42/2012. (XII. 20.) AB határozata a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. LXXX. törvény 3. § (3) bekezdés c) pontja alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről

42/2012. (XII. 20.) AB határozata a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. LXXX. törvény 3. § (3) bekezdés c) pontja alaptörvény-ellenességének megállapításáról és megsemmisítéséről.

Az Alkotmánybíróság teljes ülése az alapvető jogok biztosának jogszabály alaptörvény-ellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványa alapján – dr. Dienes-Oehm Egon és dr. Pokol Béla alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő határozatot: Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény 3. § (3) bekezdés

Álláspontja szerint semmilyen ésszerű indok nem hozható fel arra, hogy a jogalkotó az alkotmányjogi panaszt kivegye a jogi segítségnyújtás köréből; költségvetési okokra, vagy az állam teherbíró képességére való hivatkozás pedig semmiképpen sem fogadható el magyarázatként. 3. Az alapvető jogok biztosa végezetül leírja, hogy nincs hatásköre arra, hogy mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség megállapítását kérje, ettől függetlenül felhívja az Alkotmánybíróság figyelmét valamely jogi szabályozás kapcsán a jogalkotói feladat elmulasztására. Ez esetben a Jst. nem szabályozza az alkotmányjogi panasz eljárásban igénybe vehető jogi segítségnyújtás lehetőségét és formáit, amit az Alaptörvénnyel ellentétes mulasztásnak tart. II. 1. Az Alaptörvény érintett rendelkezései: „I. cikk (1) AZ EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani. Védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége.” „II. cikk Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” „XV. cikk

A Jst. előterjesztői indokolása úgy fogalmaz, hogy „az államnak meg kell teremtenie azt a jogszabályi és intézményes közeget, amely lehetővé teszi az egyén számára azt, hogy képes legyen érvényesíteni jogainak megsértéséből eredő igényeit. A bírói jogérvényesítés esetében az állam kötelezettsége ennél fogva nem merülhet ki abban, hogy bírói utat biztosít a személyek számára jogvitáik rendezésére, de kötelezettsége az is, hogy megteremtse a bírói út igénybe vételének valóságos lehetőségét. E valóságos lehetőség abban testesül meg, hogy az egyéni jogérvényesítés nem lehet függvénye az egyén jogi, gyakorlati ismereteinek, illetve anyagi viszonyainak. Az államnak tehát olyan támogatási rendszert indokolt kiépítenie, amely kompenzálja, kiegyenlíti a jogi ismeretekben vagy az anyagi lehetőségekben mutatkozó esetleges hiányosságokat; csak az így kialakított feltételrendszer biztosíthatja a jogérvényesítéshez kapcsolódó alapjogok maradéktalan megvalósulását.” Továbbá: „[a]z állami jogi segítségnyújtás hatályos intézményei elsődlegesen a bírósági eljárásokhoz kötődnek és a különböző költségkedvezmények és jogi képviselet formájában vehetik igénybe a segítséget a rászorulók. A jogi segítségnyújtásról szóló törvény az átfogó jogi segítségnyújtó intézményrendszer kiépítését célozza, amely a hatályos segítségnyújtási formák – a polgári és büntetőeljárásokhoz kapcsolódó költségkedvezmények, rászorultsági alapon biztosított jogi képviselet – mellett magában foglalja a bírósági és a hatósági eljárásokon kívüli segítségnyújtást is. A jogalkotót ebben az esélyegyenlőség alkotmányos elvén alapuló azon állami célkitűzés vezérli, amely szerint törekedni kell mindenféle esélyegyenlőtlenség kiküszöbölésére: arra, hogy mindazok, akik anyagi, szociális vagy egyéb okokból kifolyólag nem képesek saját jogaik, jogi lehetőségeik felismerésére, nincsenek abban a helyzetben, hogy jogaikat a bírósági vagy hatósági igény állapotába juttassák, intézményes keretek között segítséget, támogatást kapjanak. A társadalom olyan hátrányos helyzetű rétegeinek szánt új jogintézmény létrehozásáról van szó, amely a pozitív diszkrimináció eszközével járul hozzá az esélyegyenlőtlenségek kiküszöböléséhez, s amely nagy lépést jelent az esélyegyenlőség megteremtése felé.”

A Jst. megkülönbözteti a peren kívüli és a peres eljárásokban történő segítségnyújtást, utóbbinál különválasztva a polgári és a büntetőügyekben való segítségnyújtást, meghatározza a támogatás formáját és igénybevételének feltételeit. Peres eljárások esetén a támogatás pártfogó ügyvédi képviselet biztosítását jelenti, melynek költségét az állam viseli vagy megelőlegezi; más esetekben teljes költségmentességet jelent. A peren kívüli támogatások körébe a jogi segítő által nyújtott jogi tanácsadás, iratkészítés, beadványszerkesztés, illetőleg – erre vonatkozó meghatalmazás alapján – valamely ügy irataiba való betekintés (a Jst. szóhasználatában együttvéve: „jogi szolgáltatás”) tartozik, melynek munkadíját és költségeit az állam előlegezi vagy viseli. A Jst. 3. § (1) bekezdése határozza meg, milyen esetekben biztosítható jogi segítség a fél számára [a peren kívül nyújtott támogatási formák körébe sorolja többek között a polgári vagy büntetőeljárásban a rendkívüli jogorvoslati kérelem elkészítéséhez nyújtott segítséget is, Jst. 3. § (1) bekezdés h) pontja], míg a (3) bekezdés felsorolja azokat az eseteket, melyekben a támogatás kizárt, ide sorolva – többek között – az alkotmányjogi panaszt is. A Jst. indokolása szerint az utóbbi körbe azok az esetek tartoznak, melyeknél a fél más módon segítséget kaphat, vagy pedig a támogatás biztosítása nem tartozik a segítségnyújtást esetleg igénylő jogviszonyok körébe (ezeket az indokolás nem részletezi, de láthatóan az alkotmányjogi panaszt is ide tartozónak tekinti). 1.2. 2012. január 1-jén hatályba lépett az új Abtv., amely az Alkotmánybíróságról szóló korábban hatályban volt 1989. évi XXXII. törvényhez képest új szabályként tartalmazza – többek között – a kötelező jogi képviselet előírását az Alkotmánybíróság előtti panasz-eljárások során [Abtv. 51. § (2) bekezdés]. A kötelező jogi képviselet bevezetésének indoka részben az Alkotmánybíróság hatáskörének átalakulása, azaz az új típusú – ún. valódi – alkotmányjogi panasz bevezetése volt, a bárki által kezdeményezhető utólagos absztrakt normakontroll (actio popularis) megszüntetésével párhuzamosan. Az új Abtv. lehetővé teszi az egyedi ügyben alkalmazott jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának felülvizsgálatán túl azt is, hogy az Alkotmánybíróság az egyedi ügyben hozott bírói döntés Alaptörvénybe ütközését is megvizsgálja, valamint kivételesen az Alkotmánybíróság eljárása irányulhat jogszabály alaptörvény-ellenességének vizsgálatára bírói döntés nélkül is, amennyiben a jogsérelem a jogszabály alkalmazása

vagy hatályosulása folytán következett be. A bírósági határozatok alkotmányossági vizsgálatának lehetővé tétele, valamint általában véve az új típusú (ún. valódi) alkotmányjogi panasz bevezetése indokolja a kötelező jogi képviseletet (ún. „ügyvédkényszert”). Ez ugyanakkor nyilvánvalóan a panaszosok érdeke is, hiszen az alkotmányjogi problémák szakszerű megfogalmazása számukra is nagyobb esélyt ad panaszuk befogadására és sikerére. 2. Az alapvető jogok biztosa indítványában nem vitatja a kötelező jogi képviselet bevezetésének alkotmányosságát; kizárólag azt kifogásolja, hogy az alkotmányjogi panasz esetében a jogi segítségnyújtás lehetőségének kizárásával a szociálisan hátrányos helyzetben levők eleshetnek az alkotmányjogi panasz lehetőségétől, miközben bizonyos esetekben ez az egyetlen hatásos (sikerrel kecsegtető) jogorvoslat.

IV. 1. Az alapvető jogok biztosa szerint a Jst. 3. § (3) bekezdés c) pontja sérti az Alaptörvény XV. cikk (2) és (4) bekezdéseit, amely a diszkrimináció tilalmáról szól, illetve előírja, hogy az állam az esélyegyenlőség megvalósulását külön intézkedésekkel segíti. Indokolásul az Alkotmánybíróság korábban kialakított, szerinte továbbra is irányadónak tekinthető gyakorlatára, valamint az Alkotmánybíróság által korábban alkalmazott tesztekre hivatkozik, valamint utal arra is, hogy az Alkotmánybíróság értelmezése szerint nem csak az vezethet hátrányos megkülönböztetéshez, ha azonos helyzetben levő jogalanyok között tesz a jogalkotó ésszerű indok nélkül különbséget, hanem ennek ellenkezője is, azaz amikor lényegesen eltérő helyzetben levők esetén a köztük levő különbséget figyelmen kívül hagyják.

Az Alkotmánybíróság az újabb ügyekben felhasználhatja azokat az érveket, amelyeket az Alaptörvény hatálybalépése előtt hozott korábbi határozata az akkor elbírált alkotmányjogi kérdéssel összefüggésben tartalmazott, feltéve, hogy az Alaptörvény konkrét – az előző Alkotmányban foglaltakkal azonos vagy hasonló tartalmú – rendelkezései és értelmezési szabályai alapján ez lehetséges. Az Alkotmánybíróság az egyes hatásköreiben eljárva alkotmány-értelmezést végez, akkor is, ha ez nem elvont, mint az Abtv. 38. § (1) bekezdése szerinti hatáskörben, hanem jogszabály vagy bírói döntés vizsgálatához kapcsolódik.

Az egyes intézményekről, alapelvekről és rendelkezésekről kialakított értelmezése a határozataiban található meg.

Az Alkotmánybíróságnak azokra az alapértékekre, emberi jogokra és szabadságokra, továbbá alkotmányos intézményekre vonatkozó megállapításai, amelyek az Alaptörvényben nem változtak meg alapvetően, érvényesek maradnak. Az előző Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági döntésekben kifejtett elvi jelentőségű megállapítások értelemszerűen irányadók az Alaptörvényt értelmező alkotmánybírósági döntésekben is. Ez azonban nem jelenti az előző Alkotmányon alapuló határozatokban kifejtettek vizsgálódás nélküli, mechanikus átvételét, hanem az előző Alkotmány és az Alaptörvény megfelelő szabályainak összevetését és gondos mérlegelést kíván. Ha az összevetésnek az az eredménye, hogy az alkotmányjogi szabályozás változatlan vagy jelentős mértékben hasonló, az átvételnek nincs akadálya. Másrészt az előző Alkotmány és az Alaptörvény egyes rendelkezései tartalmi egyezősége esetén éppen nem a korábbi alkotmánybírósági döntésben megjelenő jogelvek átvételét, hanem azok figyelmen kívül hagyását kell indokolni.” {22/2012. (V. 11.) AB határozat, Indokolás [41]}.

Az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével tartalmilag azonos rendelkezés; az Alaptörvény továbbá tartalmazza az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével az emberi méltóságot tekintve egyező II. cikket. E kettő összekapcsolása továbbra is elfogadható, amennyiben az általános egyenlőség követelménye a minden embert megillető méltóságból következik; erre azonban nincs minden esetben szükség, mert az Alaptörvény külön szabályban rögzíti a törvény előtti egyenlőséget. Ezzel együtt a törvény előtti egyenlőség lényegi tartalma változatlanul – az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatával egyezően – az emberek egyenlő méltósága. Az Alaptörvény emberi méltóság klauzulája ugyanis kizárja a törvény előtti egyenlőség eltérő értelmezését, egyben továbbra is meghatározza tartalmát. Az Alaptörvény alapján tehát az összefüggés az emberi méltóság (Alaptörvény II. cikk) és az egyenlőség (Alaptörvény XV. cikk) között továbbra is fennmaradt, annak ellenére, hogy az Alkotmányból hiányzó és az Alkotmánybíróság idézett gyakorlatában kialakított általános egyenlőségi szabály most kifejezetten szerepel az Alaptörvény XV. cikk

Ezért az általános egyenlőségi szabály alkalmazásának dogmatikájában – pl. a csoportképzés vizsgálatában – a mondottak szerint változtatás nem indokolt, az Alkotmánybíróság gyakorlata továbbra is irányadó.

Megállapítható tehát, hogy az alapvető jogok biztosa által hivatkozott alaptörvényi rendelkezések és a 2012. január 1-je előtt hatályban volt Alkotmány rendelkezései változatlan tartalommal fenntartják az egyenlőség általános, nem csak az alapjogokra kiterjedő – vagy ahogy az Alkotmánybíróság gyakran nevezte: a „jogegyenlőség” – követelményét és a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Ezért az Alkotmánybíróság az általános egyenlőségi szabállyal kapcsolatos eddigi gyakorlatát – a fentebb idézett 22/2012. (V. 11.) AB határozat szerint – a jelen ügyben irányadónak tekintette.

V. 1. Az Alkotmánybíróság egyenlőséggel kapcsolatos gyakorlata szerint az azonos szabályozási koncepción belül adott, homogén csoportra nézve eltérő szabályozás a diszkrimináció tilalmába ütközik, kivéve ha az eltérésnek ésszerű, kellő súlyú alkotmányos indoka van, azaz nem önkényes [pl. 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73.].

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint nem tekinthető viszont az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző hátrányos megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás különböző tulajdonságokkal bíró alanyi körre eltérő rendelkezéseket állapít meg, mert alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható – azonos csoportba tartozó – személyi körben lehetséges. „Hátrányos megkülönböztetés akkor áll fenn, ha a szabályozás lényeges eleme tekintetében nem azonos az alanyok elbírálása, jogaik és kötelezettségeik meghatározása. Nem lehet viszont hátrányos megkülönböztetésről beszélni akkor, ha a jogi szabályozás eltérő alanyi körre állapít meg eltérő rendelkezéseket.” [8/2000. (III. 31.) AB határozat, ABH 2000, 56, 59.] 2. A vizsgált esetben ez azt jelenti, hogy a Jst. 3. § (3) bekezdés c) pontjával a jogalkotó megkülönböztetés nélkül mindenkit kizár az alkotmányjogi panasz készítésekor a jogi segítségnyújtásból. A csoportképző tulajdonságok azonossága („homogenitása”) azonban csak látszólagos, hiszen a segítségnyújtás kizárása éppen azok jogorvoslati (alkotmányjogi panaszhoz való) jogát lehetetleníti el, akik miatt a Jst. megalkotásra került: a szociálisan hátrányos helyzetben levőkét.

Az alkotmányjogi panasz jogi szabályozása időközben megváltozott. A Jst. megalkotásakor az alkotmányjogi panaszt bárki jogi képviselet nélkül benyújthatta, azonban ez 2012. január elsejével, a „valódi” alkotmányjogi panasz bevezetésével megszűnt, ettől kezdve alkotmányjogi panasz – szűk kivétellel [lásd: Abtv. 51. § (3) bekezdés] – csak jogi képviselő útján nyújtható be. Az alkotmányjogi panaszok kihagyása a Jst. hatálya alá tartozó jogi szolgáltatások közül az Abtv. hatálybalépése (2012. január 1.) előtt alkotmányosan elfogadható volt, a szabályozás változásával kétféle egyenlőtlenség jött létre, a következők szerint. 3. Egyrészt az alkotmányjogi panaszbeadványok és az egyéb, szintén kötelező ügyvédi (jogi képviselői) közreműködéssel készülő iratok – tehát az iratokat készíttető emberek – között. Az előbbiekhez nem, a többihez viszont igénybe vehető jogi segítségnyújtás. Vagyis, aki alkotmányjogi panaszt kíván előterjeszteni, nem kaphat jogi segítséget, míg számtalan más, az alkotmányjogi panaszhoz sokban hasonló, szintén tisztán jogi kérdésekkel foglalkozó beadványok, például polgári vagy büntetőeljárásban rendkívüli jogorvoslatok (különösen a kötelező jogi képviselethez kötött felülvizsgálati kérelem) elkészítéséhez [Jst. 3. § (1) bekezdés h) pont] igen.

Másrészt a szabályozás változásával szükségképpen társadalmi esélykülönbség alakult ki az alapjogaikban sértett

Az Alkotmánybíróság szerint ilyen ésszerű indok nincs. Az alkotmányjogi panasz a mindenkit megillető alapvető jogok védelmére szolgáló eszköz. Ez akkor is igaz, ha az alkotmányjogi panasznak objektív alkotmány(alaptörvény)védelmi szerepe is van, mivel a sikeres alkotmányjogi panasz az alapjogokat korlátozó normák megsemmisítését eredményezi, és ezzel mindenkire kiható hatálya van. Az alkotmányjogi panasz minden lényeges tulajdonságban hasonló a felülvizsgálati kérelemhez, így a kettő közötti megkülönböztetésnek alkotmányos indoka nincs.

Megállapítható tehát, hogy a Jst. vizsgált szabálya az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésébe ütközik.

VI. Az alapvető jogok biztosa szerint a kifogásolt szabály az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésével is ellentétes.

Az előző pontban alkotmányos mérceként szolgáló, az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésén alapuló alkotmányos egyenlőségi szabálytól különbözik az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében található szabály, amely megfelel az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének. E rendelkezés jelentése az Alaptörvényben részben eltér az Alkotmányétól, mivel az Alkotmányban az 54. § (1) bekezdéssel együtt betöltött híd szerepe az általános egyenlőségi szabály megalapozásában a IV. pontban kifejtettek miatt megszűnt. Az XV. cikk (2) bekezdése az alapjogok („alapvető jogok”) tekintetében tiltja a felsorolt a szempontok szerinti megkülönböztetést. Ennyiben szorosan összefügg az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével, amely az alapjogok korlátozásának feltételeit tartalmazza. Ebben az ügyben nem szükséges a két rendelkezés viszonyának kimerítő tisztázása; elegendő annyi, hogy a XV. cikk (2) bekezdése az alapvető jogok korlátozását nem az I. cikk

A XV. cikk (2) bekezdése nyílt felsorolást tartalmaz, azaz nem kimerítő. Megállapítható azonban, hogy a rendelkezésben említett tulajdonságok – faj, szín, nem, fogyatékosság, társadalmi származás stb. – az egyén megváltoztathatatlan tulajdonságai, amelyeket nem tud befolyásolni. Joggal ide sorolható a vallás, vagy politikai és más vélemény is, mert ezek az egyén számára önazonossága (személyisége) elválaszthatatlan részét alkotják, és mint ilyenek nem változtathatók tetszőlegesen. Az egyén vagyoni helyzete természetesen változhat, de a közelebbi vizsgálat megmutatja, hogy az Alaptörvény az egyén számára kedvezőtlen – és adott esetben önerőből nem változtatható – vagyoni viszonyokon alapuló megkülönböztetést tiltja. Az egyén megváltoztathatatlan – saját elhatározásától nem függő, többnyire eleve adott – tulajdonságain alapuló megkülönböztetés a jogi megkülönböztetés legsúlyosabb esete, a diszkrimináció. Az ilyen megkülönböztetés a XV. cikk (2) bekezdése alapján általában tilos, ezért minden ilyen megkülönböztetés az általános egyenlőségi szabályhoz képest szigorúbb vizsgálatot követel. Ilyen megkülönböztetésnek tekintendő, ha a jogszabály alapján képzett azonos tulajdonságú csoportok az egyén megváltoztathatatlan tulajdonsága szerint különböznek egymástól.

Ha egy jogszabály nőknek megtiltja a mozdonyvezetést, akkor ez a szabály a foglalkozás szabad gyakorlása alapjogának alkotmányellenes korlátozása, mert egy alapvető jogot egy változatlan tulajdonság alapján korlátoz.

Ez alkotmányellenes a korlátozás alkotmányosságának az I. cikk (3) bekezdésében előírt részletes vizsgálata nélkül.

A XV. cikk (2) bekezdésében foglalt tilalom kiterjeszthető a teljes jogrendszerre, mert az ott felsorolt diszkriminatív megkülönböztetések nemcsak az alapvető jogok védelmi körébe tartozó jogszabályokban, hanem bármely jogszabályban előfordulhatnak. Joggal feltételezhető, hogy az Alaptörvény értékrendje szerint ezek a megkülönböztetések akkor is tilosak, ha nem az alapvető jogok védelmi körébe eső tárgyakat szabályozó jogszabályok tartalmazzák. A tilalom ugyanis nem az alapvető jogok egyenlőségét szolgálja, amelyet az I. cikk és az Alaptörvény más rendelkezései különben is biztosítanak, hanem éppen az ott megjelölt (változatlan) tulajdonságok szerinti megkülönböztetést tiltja. Ebből következik, hogy az ilyen megkülönböztetés igazolhatósága a nem alapjogok tekintetében is különleges szigorúsággal vizsgálandó. Az alkotmányjogi panasz esetében az alapvető jogok biztosa szerint vagyoni helyzet szerinti megkülönböztetést is eredményez a Jst. kifogásolt szabályozása. A vagyoni helyzet szerinti megkülönböztetés valóban fennáll, mivel a mindenkire egyenlően érvényes ügyvédkényszer másként érinti azokat, akik az ügyvédi munkadíj (az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 9. §) megfizetésére képesek, és akik nem. Ez a megkülönböztetés a jogi szabályozás egyenes következménye. A vizsgált megkülönböztetés – a fentebb kifejtettek szerint – tekinthető a XV. cikk (2) bekezdésébe ütköző megkülönböztetésnek, mert a XV. cikk (2) bekezdése szerint Magyarország az alapvető jogokat – többek között – vagyoni helyzet szerinti megkülönböztetés nélkül biztosítja. Az alkotmányjogi panasz az alapvető jogok védelmére szolgáló eszköz lévén, az alapvető jogokkal esik egy tekintet alá, ezért nem tekinthető alkotmányosnak az alkotmányjogi panasz kizárása a „szociálisan hátrányos helyzetben levők” számára biztosított jogi segítségnyújtásból, ahogyan a Jst. 3. §

Az Alkotmánybíróság szerint a támadott jogszabályi rendelkezés azzal vált alaptörvény-ellenessé, hogy az alkotmányjogi panasz jellege, illetve benyújtásának feltételei megváltoztak, ugyanakkor a jogalkotó nem módosította ennek megfelelően a Jst.-t. Erre annál is inkább szükség lett volna, mert az Alaptörvény XV. cikk

Az Alkotmánybíróságnak – eddigi gyakorlatának megfelelően [30/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 202.;

51/2004. (XII. 8.) AB határozat, ABH 2004, 679.] – a Jst. 3. § (3) bekezdés c) pontjának más alkotmányos okból való megsemmisítése miatt az Alaptörvény I. cikk (1) bekezdésével, valamint XXVIII. cikk (7) bekezdésével kapcsolatos alaptörvény-ellenességét már nem kellett vizsgálnia. VIII. Az alapvető jogok biztosa indítványában végül utalt arra, hogy az Abtv. 46. § (1) bekezdése alapján ha az Alkotmánybíróság hatáskörei gyakorlása során folytatott eljárásában a jogalkotó általi mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását állapítja meg, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére. Az alapvető jogok biztosa úgy véli, hogy a Jst. nem szabályozza az alkotmányjogi panasz eljárásban igénybe vehető jogi segítségnyújtás lehetőségét és formáit. Az Alkotmánybíróság szerint nincs mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenesség, mert a Jst. szabályai az alkotmányjogi panaszra vonatkozó kivétel megsemmisítésével értelemszerűen alkalmazandók lesznek az alkotmányjogi panaszra, mint a peren kívüli támogatási formák (jogi szolgáltatások) körébe tartozó beadvány benyújtására is.

IX. Az Abtv. 41. § (1) bekezdése értelmében ha az Alkotmánybíróság a hatályos jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességét megállapítja, a jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést teljesen vagy részben megsemmisíti. Az Abtv. 45. § (1) bekezdése érelmében a megsemmisített jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés az Alkotmánybíróság megsemmisítésről szóló határozatának a hivatalos lapban való közzétételét követő napon veszti hatályát, és e naptól nem alkalmazható. A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 44. § (1) bekezdésén alapul.

Budapest, 2012. december 18. Dr. Paczolay Péter s. k., az Alkotmánybíróság elnöke