, hogy amennyiben azok a terhelt vonatkozásában a bíróság álláspontja szerint is fennállnak, akkor a Be. 284. §-ában írtak alapján óvadék megállapításának nem lett volna helye, és a nyomozási bírói határozat megváltoztatása erre figyelemmel is indokolt lett volna. [14] A legfőbb ügyész szerint az elsőfokú és a másodfokú határozat törvénysértő arra figyelemmel is, mivel az eljárt bíróság a terhelttel szemben óvadék letétele mellett úgy rendelt el bűnügyi felügyeletet, és állapította meg, hogy Budapest közigazgatási területét csak külön engedéllyel hagyhatja el, hogy a terhelt b.-i (általában magyarországi) konkrét tartózkodási helye a hatóságok előtt nem volt ismert. [15] A bűnügyi felügyelet jogintézményi lényegéből következik, hogy – a letartóztatáshoz képest ennek az enyhébb kényszerintézkedésnek – az elrendelésére abban az esetben kerülhet sor, ha a terhelt tartózkodási helye a döntés meghozatalának időpontjában ismert, ellenőrizhető, így garantált, hogy az ügyben eljáró hatóságok számára a terhelt ténylegesen elérhető lesz. A nyomozási bíró óvadék letétele esetére annak ellenére rendelt el a terhelttel szemben bűnügyi felügyeletet, hogy a kényszerintézkedés tárgyában tartott ülésen a védő kifejtette, miszerint a terhelt dolgozni szeretne és az általa vezetett hajón Európában közlekedni; éppen ezért ajánlotta fel a védő kommunikációs lehetőségként és jelentkezési formaként az elektronikus levelezést. Ezt követően a másodfokon eljárt törvényszék a védő által előterjesztett új tényeket értékelte, amelyek azonban csak arra vonatkoztak, hogy a terhelt b.-i lakhatása majd megoldható lesz, konkrét tartózkodási hely bejelentésére azonban ekkor sem, csak később, a végzés véglegessé válását követően került sor. Ilyen körülmények között törvénysértő a bűnügyi felügyelet elrendelése, illetve súlytalan a bíróság azon rendelkezése, amely szerint a terhelt a lakóhelyét, illetve tartózkodási helyét engedély nélkül nem változtathatja meg, hiszen az a hatóságok előtt nem volt ismert (nem lehetett volna meghatározni a változtatás tárgyát képező lakcímet). Ezért a bíróság határozata ellentétben áll továbbá a bűnügyi felügyelet és távoltartás végrehajtásáról szóló 15/2018.
(VI. 15.) IM rendelet 5. és 6. §-ában írt rendelkezésekkel is. E szabályok ugyanis a bűnügyi felügyelet ellenőrzésének és a technikai eszköz telepítésének előfeltételeként írják elő a tényleges tartózkodási hely létét, annak bírói kijelölését és ott a telepíthetőség ellenőrzését. [16] A terhelt védője – a legfőbb ügyész indítványára tett – észrevételében a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati indítványt alaptalannak tartotta és elutasítását indítványozta. [17] Kifejtette, hogy a Be. 2. § (2) bekezdés értelmében a büntetőeljárásban mindenki számára biztosítani kell a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz fűződő jogot. Ezen túl a védelem jogának egyik fontos garanciája, miszerint a terheltnek joga van ahhoz, hogy szabadlábon védekezzen [Be. 3. § (5) bek.]. A kiemelten fontos, alapjogi eredetű rendelkezések a szükségesség-arányosság-célszerűség elvéből fakadnak. A legsúlyosabb, a személyi szabadság időleges elvonásával járó bírói engedélyes kényszerintézkedés csak akkor alkalmazható, ha az eljárás biztonsági céljai enyhébb kényszerintézkedéssel (távoltartás, bűnügyi felügyelet) nem érhetők el. A törvényes kényszerintézkedés megválasztásakor a Be. szerint már nem a letartóztatás „primátusából” kell kiindulni, hanem azt kell mérlegelni, hogy a Be. 277. § (4) bekezdés a)–e) pontjában írt szempontokra tekintettel a kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél távoltartással vagy bűnügyi felügyelettel elérhető-e.
Jelen ügyben tehát az a kérdés, hogy a letartóztatás helyett a szigorúbb végrehajtási szabályokban megjelenő bűnügyi felügyelet a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszközzel történő ellenőrzés mellett alkalmas-e az eljárás biztonsági céljainak elérésére, azaz a szökés, elrejtőzés kiküszöbölésére és elhárítására. [18] A védő szerint az óvadék letétbe helyezése esetére kilátásba helyezett bűnügyi felügyeletről való döntés meghozatala során semmilyen jogszabály nem írja elő, hogy arra kizárólag, a döntés pillanatában már meglévő lakóhely ismeretében kerülhet csak sor, hanem kifejezetten a technikai ellenőrzéshez szükséges feltételek meglétéhez köti a bűnügyi felügyelet végrehajthatóságát. Ezért az indítvány által sérelmezett döntés meghozatalára a hatályos eljárásjogi kódex rendelkezéseivel teljes mértékben összhangban állóan került sor. [19] A védő kifejtette továbbá, hogy a kerületi ügyészség által – az elsőfokú döntést követően – a fellebbezése kiegészítéseként előterjesztett indítványa a hatékony jogorvoslathoz való jog teljes kiüresítése mellett kétségbe vonja a fegyverek egyenlőségének elvét is, hiszen, ha a másodfokú bíróság akárcsak mérlegelés tárgyává tenné az ekként (az eljárás ezen szakaszában) előterjesztett ügyészségi indítványt, akkor a terheltet és a védőt elzárná a fellebbezés lehetőségétől. [20] A Kúria az ügyben a Be. 668. § (1) bekezdése alapján nyilvános ülést tartott. [21] A nyilvános ülésen a legfőbb ügyész képviselője a jogorvoslati indítványban foglaltakkal egyező tartalommal szólalt fel. Az ügyész – a védői felszólalásra válaszként – utalt továbbá arra, hogy a törvényesség érdekében a legfőbb ügyész jelentett be jogorvoslatot, aminek perjogi érvényességét illetően közömbös, hogy a jogorvoslati indítvány aláírója a büntetőjogi legfőbb ügyész helyettes. [22] A védő a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslat elutasítását indítványozta, és az írásbeli észrevétele szerinti tartalommal szólalt fel. Kifejtette, hogy a jogorvoslat indítvány
akkor kell mérlegelni, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvényi célok érdekében és a terhelt személyi szabadsága ellenében szükséges, célszerű. Ehhez képest a bíróságnak minden esetben egyfelől konkrét, az eljárásban felmerült adatot, tényt kell rögzítenie, másfelől abból megalapozott és az adott terhelt személyére konkretizált következtetést kell vonnia valamely veszély meglétére, illetve annak hiányára. Az eljárt bíróság nem vette számba és ekként nem vizsgálta, s nem is mérlegelte az ügyész által hivatkozott körülmények teljes körét. [32] Így a másodfokú bíróság, az ügyészi fellebbezés kiegészítésében felhozott újabb különös ok kérdésében döntést nem hozott, és az ügyészi indítványról e tekintetben semmilyen módon nem rendelkezett; illetve az ügyészi fellebbezés kiegészítésében hivatkozott újabb letartóztatási okkal, és az annak alapját valószínűsítő tényekkel érdemben nem foglalkozott.
Nem foglalkozott azzal, miszerint az ügyész arra a következtetésre jutott, hogy a letartóztatás különös okaként már fennállnak a Be. 276. § (2) bekezdés b) pont ba) és bb) alpontjában megjelöltek is, illetve megállapíthatók a Be. 277. § (4) bekezdés d) és e) pontjában írt feltételek is. [33] A törvényességi jogorvoslat nem a konkrét felek, hanem csak a legfőbb ügyész által igénybe vehető jogi eszköz, melynek elsődleges célja nem a felekre kiható határozat (döntés) elérése, hanem annak deklarálása, hogy a megtámadott határozat egésze vagy annak valamely rendelkezése törvénysértő. Az erről szóló megállapítás nem a múltra hat, hanem a jövő jogalkalmazásának szól. Tehát a büntetőperben, az érintett büntetőeljáráson kívül eső olyan eljárás, amelynek tartalma jogértelmezés. Törvényi korlátja, hogy a Kúria határozata ellenében és perújítási, avagy felülvizsgálati okból nem vehető igénybe. [34] A Be. törvényességi jogorvoslatra vonatkozó rendelkezései tartalmilag nem változtak a korábbi Be., 2002. évi I. törvény általi módosításával 2003. január 1-jén hatályba lépett szabályozáshoz képest. A 2002. évi I. törvény 224. §-ához fűzött indokolás szerint „A törvény nem csupán átveszi a hatályos jog szerinti törvényesség érdekében emelhető jogorvoslat intézményét, hanem azt tovább bővíti. Ezt a rendkívüli jogorvoslatot a felülvizsgálattal már nem érinthető, de a jogegységi eljárással még nem orvosolható törvénysértések deklaratív jellegű orvoslására kívánja felhasználni. [35] A törvény szabályozása ezt nem csupán a törvénysértő ügydöntő, hanem valamennyi jogerős bírósági határozat ellen gyakorolhatónak tartja. A rendkívüli jogorvoslat alapján hozható határozat csak a törvénysértés megállapítására szorítkozhat, de ha a terhelt felmentésének vagy vele szemben enyhébb rendelkezés meghozatalának van helye, a határozat az elítéltre is kihat. [36] A törvényesség érdekében emelhető jogorvoslat voltaképpen az Alkotmánybíróság által megszüntetett törvényességi óvás és az ennek helyébe lépett felülvizsgálati eljárás között keletkezett űrt tölti ki, és ezáltal megoldhatóvá válik, hogy – elvileg – törvénysértő bírósági határozat ne váljék kiküszöbölhetetlenné. [37] A törvény azonban nem a törvényességi óvás jogintézményét éleszti fel. Az Alkotmánybíróság határozatában foglalt elvi elvárásokat a rendkívüli jogorvoslati és a jogegységi funkció szétválasztását illetően, illetve a rendkívüli jogorvoslat kezdeményezésének jogát alanyi joggá formálását illetően a törvényhozó 1992-ben megtette, majd ezt a jogegységi eljárás szabályozásával továbbfejlesztette 1997-ben. A jogi
környezet tehát nem ugyanaz, mint az Alkotmánybíróság 1992. évi határozatának meghozatalakor. [38] Ezért a törvény szerint törvényesség érdekében emelhető jogorvoslat sem tartalmában, sem funkciójában nem azonos a törvényességi óvással, és nem ez az egyetlen jogi eszköz a jogerős, de törvénysértő határozatok orvoslására. Ellenkezőleg: a törvény a törvényesség érdekében emelhető jogorvoslatot nem arra kívánja felhasználni, hogy jogerős határozatok törvénysértő jellegét orvosolja, hanem arra, hogy a joggyakorlat számára jogegységi funkciókat lásson el azzal, hogy a törvénysértő határozatok megtámadására ugyan lehetőséget ad, de orvoslásukra nem. Ez hasonló kiindulási alap, mint a jogegységi eljárás, de a jogegységi eljárás feltételei itt még nem állnak fenn.” [2002. évi I. törvény 224. §-hoz fűzött indokolás; vö.: 2006. évi LI. törvény 214. §-ához; 2017. évi CX. törvény 666– 669. §-ához fűzött indokolás] [39] Jelen ügyben a törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati eljárásnak alanyi, tárgyi és tartalmi feltételei egyaránt adottak. [40] A törvény nem határozza meg a törvénysértés mibenlétét, vagyis azt, hogy annak megállapítására anyagi-, avagy eljárásjogi ok adhat-e alapot. [41] Kétségtelen, hogy a Kúria döntési jogkörére vonatkozó szabály számos anyagi jogi elemet rögzít, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy a legfőbb ügyész indítványa kizárólag anyagi jogi kérdésekre szorítkozhat. A Kúria gyakorlata következetes abban, hogy eljárásjogi kérdést érintő – ezen belül kényszerintézkedések, közte vádemelés előtt hozott bírósági határozat kapcsán felmerült – kérdésekben is határozott [Bt.I.130/2012/3.; Bt.III.24/2016/4.;
Bt.II.357/2018/6.]. [42] Ez következik abból, hogy a szabályozás, a jogintézmény jogépségi célt szolgál; vagyis azt, hogy a jogerő (avagy a véglegesség) bekövetkezte, tehát fellebbezés, illetve más törvényi lehetőség hiányában se maradjon megválaszolatlanul a legfőbb ügyész törvényességi aggálya. Ez a szabályozás kétségtelen közjogi természetű megfontolása. [43] Ugyanakkor a legfőbb ügyész kizárólagos jogosultságának perjogi ellensúlyaként a törvény csak bizonyos, és az érintett terhelt javát szolgáló megváltoztatására ad lehetőséget.
Egyébként a Kúria a megtámadott határozat jogerejét nem törheti fel, csupán a törvénysértés deklarálására szorítkozhat. Ez a kettősség abból a megfontolásból ered, hogy a terhelt számára sérelmes törvénysértés esetében a megváltoztatást a törvényesség, az igazság követelménye (továbbá a favor defensionis elvárása), míg a terhelt számára kedvező, ám törvénysértő határozat érintethetetlenségét pedig a jogerő épségének igénye igazolja. [44] Jelen ügyben ez utóbbiról van szó. [45] Általánosságban valamely bírói rendelkezés vagy azért lehet törvénysértő, mert rossz (jogi, avagy ténybeli) választ ad, vagy pedig azért, mert nem ad választ. [46] Ehhez képest egy bírói rendelkezés egyfelől azért törvénysértő, mert a törvény valamely konkrét, kötelező szabályát megszegi (ami inkább anyagi jogi természetű), avagy ún. abszolút eljárási szabálysértést vét. [47] Másfelől azért törvénysértő, mert olyan törvényi szabályt sért, amelynek alkalmazását a törvény a bíró számára más törvényi szabályokkal összhangban, törvényi korlátok között biztosítja. Ezek főleg olyan eljárásjogi kérdések, amelyek értelmezést igényelnek. Ilyenkor arról van szó, hogy az ilyen bírói rendelkezés nem illeszkedik a törvénybe, ez azonban nem mérlegelés, hanem jogi értékelés következménye. Jelen ügyben ez történt. [48] További esete a törvénysértésnek, amikor a bíró a törvény diszkrecionális lehetőségével (a törvény által delegált, átadott mandátummal) élve alkalmazza a törvényt, és ez valamelyik fél számára sérelmes (úgymond törvénysértő). Ezek leginkább a jogkövetkezmények körébe tartoznak, s mérlegelés eredményei. Ilyenkor is szó lehet azonban arról, hogy a rendelkezés a törvény elvi sérelmével jár. De ez a helyzet akkor is, ha a bíró hallgat, és nem foglalkozik olyan kérdéssel, ami a határozata rendelkezésével összefüggő; ez nem konkrét törvényi szabály megsértése, hanem egyoldalúság. Végül van az a törvénysértés, ami nem más, mint direkt büntetőjogi szabályba, tilalomba ütközés, ez egyben perújítási ok is [Be. 637. § (1) bekezdés e) pont]. [49] A támadott határozat rendelkezései a következők voltak
Kifejtette, hogy a büntetési tételben megnyilvánuló tárgyi súly önmagában nem lehet a szökés, elrejtőzés veszélyére hivatkozás alapja. [74] A törvényszéknek ebben, erről kellett döntenie. [75] A törvényszék szerint az ügyészi fellebbezés nem megalapozott. Megjegyzi a Kúria, hogy valójában ez sem teljesen helyénvaló megállapítás, hiszen a törvényszék – az ügyészi fellebbezéssel, abban kifejtett indokokkal egyetértve – pótolta a kerületi bíróság jogi hivatkozását; azzal, hogy a kerületi bíróság szerint is indokoltnak tartotta, hogy a terhelt a nyomozó hatóság számára bármikor elérhető legyen, következésképpen jelenlétének letartóztatása útján való biztosítását a nyomozás érdekei is indokolják. [76] A törvényszék saját (határozatában rögzített) álláspontja a következő volt. Kifejtette, hogy ülés tartásának nem volt helye [a Be. 481. § (4) bekezdése szerint]. Egyetértett a kerületi bírósággal abban, hogy
1992/234.,1998/118.). Megjegyzi a Kúria, hogy a törvényszék álláspontja folytán valójában a Be. 276. § (2) bekezdés ba) pontja szerinti ok (eljárás megnehezítése), illetve annak megállapíthatósága kiüresedne. Amint jelen ügyben is ekként a törvényszék egy ügyészi érvet – s egyben egy különös okot – téves jogértelmezéssel közömbösített. [81] A törvényszék kifejtette, hogy – álláspontja szerint – nincs jelentősége annak, hogy a terheltet korábban Hollandiában gyanúsítottként hallgatták ki, mivel az ügy tárgya, állása és annak kimenetele nem ismert, továbbá az ügyészi indítvány szerinti, Be. 276. § (2) bekezdés a) pont ab) pontja szerinti különös okkal összefüggésbe nem is hozható. [82] A törvényszék álláspontja téves. Ugyanis pro és kontra egyaránt jelentősége lehet annak, ha az érintettel szemben – hivatalos adat szerint – alig pár hónappal korábban más büntetőeljárás is indult. Akivel szemben más büntetőeljárás is van folyamatban – jelen esetben másik országban – annak jelentősége lehet vagy azért mert mindenhol megjelenik, vagy azért, mert reálisan feltehető, hogy mindegyik elől el akar szökni. Ez vizsgálandó szempont, de azt nem lehet mondani, hogy közömbös. Mindazonáltal ez az adat és az ukrajnai kiadatás kérdése egyben kétségtelen számbaveendő és megválaszolandó, de figyelmen kívül nem hagyható. [83] A törvényszék álláspontja szerint fontos volt kiemelni, hogy a gyanúsítás tárgyát gondatlan vétség képezi. [84] A törvényszék álláspontja alapvetően téves. Egyfelől a kényszerintézkedés indokoltsága tárgyában (a kockázatok körében, amint az általános feltétel kapcsán is) közömbös, hogy a felrótt cselekmény szándékos vagy gondatlan, avagy vegyes bűnösségű. Jelentősége nem ennek van, hanem annak, hogy mit fejez ki a törvényi értékelés, az adott cselekményt miként súlyozza, ez pedig nem más, mint a büntetési tétel. Ez olyan tényező, ami súlyként lebeg az elkövető feje felett, és ennek „terhe” miatt eljárásjogi elnevezése terhelt. Ha nem lenne kilátásba helyezett büntetés, az eljárás csak felelősség megállapítását célozná, akkor a szökés – s így a kényszerintézkedés – gondolata nem merülne fel. Ez a teher ami nyomasztó, és minél nagyobb, kétségtelenül annál inkább az. Jelen ügyben egyébként ez vitathatatlanul 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztés (ami egyező a rablás bűntette alapesetével). Ezért a kényszerintézkedés kapcsán ennek van jelentősége. A gondatlan alakzatnak (miként előkészületnek, kísérleti szaknak, részesi magatartásnak) viszont nincs. [85] Ezzel összhangban rendelkezik akként a törvény, miszerint szabadságvesztéssel büntetendő
bűncselekmény miatt folytatott eljárásban van helye a terhelttel szemben személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésének [276. § (1) bek.].
Megjegyzi a Kúria, hogy a kényszerintézkedés kockázati elemeként a gondatlanság a bűnismétlés veszélye esetében lehet jelentőséggel bíró. [86] A törvényszék rögzítette tovább, hogy álláspontja szerint a terhelt a személyi körülményeire [Be. 277. § (4) bek. c) pont] és a munkavégzés határokon átívelő, folyamatos úton léttel járó formája miatt jelent az eljárás szempontjából veszélyt. [87] A törvényszék következtetése mindezek alapján, hogy – szerinte – a büntetlen előéletű, gondatlan bűncselekménnyel gyanúsított terhelt esetében a (semmilyen adattal nem cáfolt) feltételezhető jogkövető magatartást erősítve, a védelem által megjelölt összegnél jelentősen magasabb, annak másfélszeresét kitevő, a családjában egyedüli kereső terhelt éves jövedelme jelentős részét kitevő összegű óvadék és a nyomon követő technikai eszközzel biztosított bűnügyi felügyelet oly mértékben csökkentheti, ellensúlyozhatja a szökés, elrejtőzés kockázatát, hogy a letartóztatás mellőzhetővé válik. [88] Vagyis a törvényszék álláspontja szerint is letartóztatást indokol a szökés, elrejtőzés veszélye, ami reális, okszerű, s rögzítette, hogy fennáll mind a bűncselekmény jellegére, mind a nyomozás állására, mind pedig a terhelt személyi és családi körülményeire tekintettel a kockázat, illetve annak indoka. [89] Ugyanakkor a törvényszék
Másrészt a bíróság hallgatása nem döntés, azaz ilyen okból a végleges határozat után (ami res iudicata hatást nem von maga után) az ügyész újabb indítvánnyal élhet, amiről a bíróságnak döntenie kell. [95] A személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések alkalmazása során a törvény világos útmutatást ad, nyilvánvaló abból a megfontolásból, hogy az állam-egyén viszonyát a büntetőeljárás rendeltetésével összhangba hozza. [96] Az Alaptörvény IV. cikkének (2) bekezdése szerint: Senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A (3) bekezdés kimondja: A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. [97] A Be. 2. § (3) bekezdése alapján a büntetőeljárásban alapvető jogot korlátozni csak az e törvény szerinti eljárásban, az e törvényben meghatározott okból, módon és mértékben lehet, feltéve, hogy az elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó más eljárási cselekmény vagy intézkedés útján nem biztosítható. [98] A Be. 276. § (1) bekezdés b) pontja szerint szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt folytatott eljárásban a terhelttel szemben személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés elrendelésének, meghosszabbításának és fenntartásának akkor van helye, ha a személyi szabadságot érintő bírói engedélyes kényszerintézkedés céljának eléréséhez ez szükséges, és az elérni kívánt cél másképp nem biztosítható. [99] A törvénynek az elérni kívánt cél, a cél eléréséhez szükséges kifejezései azt szolgálják a bírói jogalkalmazás szempontjából, hogy a bíróság ezt tartsa szem előtt, és emellett gondoskodjon arról a bánásmódról, amit a törvény előír. [100] A törvénynek kiterjedt intelmei vannak a fokozatosságra. Ilyen a Be. 2. § (3) bekezdése, a Be. 271. § (1)–(2) bekezdése, a Be. 276. § (1) bekezdés b) pontja, Be. 277. § (4) bekezdése, a Be. 279. § (1) bekezdése. [101] Ezek az előírások azonban értelemszerűen nem a kényszerintézkedés törvényi alapját jelentik, hanem a jogalkalmazás törvényi szempontjait. A kényszerintézkedés törvényi alapját (törvényi okát és célját) azok a kockázatok, veszélyek jelentik, amit a törvény felsorol. Ennek megállapítása a jogalkalmazó (bíró) feladata. Kétségtelen olyan feladat, amikor egyben megmérni kell és megítélni is.
[102] De ennek sorrendje változatlanul az, hogy előbb a kockázat realitását és mérvét kell a tárgyi és személyi körülmények alapján, mentén felmérni, megállapítani, és annak ismeretében számbavenni a visszatartó eszközöket, illetve kiválasztani a megfelelőt, ami elegendő, azaz szükséges és elégséges. [103] Ez pedig akkor teljesülhet törvényi intelmek szerint, ha minden lehetséges, felmerült kockázat asztalra kerül, és minden veszély, kockázat el van számolva. [104] Mindazonáltal a Be. 278. § (1) bekezdése szerint vádemelés előtt a bíróság az ügyész indítványára határoz a kényszerintézkedésről; a (3) bekezdés szerint pedig ha az ügyész letartóztatást indítványoz, akkor helyette bűnügyi felügyeletet stb. rendelhet el.
Következésképpen vádemelés előtt a kényszerintézkedés tárgyában (amint korábban is) a bíróság kizárólag ügyészi indítványra jár el, és határoz, viszont ez egyben – értelemszerűen
A 283. § (4) bekezdése szerint a bíróság a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszköz telepítésének feltételeit annak elrendelésekor tisztázza. A 284. § szerint az óvadék a bíróság által meghatározott pénzösszeg, amelynek célja a bíróság által elrendelt távoltartás, illetve bűnügyi felügyelet magatartási szabályai megtartásának, és a terhelt eljárási cselekményeken való jelenlétének elősegítése. [109] Kétségtelen, hogy az új eljárási törvény 2018. július 1-jei hatállyal jelentősen átalakította a 2003. július 1-jével újból bevezetett óvadék intézményét, amelynek új funkciója a távoltartás és a bűnügyi felügyelet magatartási szabályainak megtartását biztosító intézkedés. Az óvadék új szabályozásának lényege, hogy óvadék megállapítására minden esetben bűnügyi felügyelet, távoltartás, vagy távoltartás és bűnügyi felügyelet együttes alkalmazása esetén, e kényszerintézkedések magatartási szabályainak megtartása érdekében kerülhet sor. [110] Azaz egyrészt előfeltétele, hogy meglegyen a bűnügyi felügyelet elrendelésének törvényi feltétele, ez nyilvánvalóan hiányzik akkor, amikor a bíróság birtokában csupán külföldi, ukrajnai tartózkodási és lakóhely címe van; az óvadék ezen nem segít. [111] Továbbá olyan magatartási szabály biztosítására, ami elő nem írható, az óvadék nem szolgálhat. Ilyen az, hogy tartózkodni kell új bűncselekmény elkövetésétől, avagy a bizonyítás megnehezítésétől, meghiúsításától. Ehhez képest ezen más törvényi okok esetében az óvadék alkalmazására sincs törvényi lehetőség. [112] Ma tehát – szemben a korábbi Be.-vel – az óvadék nem a letartóztatás önálló alternatívája, nem az óvadék válthatja fel a letartóztatást, hanem a bűnügyi felügyelet (illetve távoltartás, avagy kettő együtt), az óvadék pedig legfeljebb ennek a biztosítéka, biztosítását szolgálója lehet. [113] Ehhez képest eldöntendő kérdés, hogy a letartóztatás törvényi okai (feltételei) és az óvadék törvényi lehetősége (célja, rendeltetése) miként áll összhangban. Kétségtelen, hogy főszabályként az óvadék a letartóztatást váltó bűnügyi felügyelet (stb.) magatartási szabályainak biztosítását célozza. Ugyanakkor a Be. 284. § e kettő mellett kifejezett, önálló célként rögzíti az eljárásban való jelenlét biztosításának elősegítését. A szabályozás viszont nem rögzíti kifejezetten, hogy az óvadék a bizonyítás megnehezítése és a bűnismétlés kockázata esetében is alkalmazható biztosíték, és ezt – szemben a korábbi szabályozással – nem is zárja ki. [114] Mindez összhangba akként hozható, hogy – amint arra a törvény indokolás is utal – a
bűnismétléstől és a bizonyítás megnehezítésétől való tartózkodás nyilvánvalóan nem írható elő magatartási szabályként. Márpedig, ha valami nem írható elő magatartási szabályként, akkor annak biztosítékát, illetve biztosítékául óvadékot (pénzösszeget) sem lehet felajánlani és elfogadni. Következésképp ha a bűnismétlés, avagy a bizonyítás megnehezítésének a kockázata, avagy ilyen kockázat is fennáll, reális, akkor óvadék nem fogadható el. Ehelyett más biztosító intézkedést, vagy eleve más személyi szabadságot érintő kényszerintézkedést kell választani. Eltérő törvényi rendelkezés hiányában a távoltartás, illetve bűnügyi felügyelet e két kockázat estében is választható alternatíva, viszont az óvadék ezek biztosítékául nem szolgálhat (vö.: 2017. évi XC. törvény 280–295. §-hoz fűzött indokolás). [115] Amennyiben tehát a bíróság saját álláspontja szerint a terhelttel szemben a személyi szabadságot érintő engedélyes kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél bűnügyi felügyelettel (annak sem szigorúbb, sem enyhébb formájával) nem biztosítható, vagyis ha a bűnügyi felügyelet elrendelésének eleve nincsenek meg a törvényi feltételei (amint azt a kerületi bíróság a határozatában rögzítette), akkor azok hiányát óvadékkal, avagy az óvadék összegének nagyságával pótolni nem lehet. [116] Vagyis, ha a bíró e két intézményt óvadék nélkül nem tartja elegendőnek, akkor értelemszerűen nem nyugtathatja meg lelkiismeretét az óvadékkal, vagyis nem választhatja e két intézményt, mivel az óvadék nem a letartóztatás önálló alternatívája, hanem a távoltartás és a bűnügyi felügyelet biztosítékainak egyike. [117] Az óvadék nem pénzügyi kategória, valójában a zálog, egy ígéret fejében. Aki felajánlja az kimondva, kimondatlanul azt ígéri, hogy nem jelent kockázatot, aki engedi azt mondja, hogy az ígéret elfogadható, a kockázatérzés megnyugtató módon elviselhető. Ebben a bírónak kettős nézőpontja kell legyen, az egyik, amit a fél kínál, és a másik, ami (a féltől függetlenül) a bíró sajátja. Tehát a bírónak nem csupán az ügyfél kérdését kell megválaszolnia, hanem mert törvényt alkalmaz, a törvény szolgálatát végzi. Ennek helyességét szavatolja a Kúria. [118] Az óvadék a letartóztatásnak törvényes alapját nem szünteti meg, illetve nem az óvadék szünteti meg a letartóztatás törvényes alapját, hanem a bűnügyi felügyelet stb. (függetlenül attól, hogy az óvadék letétele esetében szüntetik meg). Az óvadék mögött opportunista megfontolás van. [119] Helytállóan hivatkozott a legfőbb ügyész arra is, hogy a bűnügyi felügyelet jogintézmény
lényegéből következik, hogy ennek a kényszerintézkedésnek az elrendelésére abban az esetben kerülhet sor, ha a terhelt tartózkodási helye ismert, ellenőrizhető, így garantált, hogy az ügyben eljáró hatóságok számára a terhelt ténylegesen elérhető lesz. Ez következik a törvény [Be. 281. § (2) bekezdés a) pontja szerinti] megfogalmazásából is. [120] A kerületi bíróság annak ellenére rendelt el a terhelttel szemben bűnügyi felügyeletet (írta elő, hogy a terhelt Budapest közigazgatási területét csak külön engedéllyel hagyhatja el, tartózkodási helyét, lakóhelyét engedély nélkül nem változtathatja meg), hogy a kényszerintézkedés tárgyában tartott ülésen a védő kifejtette, a terhelt dolgozni szeretne és az általa vezetett hajón Európában közlekedni. S éppen ezért ajánlotta fel a védő kommunikációs lehetőségként és jelentkezési formaként az elektronikus levelezést. Ezt követően a másodfokon eljárt törvényszék a védő által előterjesztett új tényeket értékelte, amelyek arra vonatkoztak, hogy a terhelt megélhetését, egy adott címen b.-i lakhatását munkáltatója biztosítja, a terhelt konkrét magyarországi tartózkodási helyének megjelölésére – nyomkövető alkalmazása ellenére – azonban határozatában semmilyen formában nem utalt [vö.: 15/2018. (VI. 15) IM számú rendelet 2. § (1)–(3)bek.]. [121] Ilyen körülmények között a bűnügyi felügyelet elrendelése nem tekinthető tényszerű, más adattal alátámasztott, ésszerű érvekkel indokolt intézkedésnek. [122] A Be. 283. § (4) bekezdése kimondja, hogy a bíróság a terhelt mozgását nyomon követő technikai eszköz telepítésének feltételeit annak elrendelésekor tisztázza. [123] A bíróság határozata ellentétes ezért a terhelt jövőbeni mozgása ellenőrzésének megvalósíthatóságára vonatkozó, a Be. 283. § (4) bekezdésében írt törvényi, valamint a bűnügyi felügyelet és távoltartás végrehajtásáról szóló 15/2018. (VI. 15.) IM rendelet 5–7. §-aiban írt rendelkezésekkel is; másképpen szólva a bírói rendelkezés ténybeli alapja sem volt tisztázott. [124] A megtámadott határozat törvénysértő rendelkezése arra is visszavezethető, hogy a másodfokú bíróság az ügyészi fellebbezés kiegészítésében felhozott újabb különös ok kérdésében semmilyen döntést nem hozott, és az ügyészi indítványról e tekintetben semmilyen módon nem rendelkezett. [125] A Be. 478. § (1) bekezdése szerint ha a nyomozási bíróhoz benyújtott indítvány elbírálásának nincs akadálya, a bíróság nem ügydöntő végzéssel határoz, amelyben az indítványnak helyt ad, részben helyt ad vagy azt elutasítja. A (2) bekezdés szerint a határozat indokolása tartalmazza az indítvány lényegét, az eljárás alapjául szolgáló
cselekmény tényállásának rövid leírását és Btk. szerinti minősítését, az indítvány törvényi feltételeinek fennállását vagy azok hiányára való utalást. A (3) bekezdés értelmében ha a bíróság az indítványt végleges nem ügydöntő végzéssel elutasította, változatlan alapon újabb indítvány előterjesztésének nincs helye. Az ilyen indítványról való döntést a bíróság mellőzheti, ez azonban nem akadálya annak, hogy a kérdésben újabb nem ügydöntő végzést hozzon. [126] A nyomozási bíró határozata elleni fellebbezés elbírálására vonatkozó szabályokat a Be.
480–483. §-a tartalmazza, a Be. 465. § (1) bekezdése alapján pedig amennyiben a Be. bíróság vádemelés előtti eljárásra vonatkozó Tizenkettedik része nem tartalmaz speciális szabályt, a rendes bírósági eljárás szabályait e tekintetben is alkalmazni kell. [127] A Be. 478. § (1) bekezdéséből következően – s összhangban a már hivatkozott 278. § (1) bekezdésében foglaltakkal, illetve annak kapcsán kifejtettekkel – a bíróságot a vádemelést megelőzően benyújtott indítványokat érintően döntési kötelezettség (döntési kényszer) terheli, az indítványról dönteni kell, illetve az indítványról kell dönteni. [128] A Kúria 93. számú BK véleményében kifejtettek szerint: A határozat indokolásában a nyomozási bíró számot ad arról, hogy a letartóztatás általános feltételei fennállnak-e, és megindokolja, hogy a letartóztatás mely különös okát, milyen adatok alapján állapította meg. A határozat indokolásában ki kell térni a védői ténybeli és jogi érvelésre és a nyomozási bíró azzal kapcsolatos álláspontjára. A végzés indokolása tartalmazza az indítvány lényegét, az eljárás alapjául szolgáló bűncselekmény rövid leírását és minősítését, az indítvány törvényi feltételeinek fennállását vagy azok hiányára való utalást. [129] Az indokolásnak nem elegendő az ügyészi indítványban foglaltakra utalni, el kell számolnia azzal, hogy a nyomozási bíró a terheltet terhelő megalapozott gyanút, illetve a letartóztatás mely különös okát (okait), és milyen tények alapján látja fennállni, avagy milyen ésszerű kétely merült fel az indítvány megalapozottságával szemben. E körben számot kell adni arról is, hogy a terhelt mely személyi körülményeit vizsgálta, és azokból milyen következtetésre jutott. Az eljárás kontradiktórius jellegéből következően az indokolásban minden, a nyomozási bíró által megállapított okra vonatkozóan ki kell térni, hogy arra milyen adat van, ki kell térni az ügyészi indítvánnyal szembeni védői ténybeli és jogi érvelésre és a nyomozási bíró azzal kapcsolatos álláspontjára. A határozatnak tartalmaznia kell, hogy az ügyészi indítványt mely részében találta alaposnak. Így válhat a határozat teljes körűen megalapozottá (vö.: Kúria Büntető Kollégiuma Joggyakorlat-elemző csoport 2016.El.II.JGY.B.2.). [130] Itt jegyzi meg a Kúria, hogy a Be. 478. § (3) bekezdése helyes értelme szerint a törvény változatlan alapon újabb indítvány előterjesztésekor az ilyen indítványról való döntés mellőzését akkor teszi lehetővé, ha azt korábban a bíróság már elutasította; vagyis az indítványról érdemben egyszer már döntött, döntési kötelezettségének eleget tett (hasonlóan
ahhoz, amint perújítás esetében is az jelent újdonságot, aminek ténybeliségével az alapügyben eljárt bíróság nem foglalkozott, s jelentősége perdöntő). Elutasítás (az indítványról való döntés) hiányában – amint arra a védő helyesen hivatkozott – az ügyész nyilvánvalóan nincs elzárva attól, hogy újabb előterjesztést tegyen. [131] A törvénysértő rendelkezéséhez vezetett az is (a már kifejtettek szerint), hogy a törvényszék az ügyészi fellebbezés kiegészítésében hivatkozott újabb letartóztatási okkal, és az annak alapját valószínűsítő tényekkel érdemben nem foglalkozott [az ügyész arra a következtetésre jutott, hogy a letartóztatás különös okaként már fennállnak a Be. 276. § (2) bekezdés b) pont ba) és bb) alpontjában megjelöltek is, illetve megállapíthatók a Be. 277. §
mondani, hogy a döntés helyes. A kényszerintézkedés eljárási eszköz az igazság kiderítését, a valóság megismerése alapján célzó eljárásban. Ezért a kényszerintézkedés kérdése együtt halad a bizonyítással, annak fordulataival, esélyével, esélytelenségével. Ezért kell vádemelés előtt (és az után is) időszakosan vizsgálni a szükségességét, és indokoltságát, amit az ügydöntő határozat jogereje fog végleg lezárni. [137] A másodfokon eljárt törvényszék a védő fellebbezésében előadott újabb tényeket, érveket érdemben értékelte (így azt, hogy a terhelt b.-i lakhatását munkáltatója biztosítja), az ügyészi fellebbezés indokolásának kiegészítésében kifejtett érvekkel azonban egyáltalán nem foglalkozott. Ez egyoldalú. [138] Amint azt a Be. 284. §-a kifejezetten kimondja, az óvadék célja az előírt magatartási szabályok megtartásának, és a terhelt eljárási cselekményeken való jelenlétének biztosítása. [139] Amennyiben tehát a bíróság megállapítása szerint is az ügyész által előadott ténybeliség (bizonyítékok) a bizonyítási eljárás megnehezítését, meghiúsítását valószínűsítik, óvadék megállapításának – a Be. 284. §-ában írt rendelkezés folytán – sem lett volna helye. [140] A megtámadott határozatban foglaltak kapcsán rámutat a Kúria arra, hogy a Be. a letartóztatás törvényi alapjaként meghatározza annak okait és céljait. [141] A letartóztatás (mint kényszerintézkedés) törvényi céljai:
Be. 277. § (2) bekezdés a) pont aa) alpont, b) pont ba) alpont, c) pont ca) alpont]. [144] Másik okcsoportba tartozik valamely jövőbeli nemkívánatos esemény veszélye [így a kötelező jelenlét ellenére távolmaradás, a bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének, veszélyeztetésének, a bűnismétlés, a szökés, elrejtőzés kockázata; Be. 277. § (2) bekezdés
Megszököttnek tekintendő az a terhelt is, aki – mielőtt a hatóság elbocsátotta volna – az idézés helyéről eltávozik. Az elrejtőzés előfordulhat önállóan vagy a szökéssel együtt. Az előbbi eset áll fenn, ha a terhelt lakásán vagy tartózkodási helyén elrejtőzött. Szökéssel kapcsolatos az elrejtőzés, ha a terhelt abból a helységből, ahol lakik megszökött és tartózkodási helyét eltitkolja. Az elrejtőzés már akkor megállapítható, ha a terhelt rendes lakó- vagy tartózkodási helyén nem található fel, és környezetében hollétéről felvilágosítást adni nem tudnak. Mind a szökésnek, mind az elrejtőzésnek arra kell irányulnia, hogy a terhelt azáltal magát a büntetőeljárás alól kivonja. Az elrejtőzés már önmagában valószínűsíti ezt a célt. Ilyenkor tehát a terheltnek magának kell igazolnia azt, hogy a szökés nem a büntetőeljárás meghiúsítása végett történt. Az önkéntes jelentkezés csak akkor zárja ki a letartóztatást, ha az valóban önkéntes és nem azért történt, mert az elkövető tudomást szerzett arról, hogy a hatóság nyomában van. [151] Arra vonatkozóan, hogy a szökés, elrejtőzés veszélye a büntetés milyen mértékénél áll fenn, a törvény nem tartalmaz rendelkezést, de erre nézve egyformán érvényes útmutatást adni nem is lehet. Ezt a kérdést, ennek kockázatát minden esetben külön-külön kell vizsgálni, s a büntetés mértékén kívül egyéb körülmények, így főleg a terhelt személyi körülményei, a bűncselekmény súlya és a bűnösség foka is figyelembe veendő. Az „egyéb ok”, amelynek esetében a terhelt szökésétől vagy elrejtőzésétől tartani kell, lehet pl. az, hogy a terheltnek nincs állandó tartózkodási helye. [152] Letartóztatásnak csak akkor lehet helye, ha a törvényben meghatározott, és ennek keretében az adott esetben kiszabható vagy nem jogerős ítéletben kiszabott büntetés súlyossága, az eset összes körülményeire tekintettel, a józan élettapasztalat szerint valóban valószínűvé teszi a szökés veszélyét. Éppen ezért a büntetés súlya mellett és ezzel kapcsolatban vizsgálni kell többek között a következő körülményeket is: milyen bűncselekmény megalapozott gyanúja terheli a terheltet; kiemelkedő jelentőséggel a terhelt esetleges külföldi kapcsolatait; a terhelt életkorát; a terhelt előéletét, a bűncselekménnyel is jellemzett egyéniségét; a terhelt foglalkozását, kereseti viszonyait, a munkakörülményeit, vagyoni helyzetét; családi állapotát, körülményeit; lakóhelyének állandóságát, annak földrajzi fekvését; a terhelt magatartását a büntetőeljárás alatt. [153] A kérdés gyakorlati elbírálásánál abból kell kiindulni, hogy az, aki megszökik, nemcsak a
büntetéstől menekül – esetleg csak ideig-óráig – hanem szakítania kell eddigi életmódjával, családi, baráti környezetével, foglalkozásából adódó kapcsolataival. Egyfelől áll tehát a fenyegető büntetés elöli tudatos vagy ösztönös menekülés vágya, ami természetesen annál erősebb lehet, minél súlyosabb büntetéssel kell számolnia a terheltnek, úgy szintén olyan körülmények, amelyek a menekülés vágyának tettre váltását előmozdíthatják; a másik oldalon állnak ezzel szemben azok a körülmények, amelyek fékezik a menekülés vágyát, vagy éppen kizárják a szökés bekövetkezését. Ugyancsak a szökést mozdíthatja elő a fiatalabb életkor, az ezzel járó nagyobb mozgékonyság, a terheltnek az elkövetett bűncselekmény jellege nyomán mutatkozó nagyfokú felelőtlensége, a visszatartó hatást gyakorló tényezők kis száma vagy éppen teljes hiánya, a családi kapcsolatok és az állandó lakás és kereset hiánya, a tartózkodási hely olyan fekvése, amely megkönnyíti a szökést.
Viszont a szökés feltételezése ellen érvelhet: a rendezett életvitel, az állandó jellegű lakóhely, állandó foglakozás, kereset, a büntetőeljárás során tanúsított őszinte magatartás, megbánás, a terheltnek tartásra, eltartásra szoruló családtagjai, súlyos betegsége stb. [154] A bizonyítás megnehezítésének vagy meghiúsításának megakadályozása érdekében kényszerintézkedés rendelhető el, ha a terhelt a bizonyítás meghiúsítása érdekében a büntetőeljárásban részt vevő vagy más személyt megfélemlített, jogellenesen befolyásolt, vagy tárgyi bizonyítási eszközt, elektronikus adatot, vagy vagyonelkobzás alá eső dolgot megsemmisített, meghamisított, elrejtett; illetve megalapozottan feltehető, hogy a terhelt a bizonyítást veszélyeztetné, így különösen a büntetőeljárásban részt vevő vagy más személyt megfélemlítene, jogellenesen befolyásolna, tárgyi bizonyítási eszközt, elektronikus adatot vagy vagyonelkobzás alá eső dolgot megsemmisítene, meghamisítana vagy elrejtene [Be.
Ennek oka, hogy a letartóztatás elrendelésének mellőzése esetén az ilyen cselekmény ismétlésétől vagy szélesebb körre való kiterjesztésétől kell tartani, továbbá hogy a megváltoztatott bizonyítékokat gyakran csak úgy lehet a valóságnak megfelelő állapotba helyezni, ha a terhelt fogva van. [156] A Be. 276. § (2) bekezdés c) pontja szerinti bűnismétlés megakadályozása lényegében preventív intézkedés, amely a terhelt részéről további bűncselekmény elkövetését kívánja megakadályozni.
Elegendő, ha az újabb bűncselekmény megalapozott gyanúja megállapítható, az azonban szükséges, hogy a terhelt az újabb bűntettet már korábbi cselekménye miatt folyó eljárás megindulása után kövesse el. A cselekmény befejezése, a vonatkozó kísérlet, illetőleg folytatása csak akkor bír jelentőséggel, ha ezt bizonyíték támogatja és különösen, ha a fenyegetés komoly veszélyt jelent, amely csak a terhelt letartóztatásával hárítható el. Ezt a veszélyt természetesen nem olyanként kell értelmezni, mint amely a bűncselekmény elkövetéséből általánosan következően fenyeget – hiszen ilyen veszély általában minden bűncselekménnyel kapcsolatban fennáll, s épp e veszély elhárítását is célozza a büntetéskiszabás –, hanem újabb bűncselekménynek közvetlenül, már a büntetőeljárás tartama alatt is fenyegető közeli veszélyéről van szó. [157] A Kúria az ügyben indokoltnak látta továbbá a következőkre rámutatni. [158] A Be. 284. § (3) bekezdése értelmében a bíróság az óvadékra irányuló indítványt vagy elutasítja, vagy megállapítja az óvadék összegét. Következésképpen – szemben a kerületi bíróság végzésével – nem kell az óvadék megállapítása esetén, mellette külön rendelkezést hozni az óvadék elfogadásáról is. [159] A Be. 285. § (1) és (3) bekezdése és a 286. § (2) bekezdése összevetett értelmében az óvadék összegét a bíróság állapítja meg, azonban annak szempontjaként közömbös, hogy mekkora volt a védelem indítványa, illetve mekkora volt a felajánlott összeg. A bíróságnak nem a védelem ajánlatával, hanem a törvénnyel van elszámolni valója, szemben azzal a törvényszéki állásponttal, ami jelentőséget tulajdonított annak, miszerint a kerületi bíróság által megállapított összeg másfélszerese a védelem részéről felajánlottnak. [160] A gyanúsítás szerint felrótt bűncselekmény megnevezése helyesen vízi közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó veszélyeztetésének vétsége. A bűnösségi alakzatot, tehát azt, hogy a bűncselekmény szándékosan vagy gondatlanságból elkövetettnek minősül-e, általában nem kell feltüntetni. Akkor indokolt ezt megtenni, ha egy vétségnek szándékos és gondatlan alakzata is van, ilyenkor a gondatlan alakzatra kell utalni. A felrótt bűncselekménynek egyaránt van szándékos és gondatlan alakzata, viszont előbbi kizárólag bűntett, utóbbi pedig vétség [vö.: Btk. 233. § (1)–(2) bekezdése, és (3) bekezdése]. [161] A megnevezés kapcsán megjegyzi a Kúria, hogy a „tömegszerencsétlenség” és a „halálos tömegszerencsétlenség” nem normatív, hanem jogelmélet és joggyakorlat által kialakított és bevett és következetes ítélkezési gyakorlaton alapuló kategória. A tömegszerencsétlenség az
olyan baleset, amelynek következtében legalább egy ember súlyos testi sérülést, nagyobb számú – legalább kilenc – személy pedig sérülést (legalább könnyű testi sérülést) szenvedett. A halálos tömegszerencsétlenség pedig olyan tömegszerencsétlenség, amelynek következtében legalább egy ember meghalt és legalább kilenc más személy megsérült. A törvény szerint a halálos tömegszerencsétlenséggel egyező fenyegetettség alá tartozó, ha bűncselekmény kettőnél több ember halálát okozta. [162] A Kúria indokoltnak tartotta felhívni a figyelmet arra, hogy a nemzetközi szerződések fennállása, rendelkezései, tartalma, valamint a kialakult viszonosság tekintetében a bíróságoknak kétség esetén az Igazságügyi Minisztérium ad felvilágosítást. Az Igazságügyi Minisztérium által kiadott „Tájékoztató a nemzetközi vonatkozású büntető ügyek intézéséről” összeállítás Függeléke áttekintést nyújt a büntetőügyekben eljáró bíróságoknak az eljárás szempontjából legfontosabb nemzetközi szerződésekről, és azok magyar szövegéről. A Tájékoztató Függelékének VI. Fejezetében található magyar fordításban az 1994. évi XVIII. törvénnyel, az 1994. évi XIX. törvénnyel, az 1994. évi XX. törvénnyel a 2001. évi LXVII. törvénnyel, valamint a 2005. évi CXVI. törvénnyel kihirdetett nemzetközi egyezményekhez az egyes tagállamok által tett fenntartások és nyilatkozatok; közte a Párizsban 1957. december 13-án kelt, európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvei (1994. évi XVIII. tv.) részes államainak az egyezményhez és a kiegészítő jegyzőkönyvekhez tett fenntartásai és nyilatkozatai. Itt található Ukrajna által a 6. cikk (1) bekezdés a) és b) pontjához fűzött fenntartása, eszerint „Ukrajna nem adja ki Ukrajna állampolgárát egy másik államnak. Az egyezmény alkalmazása szempontjából Ukrajna állampolgárának kell tekinteni minden olyan személyt, aki a kiadatás kérdésben való döntés pillanatában Ukrajna törvényei szerint Ukrajna www.kormány.hu/igazságügyiminisztérium/igazságügyi állampolgára.” (elérhető: információk/nemzetközi ügyek/tájékoztató) [163] A törvényességi eljárás indítványozására – amint egyébként a jogegységi eljárásnál is – nem a felek jogosultak, hanem meghatározott személyek, jelen eljárás esetében a legfőbb ügyész. [164] Valójában – bár az elintézés formája nyilvános ülés – a törvényességi eljárás (amint a jogegységi is) nemperes eljárás, nem szükséges, hogy legyenek ellenfelek. Tárgya – mindkettőnek – konkrét, valamely konkrét ügyben hozott döntés. Elsődleges célja – mindkettőnek – nem a felekre kiható határozat elérése; a határozat hatályának kiterjesztése
nem szükségképpeni, csupán másodlagos következmény. [165] Ez az eljárás – amint a jogegységi eljárás is – a nyilvánosság előtt folyó jogértelmezés.
Valójában határozat és nem ügyvizsgálat. Fogalmilag másról van tehát szó ahhoz képest, mint valaki ügyének eldöntése. [166] A jogértelmezés a jogegység fogalmi és gyakorlati feltétele. [167] Helyes értelmezés szerint jogértelmezési kérdésekben nincs elfogultság, ez ugyanis nem a tények, bizonyítékok mikénti mérlegelése. [168] Az értelmezésre váró jog forrása a törvény, és az ítélkezési mandátum forrása is a törvény.
Ezért közömbös jogegységi eljárásban, hogy a konkrét döntéssel érintett bíró is szerepelhete az eljárásban, illetve hogy mi a korábbi nyilvánosságra hozott álláspontja. [169] Valójában törvényességi eljárásban is erről van szó. Csupán szabályozástechnikai kérdés, hogy a törvényességi eljárás holléte folytán alkalom nyílik a bíróval szembeni kifogásra ilyen címen (jogegységi eljárás esetében ez nem lehetséges). [170] Ám éppen azért, mert a Kúria törvényt értelmez, viszont törvényt nem tör, s még a látszatát is elkerüli, látta helyesnek ha jelen összetételben jár el. [171] Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a Kúria kifejtse, hogy ezzel összefüggésben tartalmi szempontból sem volt a védő elfogultsági kifogása helyén való. Lévén olyan jogi álláspont kinyilvánítását rótta fel, ami jogot értelmez, törvényt értelmez, nem pedig bizonyítékokat mérlegel, nem hitelt érdemlőség kérdésében foglal állást, nem felelősséget latolgat. [172] A törvény tartalma közügy. A törvény tartalmáról, a törvény helyes értelméről beszélni a Kúriának joga egyben kötelessége is. Ez nem személyes ügy, hanem intézményes. [173] Ez abból a helyzetből adódik, hogy a Kúriának törvény adta joga, hogy ugyan peres ügyek apropóján, ám peren kívül járjon el, és a jog értelmezéséhez biztosítsa – amint itt is történt – az eszmecserét. [174] Ekként a jogépségi célt szolgáló eljárásban benyújtott kizárásra irányuló indítvány minden jogalapot nélkülözött. [175] A Kúria elnökhelyettese a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. számú törvényben feljogosított személyként [Bjt. 44. § (2) bek.] eljárva, a Be. 107. § (2) bekezdésében foglaltaknak eleget téve, szóvivői kötelezettségét teljesítette, amikor a kényszerintézkedés tárgyában véglegessé vált döntésről – a legfőbb ügyész által a törvényesség érdekében igénybe vehető jogorvoslat benyújtását megelőzően – a közszolgálati rádió felkérésére tájékoztatást adott. E tényre figyelemmel igazgatási döntést hozott, mely szerint a legfőbb ügyész által utóbb benyújtott jogorvoslati indítvány elbírálásában nem vesz részt. [176] Ekként a Kúria a Be. 667. § (1) bekezdése alapján a legfőbb ügyész törvényesség érdekében bejelentett jogorvoslati indítványát elbírálva a Be. 669. (1) bekezdés 2. fordulata alapján megállapította, hogy a kerületi bíróság , illetve a törvényszék végzésének az óvadékra vonatkozó rendelkezése törvénysértő. [177] A Kúria a Be. 669. § (3) bekezdése alapján kizárólag a törvénysértés megállapítására szorítkozott; a bűnügyi költség viseléséről a 669. § (4) bekezdése alapján rendelkezett.
[178] A Kúria határozata elleni fellebbezést a Be. 653. § (1) bekezdése értelmében a Be. 458. §