9/2004. (III. 30.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló

9/2004. (III. 30.) AB határozata. A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján — dr. Holló András, dr. Kukorelli István és dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírók különvéleményével — meghozta az alábbi határozatot: 1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § h) pontja alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti. 2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § i) pontjának ,,vagy más veszélyes eszköz’’ és ,,vagy a más veszélyes eszköz’’ szövegrészei alkotmányellenesek, ezért azokat megsemmisíti. Az 54. § i) pontja a megsemmisítést követően az alábbi szöveggel marad hatályban: ,,54. § A rendőr lőfegyvert használhat [...] i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver letételére irá nyuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és magatartása a fegyver ember elleni közvetlen felhasználására utal;’’ 3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 54. § j) pontja alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti. 4. Az Alkotmánybíróság a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 11. § (1) bekezdés ,,a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni’’ szövegrésze, 17. § (2) bekezdés ,,lehetőleg’’ szövegrésze, 19. § (1) bekezdés második mondata, 33. § (2) bekezdés b) pontja, 38. § (1) bekezdése, továbbá 38. § (2) bekezdés ,,vagy elrejtőzésétől tartani lehet’’ szövegrésze, 54. § g) pontja, az 57. § (2) bekezdése és 67. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi. INDOKOLÁS A Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) egyes rendelkezéseivel kapcsolatban több indítványt terjesztettek elő az Alkotmánybíróságon. Az élethez való joggal és az emberi méltósággal kapcsolatos indítványokat az Alkotmánybíróság elkülönítette, és azokat egyazon eljárásban együttesen bírálta el. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte a belügyminiszter és az igazságügy-miniszter véleményét. I. 1. Az indítványozó szerint az Rtv. 11. § (1) bekezdés ,,a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni’’ szövegrésze sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését, mert a ,,kockáztatás’’ ilyen általános előírása a rendőr élethez való jogának lényeges tartalmát nemcsak korlátozza, hanem az életnek és az ezt biztosító jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi meg. 2. Az Rtv. 17. § (2) bekezdése értelmében a rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását. Az indítványozó ezzel összefüggésben hangsúlyozza: az emberi élet abszolút érték. A ,,lehetőleg’’ kitétel viszont megengedi a minimum eventuális szándékkal elkövetett emberölést, ami nem egyeztethető össze az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott tilalommal, egyúttal sérti az 54. § (1) bekezdésében foglaltakat is. 3. Az egyik indítványozó az Rtv. 19. § (1) bekezdése második mondata alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmány 54. §-ába ütközése miatt. A kifogásolt rendelkezés szerint a rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül kétséget kizáróan megállapítható. Az indítványozó szerint ez a rendelkezés az ember természetes igazságérzetével ellentétben áll. 4. Egy indítványozó az Rtv. 33. § (2) bekezdés b) pontját tartja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközőnek, és ezért kéri annak megsemmisítését. A támadott rendelkezések kimondják, hogy a rendőr az illetékes szerv elé állíthatja azt, aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható. Az indítványozó hivatkozik az Alkotmánybíróság 46/1991. (IX. 10.) AB határozatára is, amely szerint ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert. 5. Az indítványozó állítása szerint az Rtv. 38. § (1) bekezdése, továbbá a (2) bekezdéséből a ,,vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell’’ szövegrész ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével. Kifogásolja, hogy a rendőrség pusztán a személyazonosság megállapítására eltúlzottan tartósan, azaz 24 óra időtartamra korlátozhatja az alapvető jog érvényesülését. Az indítványozó szerint az emberi méltóságot sérti az a rendelkezés is, amely csupán feltételezésre alapozva lehetővé teszi a 72 óra időtartamra történő őrizetbe vételt, ha a pártfogolt elrejtőzésétől tartani kell. Ezt a rendelkezést az indítványozó kellő alap nélküli hatósági kényszernek minősíti, melynek révén az állam indokolatlanul avatkozik be a magánszférába. 6. Két indítványozó is támadja az Rtv. 54. §-ában foglalt, a rendőr lőfegyver-használatával kapcsolatos rendelkezéseket, konkrétan: a g), h) és j) pontokat, valamint az i) pont ,,vagy más veszélyes eszköz’’ szövegrészét, mert azokat ellentétesnek tartják az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében, illetve az 54. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Az indítványozóknak az a kiindulópontjuk, hogy az Rtv.-n alapuló fegyverhasználat az életnek, illetve az élethez való jognak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését jelentheti, ezért megítélésük szerint a jogi szabályozás — a jogos védelem és a végszükség eseteit kivéve — arra tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény az esetek hány százalékában következik be. Az indítványok által támadott esetekben közös elem, hogy nem az élet elleni közvetlen fenyegetés vagy támadás miatt, hanem bűnmegelőzési, bűnüldözési céllal veheti el a rendőr valaki életét. Az igazságszolgáltatás eredményességéhez, a közbiztonság megóvásához komoly alkotmányos érdek fűződik, de ez — állítják az indítványozók — önmagában nem lehet elégséges indok emberi élet elvételéhez. Az egyik indítványozó külön is kifejti, hogy a támadott rendelkezésben a veszélyes eszközökre való utalás alkotmányellenesen terjeszti ki a lőfegyver használatát. Végezetül mindkét indítványozó úgy véli, hogy az indítványaikkal érintett normaszöveg zavaros; rámutatnak, hogy a felsorolásban átfedések, ismétlések vannak. 7. Egy további indítványozó az Rtv. 57. § (2) bekezdésében foglaltakat, vagyis azt tartja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe ütközőnek, hogy nem állapítható meg a lőfegyverhasználat jogellenessége, ha olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el. Indokolását arra alapozza, hogy a támadott rendelkezés alkalmazása során a rendőrségnek nem kell arról meggyőződnie, hogy a helyszínt — az annak elhagyására történt felszólítást követően — valóban elhagyták-e az ott tartózkodó személyek. 8. Az Rtv. 67. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is kéri az egyik indítványozó. Álláspontja szerint azáltal, hogy a törvény nem tartalmaz utalást a bűncselekmény elkövetője által előnyszerzés végett a rendőrségnek adott információszolgáltatás időtartamára, fennáll a veszélye annak, hogy a rendőrség hosszú ideig nyomást gyakorol az érintett személyre további adatok megszerzése érdekében. Az indítványozó szerint törvényi biztosítékok hiányában a rendőrség indok nélkül avatkozhat be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba, és ez sérti az emberi méltósághoz való jogot. II. Az alkotmányossági vizsgálat során figyelembe vett jogszabályi rendelkezések a következők: 1. Az Alkotmány rendelkezései: ,,2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.’’ ,,8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.’’ ,,54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.’’ 2. Az Rtv. rendelkezései: ,,11. § (1) A rendőr köteles a szolgálati beosztásában meghatározott feladatait a törvényes előírásoknak meg felelően teljesíteni, az elöljárója utasításainak — az e törvényben foglaltak figyelembevételével — engedelmeskedni, a közbiztonságot és a belső rendet, ha kell, élete kockáztatásával is megvédeni.’’ ,,17. § (2) A rendőri intézkedés során a kényszerítő eszköz alkalmazása esetén lehetőleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását. Az intézkedés folytán megsérült személy részére — amint ez lehetséges — segítséget kell nyújtani, szükség esetén a rendőr gondoskodik arról, hogy a sérültet orvos elláthassa, kórházi elhelyezése esetén a hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló személy erről értesüljön.’’ ,,19. § (1) A jogszabályi előírások végrehajtását szolgáló rendőri intézkedésnek — ha törvény vagy nemzetközi megállapodás másként nem rendelkezik — mindenki köteles magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni. A rendőri intézkedés során annak jogszerűsége nem vonható kétségbe, kivéve, ha a jogszerűtlenség mérlegelés nélkül, kétséget kizáróan megállapítható.’’ ,,33. § (2) A rendőr a közbiztonság érdekében a hatóság vagy az illetékes szerv elé állíthatja azt, a) ... b) aki bűncselekmény elkövetésével gyanúsítható; c)—g) ...’’ ,,38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása vagy az őrizetbe vett személy érdeke (ittasság vagy más okból ön- vagy közveszélyes állapotban van) szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít. (2) A Rendőrség azt a feltételes szabadságra bocsátott elítéltet, illetve a javítóintézetből ideiglenesen elbocsátottat, akit pártfogó felügyelet alá helyeztek, ha a pártfogolt a hatóság elől elrejtőzött vagy elrejtőzésétől alaposan tartani kell, 72 óra időtartamra őrizetbe veheti.’’ A 38. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos szövege: ,,38. § (1) A Rendőrség az előállított személyt 24 óra időtartamra jogosult közbiztonsági őrizetbe venni, ha az őrizetbe vételt a személyazonosság megállapítása szükségessé teszi. Az őrizet időtartamába az előállítás ideje beszámít.’’ ,,54. § A rendőr lőfegyvert használhat [...] g) az emberi élet kioltását szándékosan elkövető el fogására, szökésének megakadályozására; h) az állam elleni (Btk. X. fejezet), az emberiség elleni (Btk. XI. fejezet) bűncselekményt elkövető személy elfogására, szökésének megakadályozására; i) azzal szemben, aki a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére irányuló rendőri felszólításnak nem tesz eleget, és magatartása a fegyver vagy a más veszélyes eszköz ember elleni közvetlen felhasználására utal; j) az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének, erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására, kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú; k) a saját élete, testi épsége, személyes szabadsága ellen intézett támadás elhárítására.’’ ,,57. § (2) Nem állapítható meg a lőfegyverhasználat jogellenessége, ha a szabályos lőfegyverhasználat során olyan személyt ér találat, aki a helyszínt a Rendőrség felszólítása ellenére nem hagyta el.’’ A 67. § (1) bekezdésének az indítvány benyújtásakor hatályos szövege: ,,67. § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével információszolgáltatásban állapodhat meg a bűncselekmény elkövetőjével, ha a megállapodással elérhető bűnüldözési célhoz fűződő érdek meghaladja az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdeket.’’ A 67. § (1) bekezdésének az indítvány elbírálásakor hatályos szövege: ,,67. § (1) A Rendőrség az ügyész hozzájárulásával a nyomozás megtagadásának vagy megszüntetésének kilátásba helyezésével információszolgáltatásban állapodhat meg a bűncselekmény elkövetőjével, ha a megállapodással elérhető bűnüldözési célhoz fűződő érdek jelentősebb, mint az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdek.’’ III. 1. Az Alkotmánybíróság az élethez való jogra és az emberi méltóságra vonatkozó álláspontját korábbi határozataiban elsősorban a halálbüntetés, a magzatvédelem és az eutanázia kapcsán fejtette ki. A halálbüntetés alkotmányellenességét megállapító 23/1990. (X. 31.) AB határozatban — az Alkotmány 8. § (1)—(2) és (4) bekezdésében, valamint az 54. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések egymásra vonatkoztatásával — úgy foglalt állást, hogy a halálbüntetés az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütközik. Az élettől a halálbüntetéssel történő megfosztás ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nem csupán korlátozza, hanem annak a teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését engedi meg. A határozat megállapította, hogy az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben. Az élethez való jog korlátozhatatlanságát tehát az Alkotmánybíróság a halálbüntetés alkotmányellenességének megállapításával, az állam büntetőhatalma gyakorlásával összefüggésben mondta ki. [23/1990. (X. 31.) AB határozat, ABH 1990, 88, 92—93.] A terhességmegszakítás alkotmányosságát vizsgáló 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság arra mutatott rá, hogy az emberi élet elvételének állam általi megengedése csak olyan esetekben lehet alkotmányos, amikor a jog eltűri az emberi életek közötti választást, és ennek megfelelően nem bünteti az emberi élet kioltását. (ABH, 1991, 297, 315—316.) Az Alkotmánybíróság ebben, az ún. első abortusz-döntésben fejtette ki az államnak az élethez való jogból folyó általános védelmi kötelezettségét. A határozatban megállapította: az Alkotmány 54. § (1) bekezdése egyrészt minden ember számára garantálja az élethez való alanyi jogot, másrészt — a 8. § (1) bekezdésével összhangban — az állam elsőrendű kötelességévé teszi az emberi élet védelmét. Az állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az államnak arra van szüksége garanciális feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz ne csupán az egyes egyedi igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi alapjoggal összefüggésben kezelje. Az állam számára az alapjogok védelme csupán része az egész alkotmányos rend fenntartásának és működtetésének. Ezért az állam úgy alakítja ki az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is tekintettel legyen; az egyes jogoknak az egész rend szempontjából legkedvezőbb érvényesülését teszi lehetővé, s mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja. Az alapjog jogosultja, illetve az állam különböző szempontjai és feladatai miatt az alapjog alanyi jogi, illetve objektív oldala nem feltétlenül fedi egymást. Az állam — általános és objektív szempontjaiból következően — a szubjektív alapjog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét. Az élethez való jog objektív oldalából az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; ,,az emberi élet’’ általában — következésképp az emberi élet mint érték — a védelem tárgya. Ezért az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége kiterjed a keletkezőben lévő emberi életre is, csakúgy, mint a jövendő generációk életfeltételeinek biztosítására. Ez a kötelezettség — ellentétben az élethez való alanyi joggal — nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy vele szemben más jogokat mérlegeljenek. [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302—303.] Az Alkotmánybíróság a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogával kapcsolatos 22/2003. (IV. 28.) AB határozatában áttekintette az emberi élethez és a méltósághoz való jog kapcsolatával összefüggő határozatait. (ABK 2003. április, 219.) A halálbüntetésről, majd az abortuszról szóló határozatokban — az emberi státus meghatározójaként — kifejtett egységességi doktrinát, mint kiinduló alapot, az Alkotmánybíróság irányadónak tekintette az ún. ,,eutanázia’’ probléma elbírálásával kapcsolatban is. Kifejtette: ,,az eddigi gyakorlata alapján kimunkált elvek megfelelő alapul szolgálnak az indítványban felvetett kérdésekben való állásfoglaláshoz is.’’ (ABK 2003. április, 219—232.) Az alapjogok korlátozásánál irányadó, az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe foglalt ,,érinthetetlen lényeget’’ tekintve az Alkotmánybíróság megállapította: ,,A világnézeti szempontból semleges, alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, amelytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi.’’ (ABK 2003. április, 219.) Az ún. ,,eutanázia’’ határozatában az Alkotmánybíróság nem az élethez és a méltósághoz való jog konfliktusára építette fel érvelését, hanem az emberi méltóság jogából levezetett (s így a szükségességi/arányossági mérce szerint korlátozható) önrendelkezési jog, illetve az élethez való jog objektív oldalából eredő intézményvédelmi (az állam életvédelmi) kötelezettségét vetette össze (ABK 2003. április, 219, 236—237.) Az Alkotmánybíróság tehát a vizsgálat módszeréül — az élethez és a méltósághoz való jog, mint az ember jogi státusát meghatározó jogok abszolút voltának érintetlenül hagyásával — kitágított tesztet alkalmazott: az alkotmányosan korlátozható önrendelkezési jog és a szintén nem abszolút életvédelmi kötelezettség egymással szembeni mérlegelése alapján. 2. Az Rtv. támadott rendelkezéseiben — az alkotmányos alapjogvédelem szempontjából — közös elem, hogy nem az életnek az állam általi, bizonyosan bekövetkező elvételéről van szó, hanem az emberi élet — más ember(ek) általi — eshetőleges elvételéről, az élet kockáztatásáról, az élethez való jog esetleges sérelmének megengedéséről. Ezért az Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban az élethez való jogot — az Alkotmány egyéb előírásaira is tekintettel — az állam életvédelmi kötelezettségének komplex összefüggésében kell vizsgálni. Az alkotmányossági vizsgálat ennek megfelelően kiterjedt az élet kockáztatásának megengedhetőségére, az élet elvételének önkényességére, az állam életvédelmi kötelezettségére, vagyis arra, hogy az élet kockáztatásának megengedése elkerülhetetlen-e, az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében alkalmazott alapjog-korlátozás indokolt-e. Az Alkotmánybíróság az Rtv. különböző rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálata során figyelembe vette a halálbüntetésről szóló, az abortusz- és az ún. ,,eutanázia-határozatban’’ kifejtett álláspontját. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése határt szab az alapjogok korlátozhatóságának, mert lényeges tartalmukat kivonja a törvényhozó rendelkezése alól. Az élet önkényes elvételének állam általi megengedése kétségkívül ezt az alkotmányi tilalmat sértené. A jog ugyanakkor bizonyos esetekben eltűri az élet elvételét, ugyanis nem tekinti jogellenesnek a jogos védelmi helyzetben vagy végszükségben elkövetett emberölést. Az Rtv. indítványokkal támadott rendelkezései — mindenekelőtt a lőfegyver-használati esetek — nem tartoznak ehhez a szabályozási területhez. Más megítélés alá esnek egyrészt azért, mert nem az élet kioltására, legfeljebb annak kockáztatására adnak felhatalmazást, másrészt azért is, mert a rendőr nem magánemberi minőségében jár el, hanem olyan személyként, aki az államot terhelő életvédelmi kötelezettséget teljesíti. A rendőrség alapvető feladataként meghatározott, a közbiztonság és a belső rend védelmét előíró alkotmányi rendelkezés [Alkotmány 40/A. § (2) bekezdés] olyan alkotmányos cél, amelynek elérése és fenntartása az élet védelmét is szolgálja. A közbiztonság és a belső rend védelmének biztosításához az államnak megfelelő jogosítványokkal és eszközökkel kell felruháznia a rendőrséget. Ezek hiányában ugyanis az Alkotmányban megszabott feladatot nem lehetne teljesíteni. A rendőr az átlagemberhez képest — vállalt hivatásánál fogva — gyakrabban szembesül olyan konfliktushelyzetekkel, amikor a saját vagy társa(i), illetőleg más emberek élete veszélybe kerül. Ebből a helyzetből fakad az a körülmény, hogy miközben a rendőr a közbiztonság és a belső rend védelme során életvédelmi funkciót is ellát, egyúttal a számára biztosított eszközök alkalmazásával az életet kockáztató tevékenységet is kifejt. Az Alkotmánybíróságnak tehát éppen erre tekintettel kellett vizsgálatát lefolytatnia, amelynek során arra kellett válaszolnia, hogy az életvédelem alkotmányos céljához rendelt, de egyúttal az életet veszélyeztető eszközök biztosítása, valamint egyéb, kapcsolódó törvényi előírások szükségesek-e, és ha igen, akkor az elérni kívánt célhoz képest arányosak-e. Az Alkotmány nem határozza meg, hogy a kívánt célok elérése érdekében milyen jogosítványokkal, illetve eszközökkel ruházható fel a rendőrség. A rendőrségről szóló törvény elfogadásához az Alkotmányban megkövetelt kétharmados szavazattöbbség jelzi, hogy a szabályok — beleértve a rendőri jogosítványokat is — előírásához vagy megváltoztatásához a népképviselet széles körű konszenzusa szükséges. Mindez nem csupán a rendőrség, mint fegyveres szerv jelentőségére utal, hanem az életvédelem, az élethez való jog kiemelt fontosságát is mutatja; egyúttal — áttételesen — annak egyik alkotmányos biztosítékát is jelenti. A rendőrség számára biztosított jogosítványokat és az azok gyakorlásához rendelt eszközöket az Rtv. nevesíti. A fentiekben jelzett alkotmányos összefüggések tekintetében azonban nem lehet pusztán önmagában az egyes eszközök, előírások megfelelőségére és arányosságára leszűkíteni a vizsgálatot. Azt is figyelembe kell venni, hogy az Rtv. ezeket milyen szabályozási környezetbe helyezi el. A rendőrség működésének általános elvei és szabályai körében az arányosság követelményét az Rtv. meghatározza: ,,15. § (1) A rendőri intézkedés nem okozhat olyan hátrányt, amely nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával. (2) Több lehetséges és alkalmas rendőri intézkedés, illetőleg kényszerítő eszköz közül azt kell választani, amely az eredményesség biztosítása mellett az intézkedéssel érintettre a legkisebb korlátozással, sérüléssel vagy károkozással jár.’’ Az önkényes eszközhasználatot is tiltja az Rtv.: ,,16. § (1) A rendőr kényszerítő eszközt csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén alkalmazhat. Nincs helye a kényszerítő eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört és a rendőri intézkedés eredményessége enélkül is biztosítható.’’ Az Rtv. tehát tartalmaz olyan garanciális szabályokat, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az emberi életre is kiható eszközök törvényi meghatározásához, illetve azok alkalmazásához. Az indítványokkal támadott rendelkezések alkotmányosságának megítélését — a garanciális szabályok meglétének és elégségességének figyelembevétele mellett — alapvetően az határozza meg, hogy a jogalkotó az egyes eszközök, előírások megállapítása során tekintettel volt-e az Alkotmány által biztosított alapjogok korlátozhatóságának határaira. Alanyi oldalon a vizsgált szabályozás tartalma kettős: egyrészt az állam nevében eljáró — vagyis az intézkedő — rendőr életét érinti, másrészt azokét, akik ellen az intézkedés irányul. Az Alkotmánybíróság az élethez való jog tekintetében nem képzett két külön csoportot, de az egységes szempontrendszeren belül eltérően alakította ki a súlypontokat. Az életértékek azonossága ugyanis nem feltétlenül vonja maga után a védelem, illetve a kockáztathatóság azonos szintjének követelményét. Az alapjogi védelem egyenlőségét a veszélyeztetettségi helyzetben lévő személy jogi és tényleges helyzete, illetve a vele szemben megkövetelt életvédelem mértéke együttesen teszi ki. Ugyanez a megállapítás irányadó a rendőri intézkedéssel érintett személyekkel kapcsolatban megragadható helyzetbeli különbségekre is. IV. Az indítványok részben megalapozottak. 1. Az Alkotmánybíróság elsőként az Rtv.-nek a lőfegyverhasználattal kapcsolatos rendelkezései alkotmányosságát vizsgálta. A lőfegyverhasználat fogalmát az Rtv. 53. § (1) bekezdése határozza meg: ,,lőfegyverhasználatnak csak a szándékosan, személyre leadott lövés minősül.’’ E meghatározásból következik, hogy a személyre leadott lövés akkor is lőfegyverhasználatnak minősül, ha nem okozott sérülést. A Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: Szolgálati Szabályzat) értelmében a lövést lehetőleg lábra, ha pedig a támadó kezében a támadásra távolról is felhasználható eszköz van, kézre kell irányítani. A lőfegyverhasználat azonban olyan rendőri jogosítvány, amely emberi élet kioltására is vezethet, ezért az élethez való joggal összefüggésben jelentős és közvetlen kockázati tényezőnek minősül. Az Alkotmánybíróság korábban már vizsgálta a lőfegyverek tartására, forgalmazására és használatára vonatkozó egyes rendelkezések alkotmányosságát, anélkül, hogy a korábban lefolytatott eljárások érintették volna a lőfegyverhasználatnak a fent meghatározott fogalmi körét. A lőfegyverekre vonatkozó szabályozásnak az élethez való joggal és az állam életvédelmi kötelezettségével kapcsolatos összefüggéseire azonban az Alkotmánybíróság már több határozatában rámutatott. ,,A műszaki hiba vagy a lőfegyver használatát befolyásoló egészségkárosodás emberi életet veszélyeztethet. Az élethez és egészséghez való alapjog védelme pedig a végzetes lőfegyverhasználati hibák megelőzése céljából — olyan fontos alkotmányos érdek, hogy az a szigorú szabályozást mindenképpen szükségessé teszi.’’ [14/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 338, 341.] ,,Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állam életés egészségvédelmi kötelezettségéből is következik, hogy adminisztrációs korlátokat állít fel olyan területeken, amelyek az élet- és egészséghez való jog érvényesülésére fokozott veszélyt jelentenek (lásd: pl. lőfegyvertartás).’’ (677/B/1995. AB határozat, ABH 2000, 590, 597.) ,,A közrend védelme a rendőrségnek az MT rendelet alapján előírt egyik legfontosabb kötelessége. Az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése is hasonlóan rendelkezik: ’A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság és a belső rend védelme’. A közrendet lőfegyverek használatával súlyosan lehet veszélyeztetni, ezért a lőfegyver forgalmának, használatának esetenként szűkebb vagy tágabb körű korlátozása vagy tiltása, s az erre feljogosító miniszteri végrehajtási rendelet éppen az alkotmányos rend védelmét segíti elő.’’ [22/1991. (IV. 26.) AB határozat, ABH 1991, 408, 410.] ,,A legálisan forgalomban tartható kézi lőfegyverek számának jogszabályi korlátozása ésszerű indokra vezethető vissza: a közbiztonság védelme érdekében a mindenkori közhatalomnak egyenesen alkotmányos kötelessége, hogy egyes alapvető jogok védelme érdekében az azok érvényesülésére veszélyt jelentő tulajdoni tárgyak tekintetében korlátozásokat alkalmazzon. Az Alkotmánybíróság az 58/1994. (XII. 14.) AB határozatában már kifejtette, hogy az emberi élet tevőleges állami védelmét szolgáló olyan büntető, polgári, közigazgatási jogszabályokat kell hozni és végrehajtani, amelyek ’az emberi életet mások tevékenységétől vagy tevékenységének eredményétől óvják.’ (ABH 1994, 337.)’’ (720/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 1005, 1007.) ,,Az Alkotmány XII. fejezete tételesen felsorolja az alapvető emberi jogokat. Közöttük azonban sem megnevezetten nem szerepel, sem az élethez és az emberi méltósághoz [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], sem pedig a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz [Alkotmány 55. § (1) bekezdés] való alapvető jogból nem vezethető le a szabad lőfegyvertartás joga. Ellenkezőleg: ha lőfegyvert korlátozatlanul lehetne beszerezni, mivel a fegyvert nemcsak önvédelemre, hanem jogtalan támadásokra is fel lehet használni, külföldi statisztikai adatokkal igazolhatóan éppen az élethez fűződő emberi jogtól való önkényes megfosztások számának növekedésével kellene számot vetni. A közbiztonság — benne az emberi élet és méltóság — védelme az Alkotmány 40/A. § (2) bekezdése szerint a ’rendőrség alapvető feladata’.’’ (201/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 774, 775.) Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 2. cikke szól az élethez való jogról. Eszerint: ,,1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg. 2. Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered: a) személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében; b) törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében; c) zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.’’ Az 1. pont ugyan még megengedi a halálbüntetést, de az Emberi Jogok Európai Egyezménye hatodik kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke már a halálbüntetés eltörléséről rendelkezik. Az Alkotmánybíróság összevetve a 2. cikk követelménytartalmát az Rtv. lőfegyverhasználatra vonatkozó szabályozásával, megállapította, hogy a támadott rendelkezések nem terjeszkednek túl a 2. cikk 2. a)—c) pontokban foglaltak körén. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság a ,,feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak’’ mint alapvető fogalmi feltétel értelmezését nem hagyhatta figyelmen kívül jelen eljárása során. Az Rtv. indokolásának a lőfegyverhasználat szabályozására vonatkozó része az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakra nem hivatkozik, viszont megemlít egy nemzetközi dokumentumot: ,,A javaslat az ENSZ VIII. bűnmegelőzési kongresszusán elfogadott határozatot figyelembe véve szabályozza a rendőrség tagjainak lőfegyver-használati jogát: ez a végső kényszerítő eszköz önvédelemből, a mások életét veszélyeztető súlyos bűncselekmény elkövetésének megakadályozására, az ilyen veszélyt okozó személy elfogására, illetőleg szökésének megakadályozása céljából alkalmazható.’’ A hatályos szabályozás ezen az esetkörön túlmegy, mert nemcsak a mások életét veszélyeztető súlyos bűncselekmény elkövetőjének elfogása, illetve szökésének megakadályozása esetén engedi meg a lőfegyverhasználatot. Az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezések konkrét vizsgálatát megelőzően áttekintette a hatályos jogrend lőfegyver-használati szabályozását, különösen a rendőrség, a büntetés-végrehajtási szervezet, a nemzetbiztonsági szolgálatok, a határőrség, valamint a vám- és pénzügyőrség működése körében. A lőfegyverhasználatnak a felsorolt szervezetekre irányadó szabályait összevetve megállapítható, hogy a szabályozás terjedelme törvényenként különböző, az egyes esetek feltételrendszere, szóhasználata pedig részben megegyezik, részben egymástól eltérő. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben rámutat: nincs olyan, az Alkotmányban meghatározott vagy abból levezethető követelmény, hogy a jogalkotónak egységesen kellene szabályoznia a lőfegyverhasználatot. Éppen ellenkezőleg: a jogalkotónak figyelembe kell vennie a lőfegyver-használati joggal felruházható szervezetek feladat- és hatáskörében megmutatkozó különbségeket, és a vizsgált jogosítványra vonatkozó szabályozást ennek megfelelően, az adott szervezetre rendelten kell kialakítania. Az élethez való alapjog érvényesülésének vizsgálata szempontjából azonban bizonyos szabályozásbeli összefüggéseket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az első ilyen összefüggés a lőfegyver-használati jogosultság terjedelmének meghatározása. Nyilvánvaló, hogy amennyiben a jogalkotó olyan esetben is biztosítja a lőfegyver használatát, amelyet az adott szerv feladat- és hatásköre nem indokol, az már önmagában alkotmányellenességet eredményez. A jogosultság egyes eseteinek áttekintése alapján megállapítható, hogy valamennyi érintett szervet (a szerv részéről eljáró jogosított személyt) felruházott a jogalkotó a lőfegyver használatára akkor, ha ez az élet elleni közvetlen fenyegetés vagy támadás, illetve a testi épséget súlyosan veszélyeztető közvetlen támadás elhárítását szolgálja. A következő esetkörben — az egyes szervek feladat- és hatásköréhez rendelten — taxatíve felsorolt súlyos, az életet is veszélyeztető bűncselekmények (cselekmények; objektumok, létesítmények elleni támadások) megakadályozása vagy megszakítása indokolja a lőfegyver használatát. E tekintetben a legszélesebb körű jogosítványt a rendőr, és a határőr, a legszűkebbet a pénzügyőr számára állapított meg a jogalkotó. A kifejtettek szerint a lőfegyverhasználattal érintett személy életének kockáztathatóságát — a lőfegyver-használati jog megengedését — a valamennyi esetben megragadható életveszély elhárítandó volta indokolja. A vizsgált rendelkezések közül egyedül az Rtv. 54. § j) pontjának egyik eleme (a fogvatartott erőszakos kiszabadítása) tartalmaz támadó, tehát veszélyeztető magatartást, a többi azonban nem tartozik a fenti esetkörök egyikébe sem. Vagyis: az indítványokkal érintett szabályozás nagy része akkor is megengedi a lőfegyver használatát, amikor az életveszély nem manifesztálódott. Az Rtv. 54. § g) és h) pontjaival azonos lőfegyver-használati jogosultságot más törvény nem tartalmaz. Az tehát, hogy a már befejezett bűncselekményt elkövető, de emiatt még felelősségre nem vont személlyel szemben lőfegyvert lehessen használni, kizárólagos rendőri jogosítvány. Az Rtv. 54. § i) pontjában foglalt rendelkezés csaknem szó szerint megegyezik a határőrizetről és a Határőrségről szóló 1997. évi XXXII. törvény 58. § (1) bekezdés g) pontjával, valamint részben megegyezik a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény (a továbbiakban: Bvtv.) 22. § (3) bekezdés j) pontjával. Végezetül: az Rtv. 54. § j) pontja szerinti szabályozás — részben más feltételrendszer meghatározásával — megtalálható a Bvtv. 22. § (3) bekezdés g), h) és i) pontjaiban. Az egyes lőfegyver-használati eseteket a jogalkotó ugyan külön-külön határozta meg, de a gyakorlatban a lőfegyverhasználattal érintett személyek magatartásának függvényében ezek — egy szituáción belül — akár egymást követően is megjelenhetnek. Így például ha a támadó magatartást tanúsító személy a támadást befejezve elmenekül, vagy ellenkezőleg, a menekülő támadást kísérel meg. A lőfegyver-használati jog egyes, indítványokkal támadott eseteinek vizsgálatát megelőzően az Alkotmánybíróság az Rtv. néhány olyan rendelkezését is áttekintette, amelyek kihatásukban érintik a jogosítvány szabályozási tartalmát. Ennek alapján megállapította, hogy az Rtv.-ben a jogalkotó előírta a rendőr intézkedési kötelezettségét [Rtv. 13. § (1) bekezdés], továbbá azt is, hogy a rendőri intézkedésnek magát alávetni, és a rendőr utasításának engedelmeskedni mindenki köteles [Rtv. 19. § (1) bekezdés]. A rendőr jogszerű intézkedésének való ellenszegülés esetén pedig az Rtv. szerinti intézkedések és kényszerítő eszközök alkalmazhatók [Rtv. 19. § (2) bekezdés]. A jogalkotó meghatározta, hogy mely esetekben nincs helye lőfegyverhasználatnak (55. §), valamint azt is, hogy az ilyen eszköz alkalmazásának milyen előfeltételei vannak [56. § (1) bekezdés]. A jogalkotó azonban mindkét feltétel alól maga állapított meg kivételeket, vagyis részlegesen oldotta a veszélyeztetettség kizárását, illetve elkerülését biztosító szabályok szigorát. Az emberi élet kockáztathatóságának ilyen módon való kiterjesztése — az alapjogvédelmi követelményekre tekintettel — általában az alkotmányos életvédelem fokozásának szükségességét igényli a konkrét lőfegyver-használati esetekben. Ugyanakkor arra is rámutat az Alkotmánybíróság, hogy a lőfegyver-használati jog gyakorlása előfeltételeinek tekintetében az egyes esetekben különbségek mutatkoznak. Ez legfőképpen az előfeltételek (megelőző intézkedések) érvényesíthetőségében ragadható meg. Az ún. veszélyeztetettségi esetkörben a lőfegyverhasználattal érintett személy támadó magatartást tanúsít, ezért a rendőri kényszerintézkedés ennek elhárítását szolgálja. A magatartás támadó jellegéből, annak gyors lefolyásából, közelítő irányultságából adódik, hogy általában kevés idő áll rendelkezésre az Rtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározott cselekmények (felhívás, figyelmezetés, figyelmeztető lövés) foganatosítására. Ennek következtében éppen ebben az esetkörben kerülhet sor gyakrabban az Rtv. 56. § (2) bekezdésében foglaltak alkalmazására, vagyis a lőfegyverhasználatot megelőző intézkedések teljes vagy részbeni mellőzésére. Ezzel szemben a támadott rendelkezések többségénél a lőfegyverhasználattal érintett menekül vagy szökik, mozgása értelemszerűen távolodó, vagyis az üldöző rendőrnek általában lehetősége adódik a megelőző intézkedések megtételére. Az Rtv. 54. § h) pontja megengedi a lőfegyverhasználatot az állam elleni és az emberiség elleni bűncselekményt elkövető személy elfogása, szökésének megakadályozása érdekében. Az Alkotmánybíróság a vizsgált rendelkezéssel kapcsolatban mindenekelőtt leszögezi: ez a lőfegyver-használati jogosítvány nem tartozik a veszélyeztetésen alapuló esetkörbe. A lőfegyverhasználattal érintett személy tehát már elkövette a bűncselekményt, ugyanakkor nem lép fel támadólag sem a rendőr sem más személy ellen, tényleges magatartása a menekülés vagy az elrejtőzés. A vizsgálat iránya ennek megfelelően ez esetben az, hogy megengedhető-e a lőfegyverhasználat, ha nem áll fenn egyidejűleg egy másik élet veszélyeztetése. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a lőfegyverhasználat alkotmányosságát az alapozza meg, hogy a lőfegyverhasználattal érintett személy korábban megsértette az élethez való jogot egy másik emberi élet kioltásával. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) X. fejezete határozza meg az állam elleni bűncselekményeket. (139. § az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása; 139/A. § az alkotmányos rend elleni szervezkedés; 140. § lázadás; 142. § rombolás; 144. § hazaárulás; 145. § hűtlenség; 146. § az ellenség támogatása; 147. § kémkedés; 148. § a szövetséges fegyveres erő ellen elkövetett kémkedés; 150. § feljelentés elmulasztása.) A felsorolt bűncselekmények egyik törvényi tényállásában sem szerepel az élet kioltása, mint tényállási elem. A Btk. XI. fejezete határozza meg az emberiség elleni bűncselekményeket. (153. § háborús uszítás; 154. § tiltott toborzás; 155. § népirtás; 157. § apartheid; 158. § polgári lakosság elleni erőszak; 159. § háborús fosztogatás; 160. § bűnös hadviselés 160/A. § nemzetközi szerződés által tiltott fegyver alkalmazása; 161. § harctéri fosztogatás; 162. § fegyverszünet megszegése; 163. § hadikövet elleni erőszak; 164. § visszaélés a vöröskereszttel; 165. § egyéb háborús bűntettek.) A felsorolt bűncselekmények törvényi tényállásai közül csak a népirtás, az apartheid, a bűnös hadviselés és az egyéb háborús bűntettek foglalják magukba — nem feltétlenül, hanem több más elkövetési magatartás mellett — az élet kioltását is. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 54. § h) pontjában foglalt szabályozási tartalom, vagyis az, hogy a Btk. X. és XI. fejezetében felsorolt bűncselekmények elkövetőivel szemben kivétel nélkül megengedett a lőfegyverhasználat, sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti élethez való jogot. Azoknak az emberiség elleni bűncselekményeknek az elkövetői viszont, akik emberi életet oltanak ki, a velük szemben megengedett lőfegyverhasználat szempontjából az Rtv. 54. § g) pontja szerinti szabályozás hatálya alá esnek. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően az Rtv. 54. § h) pontját megsemmisítette. 2. Az Rtv. 54. § i) pontja azzal szemben is lehetővé teszi a lőfegyverhasználatot, akinek a magatartása a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz miatt ember elleni közvetlen felhasználására utal. Az indítványozó a ,,vagy más veszélyes eszköz’’ szövegrészt tartja alkotmányellenesnek. A vizsgált esetben a lőfegyverhasználatot — az Rtv. 56. § (1) bekezdésében foglalt megelőző intézkedéseken túlmenően — kettős feltételhez köti a jogalkotó. Az egyik feltétel az, hogy a rendőrnek előzetesen fel kell szólítania az érintettet a nála lévő fegyver vagy más veszélyes eszköz letételére. A további feltétel pedig az, hogy a felszólításnak az érintett ne tegyen eleget. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Rtv. 54. § i) pontja a korábbiakban már tipizált lőfegyver-használati esetkörök egyikébe sem sorolható. Az Rtv. 54. § a)—f) pontjai, és k) pontja, valamint részben a j) pont valamely realizálódott, és az életet direkt vagy indirekt módon veszélyeztető támadás miatt biztosítja a támadó ellen a lőfegyverhasználatot. Az Rtv. 54. § g) és h) pontjai, valamint részben a j) pont esetén pedig valamely bűncselekmény korábbi elkövetéséhez kötötte a jogalkotó a lőfegyverhasználat megengedhetőségét. Az Rtv. 54. § i) pontja a fenti feltételek egyikét sem tartalmazza. A lőfegyverhasználattal érintett személy ugyanis nem tanúsít támadó vagy bármilyen más, az életet konkrétan veszélyeztető magatartást. Csak a körülményekből lehet arra a következtetésre jutni, hogy a nála lévő tárgyat olyan módon készül használni, amely alkalmas lehet emberi élet veszélyeztetésére. Más megfogalmazásban: miután eredménytelennek bizonyult a tárgy letételére irányuló felszólítás, a rendőr arra az alapos feltevésre jut, hogy a tárgy felhasználásával támadás készül, ami vagy ellene, vagy valamely más személy ellen irányul. A vizsgált rendelkezés szerinti esetben tehát egyaránt hiányzik a realizálódott támadás, valamint az a körülmény is, hogy a lőfegyver használattal érintett személy korábban valamely bűncselekményt követett el. Önmagában az Rtv. 54. § i) pont szabályozási tartalmából, de különösképpen a más lőfegyver-használati esetekkel való összevetésből következik, hogy a tárgynak (fegyver vagy más veszélyes eszköz) itt kiemelt jelentősége van. Ezért az Alkotmánybíróság az élethez való joggal összefüggésben meghatározóan azt vizsgálta, hogy a rendelkezésben megjelölt tárgyak veszélyessége eléri-e azt a szintet, ami megalapozhatja a lőfegyverhasználatot, vagyis az élet kockáztathatóságát. A fegyver fogalmát az Rtv. ugyan nem határozza meg, de a szó általános és büntetőjogi értelmében a fegyver olyan tárgynak, eszköznek minősül, amely alkalmas az élet veszélyeztetésére vagy kioltására. Így a Btk. 137. § 4. a) pontja szerint a lőfegyver és a robbanóanyag használata alapozza meg a fegyveres elkövetés minősítését. Az Rtv. a más veszélyes eszköz fogalmát sem határozza meg. Míg a fegyvert az életet veszélyeztető eszköznek kell tekinteni, a más veszélyes eszköz nem feltétlenül minősül annak. A közbiztonságra különösen veszélyes eszközökről szóló 175/2003. (X. 28.) Korm. rendelet melléklete értelmében a közbiztonságra különösen veszélyes eszköznek számít sok más — pl. szúró- és vágóeszközök — mellett az olyan eszköz is, melyből a szem és nyálkahártyák, illetve a bőrfelület ingerlésével támadásra képtelen állapotot előidéző anyag permetezhető ki (gázspray), amely azonban nem alkalmas az élet kioltására. A vizsgált rendelkezés értelmében akkor is helye lehet lőfegyverhasználatnak, ha a lőfegyverhasználattal érintett személy magatartása a nála lévő — élet kioltására nem alkalmas, de az intézkedő rendőr értelmezése szerint más veszélyes eszköznek minősülő — tárgy ember elleni közvetlen felhasználására utal. A ,,más veszélyes eszköz’’ így túl tág értelmezést tesz lehetővé, amely olyan esetekben is megalapozhatja a lőfegyverhasználatot, amikor az egyébként szükségtelen. A jogalkotó tehát kellő differenciálás nélküli jogfogalomra alapozta a rendőri jogosítvány gyakorolhatóságát, vagyis a pontos törvényi meghatározás hiánya — az élethez való joggal összefüggésben — alkotmányellenes helyzetet teremt. Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a más veszélyes eszközre vonatkozó rendelkezés ebben a megfogalmazásban jogbizonytalanságot okozhat. A lőfegyverhasználat tehát kizárólag fegyver, valamint az élet kioltására alkalmas más eszköz esetén lehet alkotmányos. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően megállapította, hogy az Rtv. 54. § i) pont ,,vagy más veszélyes eszköz’’ és ,,vagy a más veszélyes eszköz’’ szövegrészei nemcsak jogbizonytalanságot eredményeznek a tárgyi körhöz tartozó fogalom meghatározatlansága miatt, hanem egyúttal indokolatlan kockázati tényezőnek minősülnek az élethez való joggal összefüggésben. Életkockáztatás és életvédelem csak akkor kerülhetnek egyensúlyba, vagyis az alapjogi védelem egyenlősége csak abban az esetben érhető el, ha a vizsgált rendelkezésben meghatározott tárgyi kör leszűkül azokra az eszközökre, amelyek az élet kioltására alkalmasak vagy legalábbis az életet közvetlenül veszélyeztethetik. A fentiekben kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Rtv. 54. § i) pontjának ,,vagy más veszélyes eszköz’’ és ,,vagy a más veszélyes eszköz’’ szövegrészei sértik a jogbiztonságnak az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezethető követelményét, sértik továbbá az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és az 54. § (1) bekezdésében foglaltakat, ezért az alkotmányellenes szövegrészeket megsemmisítette, és egyúttal a hatályban maradó törvényszöveget megállapította. 3. Az Rtv. 54. § j) pontja szerint megengedett a lőfegyverhasználat az elfogott, bűncselekmény elkövetése miatt őrizetbe vett vagy bírói döntés alapján fogvatartott menekülésének, erőszakos kiszabadításának megakadályozására vagy elfogására, kivéve, ha a fogvatartott fiatalkorú. Az Rtv. rendelkezése alapján tehát az említett célokból minden felnőtt fogvatartottal szemben használható lőfegyver, függetlenül attól, hogy milyen súlyú vagy milyen jellegű cselekmény elkövetése miatt került a rendőrség őrizetébe. Az egyik indítványozó a rendelkezés egészét, míg a másik a ,,menekülésének’’, továbbá ,,vagy elfogására’’ szövegrészeket tartja alkotmányellenesnek. A vizsgált rendelkezés a lőfegyverhasználattal érintett személy szempontjából kettős: kiterjed egyrészt magára a fogvatartottra, másrészt arra is, aki a fogvatartott erőszakos kiszabadításában részt vesz. Akit a menekülése vagy az elfoghatósága miatt érint a lőfegyverhasználat — a j) pont körében — nem tanúsít támadó magatartást, értelemszerűen nincs semmi olyan cselekvése, ami mások élete vagy testi épsége ellen irányulna. Ha ilyen cselekvésre sor kerül, akkor az Rtv. 54. §-ában meghatározott valamely más okból nyílik meg a lehetőség a lőfegyver-használatra [a), b), i) vagy k) pontok]. Az erőszakos kiszabadításban részt vevő személy ezzel szemben szükségképpen támadó magatartást tanúsít. A magatartások különbözőségéből eredően az alkotmánybírósági vizsgálat iránya sem lehetett ugyanaz. A menekülő, illetve a menekülést követően elfogás alá eső személy esetében nem áll fenn a rendőrt vagy harmadik személyt érintő veszélyeztetés, tehát az Alkotmánybíróságnak ezúttal is abban kellett állást foglalnia, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet kockáztatása (a lőfegyver használata), ha ez nem életveszély elhárítását célozza. Az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban leszögezte: ,,A bizonyítás sikertelensége éppúgy az állam kockázati körébe tartozik, mint az eljárás során elkövetett hibák, sőt — eltérő törvényi rendelkezés hiányában — az eljárást akadályozó bármely körülmény is, amely folytán a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és célját betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhetett.’’ (ABH 1992, 59, 70.) Az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta azt is, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény érvényesítésére. Az 5/1999. (III. 31.) AB határozatában ezzel összefüggésben kifejtette: indokolt, hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre. (ABH 1999, 75, 83.) Ez pedig szükségképpen együtt jár az olyan büntető eljárási cselekmények, ezen belül olyan kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozzák, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is. [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.] Az idézett megállapítások is azt a követelményt erősítik, hogy az államnak hatékonyan kell élnie a rendelkezésére álló alkotmányos eszközökkel. Ez a vizsgált rendelkezés vonatkozásában aképpen konkretizálható, hogy a rendőrség úgy köteles a fogvatartott biztonságos őrzéséről gondoskodni, hogy ezáltal a menekülés elkerülhetővé váljék. A rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet (a továbbiakban: R.) 14. § (1) bekezdése szerint a fogda a fogvatartottak elhelyezésére, biztonságos őrzésére szolgáló, huzamos emberi tartózkodásra alkalmas épület vagy épületrész. Az R. szabályozza a fogvatartottal szemben alkalmazható kényszerítő eszközöket is: ,,30. § (1) A fogvatartottal szemben az Rtv. 47—50. §-aiban, valamint az 52. §-ban meghatározott kényszerítő eszközök a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról szóló 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (a továbbiakban: RSzSz.) kényszerítő eszközökre vonatkozó szabályai szerint alkalmazhatóak.’’ A fogvatartottak rendszeres ellenőrzését is meghatározza az R. 32. § (2) bekezdése: ,,A fogdaőrök kötelesek a zárkában elhelyezett fogvatartottak viselkedését 20 percenként ellenőrizni a betekintő sávon keresztül. Gyakrabban — szükség esetén folyamatosan — kötelesek ellenőrizni azokat a fogvatartottakat, akik rendkívüli cselekményt követtek el, vagy akikről viselkedésük alapján a rendkívüli cselekmény elkövetése alaposan feltehető.’’ Az R. 34. § (3) bekezdése értelmében: ,,A fogvatartottat haladéktalanul meg kell bilincselni, ha támadást vagy szökést kísérel meg. Az eljárási cselekmény foganatosítását követően a fogdába történő visszakísérés előtt a fogvatartottat meg kell bilincselni, és ruházatát át kell vizsgálni.’’ A felhívott rendelkezések alapján rögzíthető, hogy a rendőrség számára a jogalkotó megteremtette a biztonságos őrzés feltételeit, eszközrendszerét. Ha az őrzés során olyan mulasztás történik, ami lehetővé teszi a jogilag még felelősségre nem vont fogvatartott szökését, akkor ennek korrigálására nem szolgálhat az élet kioltására is alkalmas eszköz (lőfegyver) használata. Vagyis: az állam életvédelmi kötelezettsége mellett jelen van az őrzési felelősségből fakadó kötelezettsége, ami együttesen már aránytalanná teszi a lőfegyverhasználatot az élethez való joggal összefüggésben. Az Alkotmánybíróság azt is figyelembe vette, hogy az állam a fogvatartott menekülését illetően nem marad büntetőjogi eszköz nélkül, mert a Btk. 245. § (1) bekezdése szerint az érintett ezen magatartásával a fogolyszökés bűncselekményét követi el, amelynek alapján büntetőjogilag felelősségre vonható. A Szolgálati Szabályzat 64. § (2) bekezdése egyébként nagymértékben szűkíti a vizsgált rendelkezés szerinti lőfegyver-használati jogot: ,,Az Rtv. 54. § j) pontja alapján akkor használható lőfegyver, ha az elfogás, az őrizetbe vétel, illetve a fogva tartás indoka az Rtv. 54. § g), illetve h) pontjában meghatározott bűncselekmény.’’ A jelenleg hatályos szabályozás szerint ez annyit jelent, hogy csak olyan fogvatartottal szemben lehet lőfegyvert használni, akit élet kioltása, állam vagy emberiség elleni bűncselekmény elkövetése miatt vettek őrizetbe (fogtak el vagy tartanak fogva). Az Alkotmánybíróságnak az Rtv. 54. § h) pontot érintő döntése következtében ez egyébként is csak az élet kioltását elkövető fogvatartottra vonatkozhatna. Az Alkotmánybíróság azonban — az előzőekben kifejtettek alapján — megállapítja, hogy az Rtv. 54. § j) pontja ,,menekülésének’’, továbbá ,,vagy elfogására’’ szövegrészei sértik az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében és 54. § (1) bekezdésében foglaltakat. Az Alkotmánybíróság külön hangsúlyozza: az élet kioltását elkövető fogvatartottal szemben az államot fokozottan terheli az őrzési felelősség, a biztonságos fogvatartás kötelezettsége. Ugyanakkor nem állapította meg az Alkotmánybíróság az Rtv. 54. § j) pontjában foglalt további rendelkezés alkotmányellenességét, mert a fogvatartott erőszakos kiszabadításának megakadályozása esetén indokolt a lőfegyverhasználat biztosítása. Az indokoltságot az teremti meg, hogy az erőszakos kiszabadítás során szükségképpen megvalósul a mások életének vagy testi épségének veszélyeztetése. Az a jogalkotó döntési körébe tartozik, hogy a lőfegyverhasználatot további feltételekhez kösse, amint azt a Szolgálati Szabályzat már hivatkozott előírása [64. § (2) bekezdése] meg is teszi. Az Rtv. 54. § j) pontjának a fentiek szerint elvégzett felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság — az indítványozók által általánosságban jelzett — a normavilágossággal kapcsolatos problémát is észlelt. Indokolásában az Alkotmánybíróság már rámutatott, hogy a vizsgált rendelkezés a lőfegyverhasználattal érintett személy szempontjából kettős, mert egyaránt kiterjed a fogvatartottra, valamint arra, aki a fogvatartott erőszakos kiszabadításában részt vesz. Ugyanakkor a rendelkezés záró szövegrésze egységesen kizárja a lőfegyverhasználatot abban az esetben, ha a fogvatartott fiatalkorú. A jogalkotó feltehetően csak a fiatalkorú fogvatartottal szemben kívánta kizárni a lőfegyverhasználatot, de az alkalmazott kodifikációs technika miatt ez a szűkítés irányadóvá vált a személyi kör másik csoportjára, vagyis az erőszakos kiszabadítást végrehajtókra is. Mindez azt eredményezi, hogy fiatalkorú fogvatartott kiszabadítására irányuló támadás esetén a rendőr az Rtv. 54. § j) pont alapján őt megillető lőfegyver-használati jogával egyáltalán nem élhet. Az Alkotmánybíróság megállapította a fogvatartottal szembeni lőfegyverhasználat alkotmányellenességét, de egyúttal rámutat arra, hogy a fogolyszöktetést erőszakos módon végrehajtókkal szembeni lőfegyverhasználat nem alkotmányellenes. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmánybíróság, ha a norma egy részének alkotmányellenességét állapítja meg, akkor többnyire csak e szövegrészt semmisíti meg, egyúttal megállapítja, hogy a megsemmisítést követően a rendelkezés milyen szöveggel marad hatályban. A jelen ügyben ennek a megoldásnak ugyan nem volna technikai akadálya, de azért nem alkalmazható, mert a hatályban maradó szövegrész értelmezhetetlenné válna, s ekként az ún. normavilágosság hiánya folytán maradna fent az alkotmányellenesség. Ezért döntött úgy az Alkotmánybíróság, hogy a rendelkezés egészét megsemmisíti. Így a jogalkotónak lehetősége nyílik arra, hogy a fogvatartott erőszakos kiszabadítását elkövetőkkel szembeni lőfegyver-használatot, mint az Rtv. 54. § j) pontjának nem alkotmányellenes szövegrészét önállóan szabályozza. 4. Az Rtv. további rendelkezéseit érintő indítványok elutasítását az Alkotmánybíróság a következőkkel indokolja: 4.1. Az Rtv. 54. § g) pontja szerint a rendőr lőfegyvert használhat az emberi élet kioltását szándékosan elkövető elfogására, szökésének megakadályozására. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt abban kellett állást foglalnia, hogy alkotmányosan megengedhető-e az élet kockáztatása akkor, ha ez nem életveszély elhárítását célozza. Önmagában abból a körülményből ugyanis, hogy valaki korábban emberi életet oltott ki, okszerűen még nem következik, hogy további emberölésre, vagy legalábbis az életet veszélyeztető cselekmény elkövetésére készül. További fontos körülményként értékelendő, hogy valóban az a személy követte-e el az emberölést, akivel szemben a rendőr él a lőfegyverhasználati jogával. Rendőri tettenérés esetén feltehető az azonosság, de szóbeli értesülés (szemtanú nyilatkozata) az azonosság megállapítását kétségessé teheti. Azt is indokolt kiemelni, hogy a lőfegyverhasználattal érintett személynek a bűnösségét a bíróság még nem állapította meg. A rendelkezés értelmében bármilyen szándékos emberölés szóba jöhet, nemcsak olyan, ahol lőfegyvert használt az elkövető, vagy egyébként következtetni lehetne a brutalitására, elvetemültségére, amely alapján a társadalomra vonatkoztatott életvédelmi igény fokozottan merülne fel (a közbiztonság az élethez való joggal összefüggésben fokozott veszélynek volna kitéve). Nem feltétel, hogy az elkövető fel legyen fegyverkezve, értelemszerűen az sem, hogy a fegyvert ember ellen közvetlenül használni készül. Az élet kockázati tényezőinek egyike maga az ember, többek között azért, mert a szó elvont érelmében bárki képes ölni. Ha valaki ezt meg is teszi, szembesülnie kell az állam igazság-szolgáltatásával, amelynek eredményeképpen döntés születik bűnössége kérdésében, és ehhez képest a büntetés kiszabásában. Az Alkotmánybíróságnak a jelen eljárásban viszont azt a jogi helyzetet kell mérlegelnie, amelyben a szándékos emberölést elkövető, de emiatt még felelősségre nem vont személlyel szemben megengedett a lőfegyverhasználat. Az életnek, mint a legfőbb alapjogi értéknek a védelme esetről-esetre sokrétű, alapos és egyértelmű, de mindig az adott körülményeknek megfelelő megközelítést kíván. A jelen esetben az egyik megközelítés lehetne az azonos életértékek összevetéséből fakadó értékelés. Ez egy kettős viszonyt tételez fel, amelynek egyik oldalán áll a lőfegyverhasználattal érintett, emberölést elkövető személy élete, míg a másik oldalon — a maga elvont formájában — az az életérték, amelyet az emberi életet korábban már kioltó személy potenciálisan veszélyeztet azáltal, hogy esetleg újabb emberi életre tör. A fentiekben kifejtettek szerint ez a veszélyeztetés túl általános, konkrétan nem ragadható meg, ezért ennek alapján az élet kockáztatásának a megengedhetősége az Rtv. 54. § g) pontja tekintetében nem is indokolható. Az Alkotmánybíróság azonban az élethez való joggal kapcsolatban — a vizsgált rendelkezés vonatkozásában — nem ezt a megközelítést tekintette irányadónak. Az Rtv. 54. § g) pontja szerinti veszélyeztetettségi helyzetben lévő személy jogi helyzete ugyanis speciális. Különleges az összes többi ugyanilyen helyzetben lévőhöz képest annyiban, hogy korábban embert ölt. Alapvetően az élethez való jogból fakad az a követelmény, hogy az emberi életet kioltó személy jogi felelősségéről dönteni kell. Ehhez viszont szükség van a jelenlétére, ami adott esetben csak az elfogásával biztosítható. Aki más életének kioltásával megsérti az élethez való jogot, nem kerül és nem is helyezhető a jog világán kívül, de magára vonja azt a kockázatot, hogy — a törvényben meghatározott feltételek beállta esetén — a vele szemben alkalmazható jogszerű lőfegyverhasználat révén a saját élete kerül veszélybe. Ennek a helyzetnek a kialakulásához szándékos magatartások egybefüggő zárt láncolata az előfeltétel, melyet a törvény meghatároz. Az első szándékos magatartás az emberölés. A második, hogy az érintett nem szándékozik alávetni magát a jogi eljárásnak: nem jelentkezik önként a hatóságnál, nem engedi elfogni magát. A harmadik, hogy a konkrét rendőri intézkedésnek nem engedelmeskedik, menekül. A negyedik, hogy sem a figyelmeztetés, miszerint lőfegyverhasználat következik, sem a figyelmeztető lövés n …